2031
Nem csak a címmel jelzi a két huszonéves alkotó, Dohy Balázs rendező és Biró Zsombor Aurél író, hogy fikciós zaklatástörténet, amit a nézők az általuk körülült, nappalinak berendezett színpadon látnak. A próbákon készült naplójukban is hangsúlyozzák ezt, hozzátéve, hogy minden más, amiről a kamaradráma szól, ténylegesen átélt események halmaza a régi SZFE-n eltöltött „szenvedős és traumatikus, euforikus és felszabadító, lázadással és versenyzéssel, csalódásokkal teli évekről”. Mindketten oda jártak 2021-ig, de a diplomájukat már külföldön vették át. A darabban a hetedik kétharmados Orbán-kormány idején tízéves találkozóra érkeznek az egykori rendezőhallgatók osztályfőnökükhöz, az Európai Polgár-díjas Gelléry Károly színházigazgatóhoz. Alkudozással, ügyeskedéssel, kapcsolatépítéssel vezeti a Petri György Színházat (addigra a Katonának már befellegzett). Ideig-óráig gondolhatjuk, hogy a politika felelős a szereplők kínlódásáért. Hanna (Mentes Júlia) méltatlan színházi feladatokat vállal, Bálint (Tasnádi Bence) sorra írja a folyton visszadobott darabokat, Andor (Béres Bence) Berlinben vendégrendező, Misi (Vizi Dávid) a mester ügyintézőjeként várja a jobb lehetőségeket. Ricsi (Lengyel Benjámin) pályaelhagyó, nem függetlenül az őt ért molesztálástól. Kinek van igaza? Gellérynek, aki szerint csak a legvadabb eszközökkel lehet valakiből előcsikarni a benne szunnyadó tehetséget? Hannának, aki állítja, tíz év után el sem lehet dönteni, hogy egyetemi szexuális kapcsolata abúzusból vagy szerelemből fakadt-e? Emellett ott van a dilemma, hogy nyilvánosságra hozzák-e a tanár-rendező viselt dolgait, vagy ezzel éppen maguknak ártanak. Máté Gábor érdeme, hogy támogatta a kíméletlenül szókimondó, generációs problémákba is beleásó, minden korosztályt pellengérre állító előadás létrejöttét.
A Long Island-i kompromisszum
Emlékszik még valaki Harry Angstromra? Nem igazán? És arra a Harry Angstromra, a menő kosarasra, aki Nyúl becenéven az 1960-ban elkezdett, öt könyvre terebélyesedett saga visszatérő hőse John Updike Nyúl-tetralógiájában? A 26 éves Nyúl, generációjának félkész legendája éppen elhagyni készül a családját, az egyenes út helyett, mint a kopók elől menekülő nyúl, a jobb eredménnyel kecsegtető cikcakkot választva. A 75 éve megjelent klasszikust legutóbb a 21. Század Kiadó adta ki, ahogy a most Kepes János fordításában megjelent Long Island-i kompromisszumot is. Taffy Brodesser-Akner családregényének múlt- és jelenbeli hősei között a leginkább fókuszban lévő harminc körüli fiatalember, a filmforgatókönyveket író Bernard „Beamer” Fletcher egy kikötözős-átszexelt isten kísértette nap után úgy dönt, szökés helyett hazafelé veszi az irányt. Miközben a szervezetéből ürül mindenféle mérgező anyag, azon mereng, hányféle – magán kipróbált – önpusztító mód vezethet a végleges pusztuláshoz. Egy piros lámpánál dicséretes döntést hoz: törli a telefonjából az egyetemista drogdílere, az ukrán drogdílere és a gyógyszerészhallgató drogdílere számát. Lesz ebből megtisztulás? Csak akkor, ha sikerül leszámolnia azzal a titokzatos lénnyel, a dibukkal, akiről a nagyanyja azt állítja, átveszi az ember felett az irányítást. Updike és Philip Roth már nem él, ha élnének, sem biztos, hogy kedvük lett volna megírni az új Amerikát a benne élő emberekkel, a még rosszabb morállal és a konzumvilág felismerhetetlenül átalakult térképének tereptárgyaival: a ruhaboltok helyét átvevő drogérialánccal, a fagyizóból kinőtt Starbucksszal, a könyvesbolt helyén virágzó gyantázóval és hajkivasaló szalonnal. A Bret Easton Ellis és Tama Janowitz által kitaposott irodalmi ösvényen stílust és ritmust tartó Brodesser-Akner első, Fleishman bajban van című regénye is egy lelépés története volt. A válófélben lévő Fleishmanhoz betoppan a felesége a két gyerekükkel, otthagyja őket, aztán felszívódik. Amikor Beamer a zűrös éjszaka után belép a kocsifelhajtóról a pazar házába, az éppen arcot váltó exszínésznő felesége és két szép gyermeke várja, meg két tisztázandó ügy: egy még sosem igazán kibeszélt fura emberrablás következményei és a teljes pénzügyi összeomlás. Nem biztos, hogy ezekbe bele kell halni, de néha jobb lenne.
