A nyúl füle
Ha a kígyó önnön farkába harap, ami Örkény István szerint ritkaság, az fájhat például a medvének? Az állatvilágban úgy tartják, ez szimpla személyiségzavar, az irányítást érintő hatásköri értelmezés, esetleg öngyilkossági kísérlet. A nyúl füle az Örkény Színházban két és fél órás mulatság, a társulat legerősebb összeállításában bemutatott zenés-táncos, provokáló revü, ami után az önmagát felfaló kígyó helyén nem marad kígyónyi űr. A jelenetek eredetijei Ezópus halhatatlan állatmeséi. A púpos fríg rabszolga i. e. 600 körül kezdett házalni a történeteivel, aztán már felszabadított emberként a híre egyre terjedt. A nép szerette, a hatalmasságok arra figyelmeztették, ahogy azóta is él ez a rossz szokásuk, hogy legyen óvatos, különben megütheti a bokáját. Delphoiban a papok csőbe húzták és megölték, ám azóta rendre kísért. Az egyik tőle fennmaradt tapasztalat, hogy egy fecske nem csinál nyarat. A mesemondó, egyben kikiáltói szerelésben a közönséggel összekacsintó kabarékonferansziéként Znamenák István hangsúlyokat helyez el, tanulságokra figyelmeztet, ha kell, helyben születő példázatot rögtönöz. Tud a tücsök ingyenjegyet szerezni a hangyának az újévi cincogásra? Irigylésre méltó a csiga a magán cipelt házával? Meddig provokálhatja a nagyméltóságú sast egy punk ganajtúró bogár? Veszélyben van a nyúl füle, miután az erdők ura elrendelte a szarvasok bökdösésre alkalmas agancsának eltávolítását? A szünetben a holló, aki nehezebben szabadul meg a szájából kiénekelhetetlen sajttól, mint Ezópus a púpjától, színes kártyákat osztogat, lehet fotózkodni vele. A kávézgató népség között sompolyogva megjelenik a róka is, nem kell félni, még nincs megveszve. A második felvonásra megváltozik az erdő flórája és faunája, elszabadulnak az indulatok, vagy csak ilyen az ösztönök természete? Színháztörténészek megfigyelték, a társulatok akkor veszik elő az embervilágra tükröt tartó fabulákat, amikor az emberek kezdenek egymással furcsán viselkedni, amikor még nem kell félni, de már nem árt megijedni.
Alasdair Gray: Szegény párák
Michael Donnelly, a Népek Palotájának is nevezett, glasgow-i helytörténeti múzeum munkatársa lomtalanításkor talált rá dr. Archibald McCandless könyvére, és abban egy borítékra. Az életét a saját finanszírozású, visszhangtalan irodalmárságnak szentelő skót házi- és tisztiorvos 1909-es opusának szerkesztésével megbízta Alasdair Grayt. Mindebből annyi az igazságelem, hogy az 1992-es Szegény párák szerzőjének a barátja volt Donnelly, és annak szintén megidézett kollégája, Elspeth King. A 2019-ben elhunyt skót szépíró fő művének tekintett, saját rajzaival illusztrált regényét legtöbbször a Mary Shelley-féle Frankenstein-történet posztmodern újragondolásának nevezik. Ennél jóval több. Miként sokkal összetettebb, szellemdúsabb Jórgosz Lánthimosz Arany Oroszlánt, Arany Glóbuszt, BAFTA- és négy Oscar-díjat elnyert, 2023-as, azonos című filmjénél is, amely csakis McCandless feleségének ajánlott írására épül.
