Christian Kracht: Eurotrash
Az összes svájci író tragédiája, hogy Friedrich Dürrenmatt után a legnagyobbikuk is túl kicsi ahhoz, hogy világhírű legyen. Christian Kracht a felfedezésre várók közé tartozik, élményszerű regényeket ír, zabálni való a stílusa, belülről látja azt, amit nagyon utál. A sűrítés és az élethez nélkülözhetetlen cinizmus mestere, regénykéje, az Eurotrash elfér szűk 190 oldalon. A sztori egy svájci road movie, kis határátlépésekkel. Állítólag mindez megtörtént, Kracht anyja egyszer csak halálos beteg lett: nem most, már sok éve húzza. Pszichiátriai klinikák – köztük a dermesztő hírű winterthuri műintézmény – és saját lakása között ténfereg, a fenobarbitált, ami egy kedélyjavító bomba pirulába kicsinyítve, vodkával és elfogadható minőségű vörösborral löttyinti le. Egész jól mozog a lépkedőkeretével, ezért elhatározza, hogy a fiával még utoljára útra kel. Költőpénzként magához vesz a bankjából egy kis kelet-európai ország GDP-jének megfelelő összeget, és elhatározza, hogy a nép közé szórja – aki tesz valamit értük, kap egy marék frankot, ha nem tesz, akkor is. Az eszeveszett utazás Zürichből, a pénzsóvárok, nagyképű stricik városából indul, és tart, míg elfogy a pénz. Lehet, hogy sosem fogy el? Svájcban mindenki akkor hal meg, amikor akar. Az élet egyszerű mozdulatokkal meghosszabbítható: attól függően, hogy fájdalomra vagy a fájdalom elzavarására van igény, ki-be csukni kell a morfiumcsapot. Még mielőtt anya és fia kettesben elindulnak egy taxival elszórni a pénzt, az író bemutatja a Svájcban mélyen tisztelt családjából jellemzően azt, amit a rokonok, ha élnének, nem szívesen hoznának nyilvánosságra. A család tele van vagyont halmozó nácikkal. Vér nem tapad a kezükhöz, inkább amolyan „jól járunk” szituba keveredtek: festményeket gyűjtöttek, amik nem a falakra, hanem aukciókra, vagy feltekerve az ágy alá kerültek. A degenerált művészetnek, ahogy a nácik nevezték, még nem jött el az ideje. Van arrafelé más is – az ajtók mögött a szórakozás és az időtöltés különös gyakorlóterme húzódik –, nem súlyzók és futópadok, hanem szadomazo kellékek. Mindig van honnan elszökni. A Tatár Sándor fordításában olvasható álönéletrajzi ámokfutással Kracht elnyerte a legrangosabb svájci irodalmi díjat.
Egy bizonyítás körvonalai
Tényleg előfordul, hogy a zsenialitást csak egy hajszál választja el az őrültségtől, és ha a sziporkázó elme éppenséggel az úgynevezett „gyengébb nem” képviselője, sokszor bizony nehezen hiszik el neki, hogy korszakalkotó felfedezésekre képes. Sőt még maga is kételkedik ebben, amikor egy tudós szülő árnyékában bontakozik ki a tehetsége, és attól is rettegnie kell, hogy a képességek mellett a mentális betegséget szintén örökölte. Ezeket a témákat járja körül David Auburn 2000-ben debütált Pulitzer-díjas darabja, korunk legtöbbet játszott Broadway-előadása, amiből film is készült (nálunk Bizonyítás címmel 2005-ben volt először látható). A Puskás Tamás rendezésében most bemutatott Egy bizonyítás körvonalai című színdarabnak külön hangsúlyt ad, hogy az apa és lánya főszerepben az a két színész tér vissza a színpadra, akik a Nemzeti Színház Rómeó és Júlia előadásán lezuhantak a díszletről. Horváth Lajos Ottó a híres matematikust, Robertet alakítja, aki huszonévesen két világraszóló tételt is kidolgozott, de aztán labilis idegrendszere kerekedett felül. Utolsó éveiben fiatalabb lánya, a szintén matematika iránt érdeklődő Catherine (Szász Júlia) gondozza, félbehagyva egyetemi tanulmányait. Apja egykori tanítványa, Tom (Puskás Dávid) Robert halála után beköltözik mestere dolgozószobájába (a rusztikus bájú faházdíszlet Bagossy Levente remeke), mert kincseket keres a hátrahagyott kéziratok között. De jobbára zagyvaságokat vetett papírra a megbomlott elme. Viszont előkerül egy korszakalkotó, briliánsan bizonyított tétel is. Catherine félve vallja be, hogy ez az ő műve. A tudománytól magát távolinak érző nővére, Claire (Balla Eszter) nem hisz neki, de eleinte a témában jártas Tom sem, akivel éppen szerelmi kapcsolata kezdődne a visszahúzódó Catherine-nek. Nem felzaklató drámai mű ez, hanem a zsenik különc, bogaras világába betekintést engedő, és helyenként nevetésre is okot adó színdarab.
