A kerékpár átrajzolja a városok térképét, az új – a kétkerekűek és az olykor bosszankodó négykerekesek között még nem teljesen elterjedt – jelszó: „Vélo: liberté, égalité,fraternité!” A modern mitológiáról elmélkedve Roland Barthes a család, a gengszterek, az istenek és a mozi mellett szót ejt a tekerés gesztusából eredő mítoszokról. Milyen kár, hogy könyvének négy évtizede megjelent magyar kiadásából a Tour de France-ról szóló fejezet maradt ki! A francia kerékpáros körversenyről nem kellett költeményeket írni, maga volt az óda a sporthoz, a lovagiassághoz. Ma már nem fordulhatna elő, hogy valaki a gyilkos hegyi szakaszon a kulacsával megsegíti riválisát, aki kiszáradt – mint azt a nemes bajnok, Fausto Coppi tette, és egyben a szakaszgyőzelmet is átengedte Gino Bartalinak, aki aznap ünnepelte a születésnapját. Marc Augé etnológus-antropológus könyvében – Fáber Ágoston tolmácsolásában – visszateker az eredethez, amikor a Toulouse-Lautrecet is megihlető szerkezetek a harmincas években elárasztották az országot, átbiciklizik a háború utáni időkre, amikor a nagy autógyárak udvarain tízezerszámra álltak egymásnak döntve a munkások drótszamarai, és már személyesen átélte, amikor az a veszély fenyegetett, hogy a mítoszból egyszerű vasárnapi bringázás lesz. A bicikli azonban újra a pedáltekerés, az önállóság új formája, a szabadság megérzésével kecsegtet, a nyeregből más a világ. A kerékpározás visszanyerte régi jó hírét, miközben használata az elektromos eszközök elterjedésével az életkortól szinte függetlenné vált. Augé szerint a biciklizés sokkal több az egészséges testmozgásnál, a bicikli egy praktikus közlekedési eszköznél. Kíváncsiság és elköteleződés, önmagunk és mások megismerése közben visszahoz egy kihalófélben lévő társasági formát is azáltal, hogy felfrissíti az emberi kapcsolatokat. Azaz: „Biciklire fel, és jobb lesz az életünk! A kerékpározás nem más, mint humanizmus.” A kötet a kiadó Diszkrét szenzációk sorozatában jelent meg. Szerény sorozatcím egy találmányról, amihez ugyan előbb fel kellett találni a kereket, ám valakinek eszébe jutott, hogy egy keréknél csak egy jobb van – a kettő.
Typotex
Táncszínház+ Mezőszemereség
Mezőség–Mikrokozmosz
MÜPA / Csibi Szilvia
„Hol vagyunk hát? A Mezőségnek hívott erdélyi dombvidék kellős közepében, Kolozsvártól negyven, Marosvásárhelytől hatvan kilométernyire, távol a vasúti és a szellemi közlekedés ütőereitől, hajdani lápok, tavak, nádasok kiszikkadt völgyében. Makkai Sándor püspök úr néhány évtizede regényt írt rólunk vagy inkább segélykiáltást, az volt a címe: Holt-tenger” – írta szülőfalujáról, Pusztakamarásról az 1970-ben megjelent Anyám könnyű álmot ígér című naplóregényben Sütő András. A szülőföld ihlette irodalmi szöveghez szervesen kapcsolódnak az erdélyi tájegység autentikus táncai, dallamai, akárcsak a valós paraszti hétköznapok és a látványfelelős Bukta Imre képi világának egyszerű alkotóelemei: a teknő, a piros zománcos vájdling, a csizma, a morzsolt kukorica, a napraforgó kórója. Gyerekkora falusi mikroközösségét idézi meg az író, beavató mikrokozmoszt teremtett gyerekeknek zongoradarabjaival Bartók Béla. A szó, a mozdulat, a zene és a látvány ihletett egésszé fonódó formanyelve a Forte Társulat két meghatározó alkotója, Földeáki Nóra és Horváth Csaba dramaturgi-rendezői munkája, Fülei Balázs játssza a Bartók-darabokat, Mihó Attila és tanítványai húzzák, a Corvinus Közgáz Néptáncegyüttes tagjai ropják a legközelebb májusban látható táncot.
Müpa
Könyv+ Nem sétagalopp
Frédéric Gros: Engedetlenség
Tematikus szellemtörténeti útikalauzával, A gyaloglás filozófiájával lett akadémiai kóborlovagból és Michel Foucault értelmezőjéből az olvasóközönséget megmozgató szerző Frédéric Gros francia filozófus. Magyarul két éve megjelent szórakoztató kiáltványa többek között Rousseau, Kant, Nietzsche és Gandhi nyomdokain a jó életről gondolkodtatott el. Örökzöld témát választott, megközelítése és gondolatmenete volt igazán egyedi, a gyaloglást metaforaként, kérdésfeltevéseit sétapálcaként használva. A 2017-ben írt, Csordás Gábor fordításában magyarul nemrég megjelent könyvében Gros kalapáccsal a kezében filozofál, hogy lebontsa a tudatlanság falait. Fő témája a címadó engedetlenség, de legalább akkora figyelmet szentel az engedelmesség fogalmának és a passzivitás megnyilvánulásainak. Kordiagnózisában az engedelmességtöbblet a meghatározó, pedig a világunk állapota az engedetlenség mellett szól: szélsőséges mértékű egyenlőtlenségek, szemérmetlen igazságtalanságok és demokráciadeficit jellemzik, miközben környezetünk pusztul, és rohamtempóban éljük fel a jövő generációinak javait. Gros azt kívánja megérteni, hogy az egyre tűrhetetlenebb körülményekre miért könnyebb válasz az önként vállalt passzivitás, a kritikai szellemet nélkülöző belenyugvás vagy a tekintélytiszteletből, egyéni érdekkövetésből vagy éppen kiszolgáltatottságból eredő politikai engedelmesség. Hivatkozik az alávetettséget észszerűnek, szükségszerűnek vagy éppen természetesnek beállító rendszereket leleplező „nagy politikai demisztifikátorokra”, Platón Thraszümakhoszára, Niccolo Machiavellire és Karl Marxra, de gondolatmenetének fegyverhordozói a hozzá közelebb álló Michel Foucault, Hannah Arendt, Fjodor Dosztojevszkij, Szókratész vagy éppen Henry David Thoreau. Gros a könyvével nem harcra hív, engedetlenségre buzdít: a szellemi restséggel és a kritikus gondolkodás hiányával szembeni aktív fellépésre.
