Erdős Virág: Kalocsa
Már a cím is többértelmű. Utalhat egyszerűen az alföldi városra, de – mivel egy ufószál is végigfut a történeten – a magyar csillagászok felfedezte 82092 Kalocsa kisbolygóra is vonatkozhat. „Kezdetben voltak Lali és Lili. Egy lélekvesztőben hánykolódtak az űrben” – a kisregény nyitósorai szerint. Lili lány volt, épphogy betöltötte a tizennyolcadik életévét, Lali pedig egy high-tech droid, akit – szükséges a megszemélyesítése – őrző-védő funkcióra állítva rendelt Lili mellé a földi utazáshoz a kedves papa. A lány Budapestre vágyott. Egy munkahelyi hangulatot javítani hivatott edzőteremben landoltak, de a légkör cseppet sem volt szívderítő. A csavaros történetben Lili a földi nők kiszolgáltatottságát éli meg, míg Lali – közönséges halandók számára láthatatlanul és hallhatatlanul – mond véleményt, ad tanácsot és nyújt vigaszt a lánynak a testi-lelki megpróbáltatások közepette. Akár többször is nekifuthatunk a könyvnek. Olvashatjuk úgy, hogy űrlények érkeztek a Földre, értelmezhetjük aszerint, hogy egy nagyvárosba költöző vidéki lány kiszolgáltatottságával szembesülünk, ami idegenellenességből éppúgy fakad, mint macsóságból és az érvényesülésért, a főnök kegyeinek elnyeréséért kieszelt kegyetlen praktikákból. Gondolatban kiegészíthetjük ezt azzal, hogy Lali a lány képzeletének szülötte. Vagy egyszerűen álom az egész regény, amit azok a vicces versikék színesítenek, amiket a szerző Lali szájába ad. A humorosan szomorú história a Vígszínház felkérésére színdarabként született tizenöt évvel ezelőtt, és az akkor még egyetemi hallgató Néder Panni rendezte. Ajánlója Lali rigmusaival megegyező Erdős-stílusban így szólt: „Van egy tuti tippem, / íme: / Kalocsa/ a darab címe. / Nem az a kimondott / Hamlet, / inkább egy bús, / őszi pamflet, / komoly is, meg vicces is, / (mert vannak benne viccek is), / meg cselszövés, meg vér, meg bosszú, / ráadásul nem is / hosszú.”
A legértékesebb áru
Meseként indul a hagyományos technikával készült rajzfilm: „Volt egyszer egy szegény favágó…” A robusztus, hallgatag férfi az erdő mélyén él a feleségével. A nő rőzsét gyűjt a vasúti sínek mellett, és mindig azt várja, hogy az ott gyakran elrobogó tehervagonokból kidobnak valami árut. Élelmet vagy értéket. Egyszer, amint eltávolodik a szerelvény, csecsemősírást hall, és drága „úri kelmébe” bugyolált pár hetes babát talál a méteres hóban. A férje ellenségesen fogadja az „árut”. Ha a vonat mellett találtad, mondja az asszonynak, a gyerek csak „egy átkozott faj, a szívtelenek fattya lehet. Selejtes.” A nő viszont angyalnak, a vonatisten ajándékának tartja a babát. A férfi hajthatatlan, a nőt és a gyereket a fészerbe száműzi. De ahogy cseperedik a kislány, egyre többször cseng a férj fülében felesége mondása: „A szívteleneknek is van szívük.” A baba mellkasára teszi a kezét, és ettől kezdve a kicsi szívverése a tenyerében rezonál. Fában, baltában is érzi. Megenyhül, de a körülöttük lévő világ egyre kegyetlenebb. Először a többi favágó gyanakvó tekintete riasztó, aztán egy kismadár nyomában belátunk a szüntelenül füstölgő kémények világába. Megismerjük az apát, aki az ikercsecsemők egyikét kidobta a vonatablakon, hátha megmenekül a kicsi. Az apa végül túléli a borzalmakat, és egy percre láthatja is a lányát, akit arról az „úri kelméről”, egy imakendőről ismer meg, amiben kidobta a hóba. De rongyosan, koszosan, csonttá-bőrré soványodva nem fedi fel a kilétét. Michel Hazanavicius francia rendező nem akart holokausztfilmet forgatni. Akkor változott meg a véleménye, amikor megismerte Jean-Claude Grumbergnek az animációéval azonos című meséjét. Maga a rendező rajzolta meg a főbb karaktereket. A táborbeli képsoroknál Edvard Munch Sikolyát sokszorozta meg. A szövegben egyszer sem hangzik el a zsidó, a haláltábor vagy a gázkamra szó. Mégis a háború ellen, a szeretet érdekében szól. Azt sugallja, amit egy interjúban a mese írója mondott: „Azon kell dolgoznunk, hogy a boldogság ragályosabb legyen a boldogtalanságnál.”
Bird
A komfortzóna határán lévő következő buszmegálló neve, ahol a legtöbben laknak: Valóság – Végállomás. Ugyanaz az ország, ugyanaz a város, csak az üzletek az utcán köttetnek, a virágboltok helyén gaz nő. A korábbi két filmjével a cannes-i zsűri díját kétszer is elnyerte, egy kisfilmjével Oscar-díjas lett Andrea Arnold. Bird című alkotása Kentnek abban a részében játszódik, ahol a mocskos matracokat kihajítják az ablakon. Arnold a két nagy brit mester, Mike Leigh és Ken Loach örököseként azt mutatja be, hogy az angol film új és még újabb hulláma sosem váltott témát és stílust. Anglia mindig is más volt, mint a kontinens, bármi változott is, csakis magához mérhető. A személyes zónát olcsó műanyag függöny választja el, a fürdő közös, már ha van, a mosdatlan edények a lakók közös emlékművei. A 12 éves Bailey-nek (Nykiya Adams) innen elszakadva kellene felnőnie. Karakterjegyei talányosak; a teste mintha még nem döntötte volna el, reménytelen férfi vagy férfiak próbálkozásainak kitett nő lesz. Az apja testét nyaktól lefelé bogármotívum-tetoválások borítják, a jövőt illető bizarr üzleti terve egy egzotikus varangy váladékából nyert hallucinogén anyagra épül. A varangy zenére érzékeny állat, de elég szeszélyes, még nem döntött, hogy Richard Ashcroft szívbe markoló aparockjára indul be, vagy a Fontaines D. C.-re. Az ír színész, Barry Keoghan – A sziget szellemeiben ő játszotta a sziget épeszű bolondját, a Saltburnben pedig egy elit egyetem hallgatójaként az irigyelt és kevély felső középosztályba szeretett bele – karaktere úgy vonzza a tekintetet, mint Ewan McGregoré a Trainspottingban. A Bird lepusztult környezete tele van dühvel, egymás rongálásával, de intimitással és reménnyel is. Bailey élete egy nap megváltozik, amikor a világot már egy más perspektívából megfigyelő, magát Madárnak nevező furcsa lénnyel (Franz Rogowski) találkozik.