Ám ki volt a nej, akiről az 1945-ben bekövetkezett halála után azt állapította meg a boncmester, hogy a teste 92 éves, de az agya 66 éves, 40 hetes és 4 napos? Mi a kapcsolat közte és az 1881 februárjában a glasgow-i St. Andrews függőhídról a Clyde folyóba ugrott, vízbe fúlt, terhes asszony holtteste között, akinek a teteme dr. Godwin Baxter kezei közé került? A valós elemeket a fikcióval vegyítő mestermű újabb és újabb tartalmakat rejt, akár a matrjoskababa. Az ördögi kísérleteket végző agglegény Godwin Baxtert a leveleiben Godnak nevező Bella Baxter, Victoria Hattersley és Victoria McCandless ugyanazon személy, annyiféle élettel, mint ahány élete a közhiedelem szerint egy macskának van. Démoni, öntudatlan médiumból alkotta meg önmagát; meghalt és újjászületett. Az extrémhez vonzódó Lánthimosz remek viktoriánus mozija emancipációs történetté szűkítette le Gray korlátokat szétfeszítő művét, amelynek legfőbb sajátja a játékosság és a határtalanság. Ezért is idézheti fel Virginia Woolf klasszikusát, az Orlandót. Bella/Victoria eposzi utazása Londonon, Glasgow-n, Odesszán, Alexandrián és a Gibraltáron át ível Párizsig, majd vissza a skót földre. A Szegény párák egyszerre gótikus rémregény, szociográfiai mélységű társadalmi szatíra, Glasgow és Skócia kultúrtörténete. Burjánzó, virtuóz, felpezsdítő szöveg, átszőve naplóbejegyzésekkel, magánlevelekkel, kritikai és történelmi jegyzetekkel, irodalmi paródiákkal. A megannyi rejtett, rafinált irodalmi utalás önmagában kihívás lehetett a remek munkát végző műfordító Gömöri Péternek. Alasdair Gray a világirodalom kanonikus nőalakjaihoz mérhető, újdonszerű személyiséget teremtett meg különleges szellemi kalandot jelentő, nagyszabású regényében.
Dave Johns: Én, Daniel Blake
„Azt a faszt kéne először lecsukni! Azt a Louis Vuitton táskásat, tudjátok, azt a hogyishívjákot! Meg azt a minisztert a nyilatkozataival, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér. Meg a milliárdos haverjait. Teleplakátolták az országot a kurva ígéreteikkel. Tapsoljatok az állami egészségügynek, közben az ápolónők meg az éjszakai műszak után mennek egyenesen az élelmiszerbankba.” A dühös férfi (Porogi Ádám) szó szerinti kirohanása (körbefutja és -ordítja a nézőteret) magyar terepre alkalmazza az eredetileg angliai történéseket. Ken Loach azonos című, 2016-os filmjét annak főszereplője, Dave Johns írta át színpadra, és 2023 májusában mutatták be Newcastle-ban, aztán 2024 őszén Los Angelesben is. A betegsége miatt munkaképtelennek nyilvánított, egyedül élő asztalost (Schneider Zoltán) és a hajléktalanság ellen küzdő, egyedülálló anyát (Mészáros Blanka) a szociális támogatás hivatali ügyintézésénék kafkai útvesztői egymás közelébe sodorják, és lassan egymás támaszaivá válnak. Valló Péter rendezése szolidaritásról, részvétről, a közönynek ellenszegülésről beszél, a folyamatos fenyegetettséget jelző damoklészi díszletet is ő tervezte. A társulat darabválasztásáról az évad beharangozásakor elmondta: „Hála istennek idén Kováts Adéltól kaptam egy fő-fő szempontot. Ez pedig így szólt: Schneider Zoli. Mivel nekem ez a szempont nagyon tetszett, innentől már gyerekjáték volt.” Az előadást, akárcsak a roppant díszletgerendát, a címszereplő hordozza a hátán.