Typotex
Lemez+ Szenvedélyek börtönében
The Liminanas: Faded
A hatvanas-hetvenes évek a popzene utolsó nagy korszaka volt, sok villanygitárral, orgonával, csimpolyával. Minden lelassult, ám ha gyorsulni kellett, ugyanabból a hipnózisból ébredezett mindenki a csörgődob ritmusára. A zene és az előadás egymásból következett, megjelenítve a kor lomhaságát, az elvonulás gesztusait és a szentimentalizmus melódiáját. Ki hitte volna, hogy a pszichedelikus rock, a cipőorrbámulás elegáns művészete az okszitán Perpignanban, abban a francia városban támad föl, amely leginkább arról híres, hogy vele címkéznek fel egy népszerű kozmetikai márkacsaládot? A város fölött régóta keringő éjfekete hollópár, Marie és Lionel Liminana azonban mást őriz – az ide telepedő francia rock szellemeit és démonait óvja. Itt reinkarnálódik Johnny Hallyday, akinek koncertjét bemelegítő játékos volt Jimi Hendrix. Serge Gainsbourg, aki mindent túlzásba vitt: a zenét, a whiskyt, a cigarettát, a szerelmet. Megidéződik az összes Babette és Melody Nelson, Jane Birkin, Brigitte Bardot, Francoise Hardy és velük a keserű film noir, amitől a közönség porig sújtva jött ki a moziból, de az első pastis után megint minden újra szép és jó volt. A perpignani házaspár The Liminanas néven már régóta ad ki lemezeket, a skálán a kísérleti elektronikától a filmzenén át a bizarr rockig sok minden van. A Faded két korábbi remek albumukból, a Malamore-ból és a Shadow People-ből kiindulva teljesíti be privát grand grand slamjüket. A borítón 12 színésznő kontúrja látható, akiknek azt ígérték, hogy az életük végéig megtarthatják azt az arcukat, amellyel a magazinok borítóin hódítottak. A Liminanák saját stúdiójukban vendégekkel rögzítették a dupla albumot. A Primal Screamből Bobby Gillespie az Ennio Morriconé-s bevezető után énekli az alaphangot megadó Prisoner of Beautyt. A több mint rokon Bertrand Belinnel a J’adore le monde nem a hagyományos értelemben vett dal, inkább addiktív vallomásos beszéd. A többiek, az elsöprő Shoutot éneklő Rover vagy a címadó dalban a szívtipró balladákat stilizáló Penny, míg sokan mások a záró Oú va la chance-ban járulnak hozzá a mámorító időutazáshoz.
Because Music
Film+ Tanárnő, kérem
Amal
Mafab / UFO Distribution
Ha egyszer megízleltük a szabadságot, nem bírjuk ki nélküle, aki egyszer kiszabadult a ketrecből, nem akar visszamenni – üzeni elcsukló hangon Monia az irodalomtanárának, Amalnak, és őszintén megköszöni, amiért kiállt mellette radikalizálódó osztálytársai fizikai és verbális támadásaival szemben. A belga-marokkói rendező, Jawad Rhalib filmjében a muszlimok lakta brüsszeli negyedben az apjával élő Monia bűne az, hogy más, mint környezetében a lányok. Tetováltatja magát, nem jár Korán-órákra, nem hord fejkendőt, nem takarja el az arcát, és mindez elég ahhoz, hogy leszbinek bélyegezzék, és fenyegessék, sőt halálos ítéletet mondjanak ki rá. A diákjait az önálló véleményalkotásra és a kritikai gondolkodásra, toleranciára nevelő Amal szinte tanítani sem képes az osztályában Monia és riválisa, Jalila között elszabaduló, a többieket is megosztó indulatok közepette. A két lány veszekedéseit Amal azzal akarja leszerelni, hogy egy VIII. századi vallásos arab költő verseiből olvas fel, melyek arról tanúskodnak, hogy muszlim létére az ágyát férfiakkal és nőkkel is megosztotta. A muszlim kultúrkörből származó példa olaj a tűzre, a világi iskola elveit semmibe vevő szülők is tiltakoznak, hogy mire tanítják a gyerekeiket, és a tanárok is egymásnak esnek. A muszlimként világi életvitelű Amal is a gyűlölet célpontja lesz. Hiába derül ki, hogy a háttérben a joviális kinézetű, ám Egyiptomban radikalizálódott Nabil, az iskola vallástanára áll, aki óráin az ultrakonzervatív szalafizmus és a belga törvényeket felülíró saría mindenhatóságát veri diákjai fejébe, a kiiktatása sem hoz nyugalmat, sőt tragikus vég felé tart.
