Fekete pont
Sokat gondolkodom Freud azon kijelentésén, hogy a civilizáció ára a neurózis. Izgalmasnak tartom azt a folyamatot, ahogy egy alapvetően boldogságra, kíváncsiságra, kapcsolódásra, játékra hangolt gyermeki psziché idővel elsajátítja a felnőtt-társadalom jellegzetes karakterjegyeit, például a komolyságot, a gondterheltséget, az önsajnálatot, az aggodalmaskodást, a bizalmatlanságot, a megfelelési kényszert, az ítélkezést, a gorombaságot vagy épp a fásultságot, hogy csak párat említsek.
Pszichoterapeutaként – amikor az a kérdés kerül napirendre, miért szenved annyi felnőtt, miközben van mit ennie, van fedél a feje felett, és az egyéb alapvető szükségletei is bőven ki vannak elégítve – a figyelmünk előbb-utóbb a múltra, azon belül is speciálisan a gyermekkorra terelődik. Hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy az illetőt kiskorában talán elhanyagolták vagy bántalmazták, és – válaszul a diszharmonikus környezetre – olyan alkalmazkodási stratégiákat fejlesztett ki öntudatlanul, amelyek aztán sémákba, mintákba rendeződve, karakterré szilárdulva a megszokott szenvedésköröket hozzák létre, évtizedekkel a gyermekkor elmúlta után is.
Amire talán ritkábban kerül hangsúly – mert anyu, apu és a belső gyermeki én foglalja le az önismereti és terápiás munkaterület túlnyomó részét –, az az iskolai évek jelentősége. Az osztálytársak, a tanárok és az egész (oktatási) rendszer meghatározó szerepe. Nehéz mélységében megragadni, hűen ábrázolni. Szerintem ennek a filmnek ez sikerült.
Számomra egyszerre volt ez tűpontos, hiperrealisztikus társadalomkritika és megrendítő utazás saját személyes múltamba. Mellbevágó, felháborító, elszomorító és ugyanakkor röhejes kórkép, amely – ennyi évtized távlatából is – fájóan aktuálisnak érződik.
A filmnek minden bizonnyal számos erényét lehetne még taglalni, a zseniális karakterábrázolásoktól a hétköznapiság mögé rejtett letaglózó dramaturgiáig. Nekem mégis az önismereti ajándéka volt a legfigyelemreméltóbb: az a mód, ahogy észrevétlenül és együttérzően összekapcsolt egykori kisiskolás önmagammal.
Hajdu Szabolcs: Legközelebbi ember
Testvérpár (Porogi Ádám, Baki Dániel) igyekszik felszámolni múltját egy telezsúfolt családi nyaraló limlomjai között, miközben barátnőikkel (Berényi Nóra Blanka, Sodró Eliza) való kapcsolatuk egyre rejtettebb rétegei is kibomlanak a színpadon. Aztán a kaotikus rendszerbe – mint amikor cowboy érkezik a csendes, de feszültségeket hordozó kisvárosba – belép egy idegen, és onnantól kezdve minden, ami addig látszólag működött, fájdalmas felismerésekkel kísért átalakulásnak indul.
A cím, Legközelebbi ember, egyfelől csalóka, másfelől nagyon is megragadja a darab (és életünk) lényegét. Csalóka, mert ahogyan a cselekmény halad előre, úgy bizonytalanodnak el a szereplők (és egyúttal mi, nézők is), vajon tényleg ismerik-e párjukat, testvérüket; vajon a köztük lévő kapcsolat tényleg annyira közeli-e, vagy sokkal inkább illúzió, melyet verejtékes munkával, közösen építenek. És lényegre törő, mert közben nagyon is közel kerülnek egymáshoz a súlyos titkokat cipelő emberek, illetve nemcsak egymáshoz, hanem legalább annyira önmagukhoz is. Mint ahogyan persze az is előfordulhat, hogy rádöbbennek: a hozzájuk legközelebbi ember olykor vadidegen is lehet. Vagy éppen azért tűnik az idegennel való kapcsolat annyira közelinek, mert az üres lap elvén abba még bármit beleképzelhetünk (akár, mint e darabban, egzotikus dzsungelt a kacatok helyére)? Akárhogyan is, bizonyos közelségből – akár önmagunkat, akár a másikat szemlélve – már nem igazán lehet mást tenni, mint meglátni az igazat.