Biblia show
Újabb bemutatóra készül a Baltazár Színház, amelynek jelentős produkciói méltatlanul ritkán kerülnek a kritika látókörébe. Első látásra még kétségkívül zavarba ejtő, hogy a színpadra lépő művészek Down-szindrómás értelmi sérültek, ám néhány perc múltán ez a tény mellékessé válik. A csillaghegyi társulat tagjai a tornateremnyi játszóteret előadásról előadásra valódi teátrummá lényegítik át. Várhatóan így lesz ez a Biblia show májusi premierjén is. Ennek egyik, alighanem legfőbb biztosítéka a rendező, a sok műfajú Kováts Kriszta, aki az Örkény-egypercesek vagy Vörös István-darabok adaptációival bizonyította, mennyire érti és főleg érzi a baltazári világot. Ebbe a közegbe kerül most a Biblia show. Fél évtizeddel ezelőtt ezen a címen jelent meg az énekesnő nagyívű CD-je, amelyen a Wolf Péter–Fábri Péter-szerzőpáros bluesban, tangóban, sanzonban tálalt 16 dalát adta elő. A lemez már eredendően sem afféle kis katekizmus volt, sokkal inkább zenés meditáció a hit és a mindennapok közt feszülő ellentmondásokról. Ezt a sok évszázados „hitvitát” színpadosítja, hozza mozgásba most a Baltazár-csapat. A Kovást Krisztával együtt vagy tőle külön is énekelt számok köré, közé profán iróniájú keretjátékot, szövegkönyvet Fábri írt. A két főszereplő, a nevenincs Fiú és Lány a hit és a hitetlenség határmezsgyéjén értelmezi, magyarázza, protestálja és gyakorta aktualizálja a Szentírás „nem valami vidám”, mégis örök érvényű, olyan sajgó tanulságokkal szolgáló, fájó felismerésekkel teli történeteit, mint hogy „A jövő mindig másoké”. S elhangzik az is, hogy bizony, „a Bibliában sokszor nem derülnek ki a dolgok. Ahogy az életben sem.”
REND
Hány töredék, szilánk és rész alkotja az egészet, a személyiségünket és mindazt, amit énnek nevezünk? Hányféle örökölt vagy tanult séma, trauma, családi kapcsolat és egyéni döntés révén áll össze az ember identitása? Hidvégi Nóra a korábbi rendezéseiben is foglalkozott transzgenerációs traumákkal, az anya-gyerek viszonnyal, és azzal, hogyan öröklődnek tovább, formálják, akár tudattalanul is személyiségünket a szülőktől, nagyszülőktől örökölt minták. A többek között Blaskó Borbálával és Garai Judittal közösen készített életrajzi monodráma egyszerre igyekszik feloldani a transzgenerációs és világháborús traumákat, reflektálni a főszereplő saját identitáskeresésének fordulópontjaira, emellett tükröt tartani a jelenkor társadalmának, alkotói közegének is. A főszerepet játszó színész saját tapasztalatain keresztül beszél az önazonosság megtalálásának rögös útjáról, a családi múlt feltárásának szövevényes ösvényeiről és anyasága tapasztalatáról, miközben a történetek elbeszélése, a főszereplőt körülvevő bonyolult kapcsolati, érzelmi háló felrajzolása hozzájárul identitásának egyre határozottabb körvonalazódásához. A Kiscelli Múzeumban bemutatott előadás performatív gesztusokkal törekszik a hagyományos színházi keretek lebontására, a színész és a nézők közötti éles határvonal elmosására. Montázsszerűen, asszociatív jelleggel olvaszt egybe személyes elemeket, dokumentumokat, interjúkat, hang- és videóanyagokat, gazdasági adatokat, bibliai vagy szépirodalmi művekből vett idézeteket. Töredékesen és csapongó történetvezetéssel elmesélt családtörténetek, egyéni tapasztalatok és emlékfoszlányok mentén rajzolódik ki a főszereplő énje. A díszlet különböző pontjairól előkerülő kövek leejtésének, összegyűjtésének és egy helyre felhalmozásának gesztusa is hozzájárul a traumák feloldásához, és ahhoz, hogy a főszereplő szembenézzen önmagával. Az előadást beszélgetés is követi az alkotókkal és Preisz Éva Eszter traumakutató pszichiáterrel.