Martyna Bunda: Ridegség
„Mostanában mindenkinek balhéznia kell. Lehet, hogy akik sírok, felégett udvarok, összeomlott hidak, lerombolt utcák, felborított, felfelé meredő kerekekkel heverő vasúti kocsik között élnek, azok mind ugyanazt a haragot érzik.” Rozela gondolja ezt a porig rombolt Lengyelországban, a második világháború után. A harcok alatt és azt követően elszenvedett és nemzedékeken át hurcolt traumák feldolgozását 1989 óta fontos feladatának tekinti a lengyel társadalom, így az irodalom is. A regényben a kisember, négy pomerániai nő szemszögéből tárul fel a XX. század. Az idősebb generációhoz tartozó Rozela sorsát már az megpecsételte, hogy várandós anyját az oltárnál hagyta cserben a vőlegénye, így a mélyen vallásos országban szégyenben kellett felnevelnie a lányát. Rozela férjhez megy, három gyereke születik. Az amúgy is mindig távol levő férj egyszer munka közben leesik az állványról, és a felesége egyedülálló anya lesz. Legidősebb lánya, Truda életét a háborúban egy német katona menti meg, és szerelem szövődik kettejük között. Házasság mégsem lehet a dologból, mert mit szólna a kis falu közössége. A hoppon maradt menyasszony évtizedeken át kapja a luxuscipőket volt vőlegényétől, noha közben dacból férjhez megy. A középső lány, Gerta normakövető, egy órásmester felesége lesz. A legfiatalabb, Ilda lázadó. Motorozik és nős férfihoz költözik. Kemény egyéniségek mind a négyen. A megélhetésért szeszt főznek, tilalom idején disznót vágnak, ha valamelyikük nem akar szoptatni, a húga csikar tejet a saját melléből. Egyikük férjét a börtöntől kellene megmenteni, a családi vagyont elherdáló másik férfi helyett a végrehajtóhoz kell járni, a harmadiknak pedig a szeszélyeit szolgálja ki az élettársa. A látszólagos családtörténet hátterében ott a teljes kelet-európai történelmi tabló, a náci vagy orosz katonák által elkövetett erőszaktól a kisközösség megosztottságáig, ami persze az akkori szocialista és mindenféle diktatúrák örök érdeke.
Boldog Dalma: Csernobil és a magyar média
Mintha a korabeli viccet idézné a címlap: 1986. május elsején „sugárzó arccal” vonulnak fel a budapesti dolgozók, hátuk mögött a fotómontázson egy robbanás felhője. A csernobili erőmű-szerencsétlenség azonban sok családban Magyarországon is mindmáig fájó kérdéseket vet fel. A sugárzás okozta-e a szeretett rokon rákos halálát pár év múlva? Valóban el kellett-e vetetni a gyereket azon a nyáron? A könyvben erről is szó esik, de a fő téma az, hogyan vizsgázott a magyar média, amikor a példátlanul rendhagyó eseményt kellett kezelni a puhuló Kádár-rendszerben, az éppen beköszöntő szovjet glasznoszty-korszak előestéjén. A szerző – médiakutató, a Budapesti Gazdaságtudományi Egyetem oktatója – alapos értékelés után nem ad jelest, de nem is buktat. A pártvezetők – akik előtt, ameddig lehetett, titkolóztak szovjet elvtársaik is – hol tiltani, hol tájékoztatni próbáltak. Vegyes képet mutat a sajtó teljesítménye is. Ez itt a reklám helye: a korabeli HVG egészen jó osztályzatot kap, és szépen szerepel mások mellett a Magyar Rádió 168 Órája is. Vagy amire az olvasó nem gondolna, meglepően nyíltan tájékoztatott egy nem éppen szamizdat lap, a Jövő Mérnöke a Műegyetemen. Szakmai szempontból méltánylandóan a szerző sok időt szánt arra, hogy végignézze a korabeli tévéműsorokat; érdekes mozzanatokra figyelt fel. Említésre érdemes a könyvbemutató egyik tanulsága, hogy a kutatás most, néhány évtizeddel később is akadályokba ütközik, mert a Rádió, a Televízió archívumai hiányosak, rendezetlenek, ráadásul nehezen hozzáférhetők.