Hajdu Szabolcs tragikomikus darabjának – amelynek szövegkönyvét a színészekkel közösen formálta, ezáltal is növelve az előadás személyességét – megtekintése, főként egy olyan korban, ahol nagy hajlandóságot mutatunk a látszólagosság ápolására a realitással való szembenézés helyett, erősen ajánlott.
Fedezd fel az élményt!
Az angol mondás szerint amelyik család együtt játszik, az együtt is marad. A játék különleges időtöltés, Platón már az ókorban vallotta: „Többet megtudhatsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt.” Három unokámmal szórakozva ismertük meg még mélyebben egymást egy olyan élményben, ahol egy festőművész speciális technikával készült, különleges képei ihlették meg a fantáziánkat. Budapest után Győr történelmi belvárosa adott otthont nyáron három hónapig egy új kulturális központnak. Magam is önfeledt „gyerekké” váltam a 3D Galéria kiállításán, ahol az interaktív 3D-s festmények általunk is életre keltek. Magunk is részt vehettünk a művészi alkotás folyamatában, és a humoros festmények segítségével mélyült el bennünk a művészet szeretete. A művészet részesei lettünk azzal, hogy beléptünk a képekbe, kapcsolódtunk izgalmas állatokhoz, repültünk a város felett, zuhantunk a hegy tetejéről, küzdöttünk a hatalmas hallal, a háromfejű óriáskígyóval, vezettünk Trabantot, átkeltünk a leszakadt hídon, hol pózoltunk a fotósoknak, hol menekültünk a paparazzók elől, hol balerinává, hol angyallá váltunk – s minden esetben mi lettünk a képek főszereplői. Beléphettünk Van Gogh csodás festményébe, „megfesthettük” Mona Lisa mosolyát. A műalkotások életre keltek, miközben mókás 3D-s képeket készítettünk okostelefonjainkkal. Egyedülálló családi élmény volt a végtelen képzelőerővel együtt játszani. Új impulzusokat, ösztönzéseket adhattunk és kaphattunk, a közös kreativitás élénkítette a gondolkodásunkat, stimulálta az érzelmeinket, vidáman tanultunk. Mert így vált a művészeti tevékenység közösségi élménnyé, áthidalva ezzel annak kissé magányos természetét. A klasszikus alkotások és a városi művészet együtt (street art elemek) közel hozta a művészetek világát, az alkotás csodáját. A képek megmutatták a perspektíva szerepét, miközben megtapasztaltuk az önálló, kreatív művészkedés örömét.
Szabó Magda: Az ajtó
Amikor pár éve újra elolvastam Szabó Magda zseniális könyvét, éppen akkor olvasta el a lányom is. Hosszú telefonbeszélgetésben lelkendeztünk a regény nyújtotta élményünkről, amikor egyikünk felvetette, menjünk, nézzük meg az ajtót! Találkoztunk Szabó Magda hajdani lakása előtt, és a kapuban nyújtogattuk a nyakunkat, hogy láthassuk az elhíresült ajtót a szomszéd házon. Nevettük magunkon, micsoda flúgos család, eljön bámulni egy ajtót, mégis mit hiszünk, vajon a pillantásunk hatására megnyílik, titkok tárulnak fel, mesél nekünk, többet, mint amit megtudhattunk a regényből? Később hallottam, hogy nem mi voltunk az egyetlenek, aki ezt megtették, mi több, egyenesen Franciaországból zarándokoltak el látogatók, miután olvasták a francia fordításban megjelent sikerkönyvet. Mitől van olyan mágikus hatása egy regénynek, hogy nyughatatlan vágy ébred az olvasóban, és mint akit hipnotizáltak, elindul, hogy részese legyen valamiféle misztériumnak, amiről sejtése sincs, mi lehet az?