Nagyzenekari koncert: Prokofjev – 1–3.
„Úgy zongorázik, hogy az embernek az az érzése, ez a fickó nem ismer lehetetlent. (...) Levit nem az a magamutogató fajta, aki kérkedik a virtuozitásával… inkább az ellenkezője igaz… szinte szemérmesen rejtegette… magától értődő természetességgel és alázattal állítva a zenei tartalom szolgálatába az ujjhegyek végletes pontosságát és fürgeségét…” Ezt írta Csengery Kristóf Igor Levitről 2016-ban. A harmincas évei vége felé járó orosz-német zongoraművész bizonyítja, hogy nem ismer lehetetlent. Egymást követő három estén eljátssza Szergej Prokofjev mind az öt zongoraversenyét. Egyik nagyobb kihívás, mint a másik. A II. pedig a leggyilkosabb versenyművek közé tartozik, amellyel csak a legelszántabb pianisták próbálkoznak. Levit a családjával nyolcévesen érkezett Németországba, 18 éves korától sorban nyerte az első és második helyezéseket előkelő zongoristaversenyeken. Megkapta a Gilmore Artist Awardot, a legrangosabb díjat, amit zongorista kaphat. Csak a 2023–2024-es szezonban fellépett Bécsben a Musikvereinben, a Berlini Filharmonikusoknál, a milánói Scalában, a New York-i Carnegie Hallban. A The New York Times kritikusa generációja egyik legjelentősebb művészének nevezte. Szeret ciklusokban gondolkodni. Brahms és Bartók ciklusa után most itt van ez a hatalmas Prokofjev-vállalkozás, a komponista öt, teljes zenei univerzumot átfogó zongoraversenye. A Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényletével a zongoraversenyek mellé odateszi Prokofjev nagy műveit. A „Klasszikus” szimfóniát, az V. szimfóniát, A három narancs szerelmese és a Hamupipőke szvitjeit és egy héber témákra írt nyitányt.
Kollár-Klemencz László: Anyám tenyere
Két novelláskötet és egy családregény után Kollár-Klemencz László legújabb kötetében a középkori Magyarországra, a pilisi erdőbe és a Duna-kanyarnál fekvő kicsiny faluba kalauzolja el az olvasóját, hogy ember és természet, ember és állat olyan összetartozását és egyszerre harmonikus, ám könyörtelen együtt létezését beszélje el, amely ma már szinte ismeretlen. Az Anyám tenyere egyszerre szól a gyászról, a magányról, a legősibb emberi félelmekről, Isten kereséséről, szerelemről és a természettel harmonikus létezésről. A történet főszereplője Pomuk, a remete, aki a családja elvesztése okozta fájdalom és gyász elől menekülve fordult Isten felé, és költözött fel a hegyre, hogy minél közelebb kerülhessen hozzá. Életét egy farkassal és egy szarvastehénnel osztja meg, akikkel valamiféle családi közösséget alkotnak. Ágnes, a király lánya az egyik este a lovával eggyé válva vágtat az erdőn át, baleset éri, és Pomuk ápolására szorul. Egymás iránti érzéseik Ágnes felgyógyulása után is ott lappanganak közöttük, átszövik cselekedeteiket.
Bár a regény kettejük találkozásának történeteként is értelmezhető, ugyanakkor ennek mentén bontakoznak ki a lét mélyebb megértésére irányuló törekvések. A történet minden szereplője hitének megfelelően igyekszik a világ létét feltárni. A falubéliek a pogány szokások szerint akarnak birkaáldozatot felmutatni, míg Lőrinc atya az intézményesített hit keretein belül igyekszik megtalálni Istent. Pomuk a világ olyan mélységű transzcendens megértését képviseli, amely Lőrinc atyát és a királyt is tiszteletre inti. „A remeték fűben születnek, a felhőből esznek, a patak áramlik a testükben, és vacsorájukat Istennel osztják meg” – mondja Lőrinc atya. Pomuk Isten létezését a természet egészében találja meg, a legapróbb falevélben vagy faágban. Az ember és az állat viszonyára is új perspektívából tekint a regény, ebben az ember felrúgta a kettejük közötti ősi egyezményt: egymást élni hagyni. Az állatok a saját hangjukat hallatják a szövegben, a szerző több esetben is elbeszélőként jeleníti meg őket.
Azok számára, akik szeretnék ennek a filozofikus hangvételű regénynek az egyes helyszíneit végigjárni, a szerző vezetett túrát is tart a Pilisben, amit vacsorával egybekötött zenés felolvasóest zár.