Dan Ariely: Tévhit
Mihez kezd a neves viselkedéskutató, amikor rájön, hogy tízezrek tartják őt a világ egyik legveszélyesebb manipulátorának? Először megpróbál vitatkozni velük, aztán dühöng, fél, majd veszi a fáradságot, és elkezdi kutatni a témát, hogy írjon belőle egy empatikus könyvet, amelyben megpróbálja kiismerni és megérteni az összeesküvés-elméletekben hívők lelkivilágát, motivációját, gondolkodásmódját. Ennek során feltárja a „tévhittölcsér” összetett jelenségét, amely teljesen lecseréli a belesodródók vélemény- és meggyőződéskészletét, először érzelmi szinten ragad meg, majd racionálisnak tűnő magyarázatokkal, legvégül pedig a közösséghez tartozás erejével szippant be – hogy szembeállítson családdal, barátokkal. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez csak másokkal történhet meg. Ariely figyelmeztet: mindannyian veszélyben vagyunk! Szerinte három eldöntendő kérdés segíthet abban, hogy ellensúlyozzuk mentális korlátainkat, és elkerüljük az eltévelyedést: „Van alapja annak, hogy gonosz szándékot feltételezek valaminek a létrejötte mögött, ahelyett hogy ostobaságnak, emberi esendőségnek vagy véletlenszerűségnek tekinteném? Okkal gondolom, hogy bonyolult hálót alkotó ártó szándékok húzódnak mögötte? Birtokomban vannak olyan bizonyítékok, amelyekkel alá tudok támasztani egy ilyen szélsőséges vádat?” Ha bármelyikre is „nem” a válasz, tévhittel van dolgunk. A szerzőtől megszokott szórakoztató stílus ezúttal nem csupán az olvasmányosság záloga, hanem oldja Ariely belső feszültségét is, hiszen őt személyesen mélyen érintő kérdéskört jár körbe, miközben rendszeresen beszélget és levelez azokkal, akik „ördögnek” tartják.
Cenzúra Múzeum
Rendhagyó kiállítást nyitott a Labrisz Leszbikus Egyesület. Online interaktív tárlat formájában mutatja be a magyar leszbikus közösség küzdelmeit 3D-s kiállítótérben. A címválasztás azért lett Cenzúra Múzeum, mert amellett, hogy a kiállítás a közösség elmúlt huszonöt évéről szól, a „kortárs cenzúra” eseteire is kitér. „A Cenzúra Múzeummal azt szeretnénk felmutatni, ahhoz kívánunk segítséget nyújtani, hogy az LMBTQIA+ közösségen kívül a társadalom más szereplői is lássák, felismerjék a mindenkori hatalom és a mindenkori szellem – értsd: egyén, csoport, közösség – nem kiegyensúlyozott viszonyának példáit, és az azokból származó rövid és hosszú távú károkat” – hangsúlyozta Szűcs Réka, a kiállítás egyik kurátora. Felidézik az egyesület 1999-es indulását, emlékeztetve arra, hogy „a fejlődés nem egyenes vonalú”, politikai környezet szempontjából most rosszabb helyzetben vannak, mint 25 éve voltak. Ugyanakkor kiemelik: vannak fejlemények, amelyeket nem lehet visszafordítani vagy eltörölni. A 3D-s térben bemutatják olyan közismert leszbikus nők alakját, mint Galgóczy Erzsébet vagy Gobbi Hilda, és megemlékeznek a hazai meleg és leszbikus közösség ikonikus helyeiről, például a budapesti Capelláról vagy a Vis Majorról. Emlékeztetnek arra is, hogy bár mai szemmel szinte hihetetlen, de korábban számos érzékenyítő, ismeretterjesztő kiadvány, sőt tanári kézikönyv is készült az akkor még létezett, diákoknak szóló Melegség és megismerés program keretében. Természetesen Dúró Dóra könyvdarálása sem maradhatott ki, akkor sem, ha sokan szívesen elfelejtkeznének a Meseország mindenkié című kötet gyalázatos nyilvános megsemmisítéséről.