Az ajtó című könyv Szabó Magda önéletrajzi ihletésű regénye, amely a házvezetőként szolgáló Emerenc és munkaadója, Magda lassan kibontakozó barátságáról, különleges kapcsolatáról szól. Emerenc, a konok, mogorva, nyersen szókimondó, ám csupa szív idős asszony, ahogy a lakásának ajtaját is szigorúan zárva tartja, és oda ember be nem teheti a lábát, lelkének labirintusába sem enged bepillantást. Egyetlen személynek, gazdasszonyának, Magdának hagyja, hogy fokról fokra lebontsa önvédelmének masszív falait, lassan bizalmába fogadja, Magda azonban kényszerhelyzetében tragikus döntést hoz, amivel elárulja őt. Előfordul olyan kegyetlen élethelyzet, amikor nincs jó döntés, ám mégis választanunk kell, majd viselni annak következményét, ahogy tette ezt Magda is.
Bár a mű alap-mondanivalója a jóvátehetetlen bűn, és az ezt követő gyötrő bűntudat, ez a vékony kis könyv telis-tele van tanulságokkal. Emerenc személye, jellemének tisztasága, nagylelkűsége, helytállása önmagában is tanító erejű. A történelmi változások által sodortatva és személyes tragédiáinak elszenvedőjeként elvesztette bizalmát Istenben, hatalomban, szerelemben, barátságban, egyvalamit azonban képes volt megőrizni: a mindenekfölött álló, kikezdhetetlen emberségét.
Zsidó Ferenc: A fák magukhoz húzzák az esőt
Természetesen tudok arról, mit jelent(ett) Magyarországnak a versailles-i békeszerződés, de a családomat közvetlen Trianon-trauma nem érte, és bár bő húsz éve voltam egyszer Erdélyben, nincs különösebb Erdély-kötődésem. Most nyáron viszont Székelyföldön városnézés, kirándulás közben, mezőkön, erdőkben, teraszokon üldögélve valami elkapott. Nem nosztalgia, nem revizionista fantáziák, de valamiféle furcsa és kellemes otthonosságérzés igen. És akkor arra gondoltam, azért jó lenne, illene ezt a székelységet, erdélyi magyarságot jobban megérteni. Amennyire lehet, belülről, és nem a politika és nem is a tudomány (történelem, pszichológia, szociológia), hanem az irodalom felől.
Pont akkor sétáltunk el Székelyudvarhelyen egy könyvesbolt kirakata előtt, és a könyvei közül kivillant Zsidó Ferenc kötete. A sárga borítón az alakok, az árnyékok, a laptop és a fejsze (balta?) különösnek hatott, bevonzott a boltba. Megvettem, és rögtön el is olvastam. A történet főszereplője, Anti kicsit ügyetlen, kicsit tesze-tosza, kicsit infantilis és nagyon nagyvárosi, aki viszont szeretne nagyon ügyes, nagyon talpraesett, nagyon falusi és nagyon felnőtt lenni. A szülei nem biztos, de a nagyszülei egész biztos, hogy azok voltak. Ezenkívül Anti fejében él egy gyerekkorban megélt és egy felnőttként remélt, sejtett, vágyott kép a székelyekről, a székelységről, mindent megtesz tehát ő is azért, hogy igazi székely legyen. Hogy székelyebb legyen a székelyeknél is. Szóhasználatban, gondolkodásban, gesztusokban, tettekben. Talán sejthető, hogy ez nem fog neki menni, és talán az olvasó előbb rá is jön erre, mint maga Anti, ez pedig bizony jó sok vicces, kínos, olykor nevetséges, de nagyon szerethető helyzetet teremt.
Zsidó Ferenc érzékeny és értő, a székelyeket, székelységet közelről és távolról is ismerő regénye magával ragadóan, szellemesen, némi kritikai éllel, de végtelen szeretettel mutatja be egy identitását kissé megkésve kereső férfi bolyongásait a székely szavak, az ízes beszéd, a skype-olás, az esztena és az egymás ugratása közötti sokszögben.
Fritz Breithaupt: A narratív agy
Sztorizni szinte mindenki szeret, erre évtizedek óta kiemelt figyelmet fordít a tudomány és az üzleti világ is. Fritz Breithaupt könyve az emberi gondolkodás egyik jellemzőjét, a narratívákban gondolkodást veszi górcső alá, mélyreható és szórakoztató módon. A kötet a pszichológia, az idegtudomány, a kultúra és az irodalom perspektíváját ötvözi, hogy feltárja, miért is vonzódunk a történetekhez, és azok hogyan formálnak bennünket.
Egyik központi gondolata, hogy a narratívák nemcsak szórakoztatnak, hanem alapvető szerepet játszanak a tapasztalataink megosztásában, megértésében: a történetek révén olyan élményeket élhetünk át, amelyek túlmutatnak saját közvetlen tapasztalatainkon. A szerző, aki a kognitív tudományok professzora, elmagyarázza, hogy az agyunk miért is jutalmazza érzelmekkel a történetek feldolgozását, és milyen evolúciós előnyök származnak ebből. Különösen érdekfeszítő az a felvetése, hogy a narratívák függővé is tehetnek minket: a hősies vagy áldozati szerepekhez ragaszkodás például az identitásunkat, a viselkedésünket is befolyásolhatja.
Breithaupt a narratívák formáját és funkcióját is vizsgálja. Három alapvető dimenziót emel ki: az érthetőséget, a befejezést és az alternatívák lehetőségét. Ez utóbbi különösen fontos, hiszen a narratívák lehetővé teszik, hogy eltérő forgatókönyveket képzeljünk el, ezzel segítve az alkalmazkodást és az innovációt.
Művének gyakorlati haszna is van. Akik mélyebb önismeretre vagy jobb társas kapcsolatokra vágynak, azoknak remek eszközöket kínál a narratív gondolkodás tudatos használatához. Breithaupt szerint a narratívák korlátokat szabhatnak ugyan nekünk, de épp ezek az eszközök kínálhatnak kreatív megoldásokat is.
Briliáns barátnőm
Lekötheti-e az ember figyelmét a streamingoldalak sorozatáradatában az, amelyikben nem szerepelnek szuperhősök, megacápák, sőt még zombik sem, pusztán két ember összefonódó életét követhetjük nyomon? Az HBO-n 2018 óta Briliáns barátnőm címmel futó (és idén befejezett) sorozat megadja a választ: lekötheti – méghozzá négy hosszú évadon keresztül. A sorozat Elena Ferrante négykötetes, Nápolyi regények alcímű történetfolyamából készült, amely két barátnő, Lila és Elena 1950-es évek Nápolyából indult életét követi nyomon. Tisztázzuk: a címe ellenére nem csajos sorozatról vagy könnyed lányregényről van szó. A legkevésbé sem: az események színtere többnyire Nápoly egyik külvárosi lakótelepe, ahol mindennapos az erőszak mind a családokban, mind pedig az utcán.
A sorozat – a szó legjobb értelmében – őszinte. Nem használ hollywoodi vagy netflixes mázakat, szűrőket és csavarokat. Ehelyett bemutatja az emberi élet rögös útjait. Közben számtalan fontos kérdést feszeget: mennyire határoz meg bennünket az a család és közeg, amibe születünk; milyen arcai vannak az anyaságnak és a szülőségnek; mit jelent a hűség; és persze hogy miként maradhat meg a barátság egész életen át két, teljesen különböző karakter között?
Kötelező a négyévados sorozatot megnéznie mindenkinek, aki Olaszországgal kapcsolatban túl akar lépni a dolce vita–pizza–maffia közhelyhármason (bár az utolsó elem megjelenik, de nem a szokványos, elcsépelt módon). Aki tud olaszul, mindenképp eredeti nyelven kövesse a sorozatot. Sokkoló – ahogy engem is sokkolt – a nápolyi dialektus egyedisége, miközben a sorozat kiválóan bemutatja, hogy a nyelvhasználat nemcsak kifejezi a társadalmi különbségeket, de fenn is tartja azokat. Akinek mindez még nem lenne elég, újabb két érv áll a megnézése mellett: a producer Paolo Sorrentino, aki többek között A nagy szépséget, Az ifjú pápát és a december 20-án bemutatásra kerülő Parthenopé – Nápoly szépét rendezte, zenéjét pedig a német származású brit zeneszerző, Max Richter komponálta.