Társ
Miután a vakrandi már nem trendi, a szolgáltatóipar új lehetőséget kínál az ismerkedésre. Legyen például az első látásra szerelem helyszíne egy szupermarket, ahol az árucikkek óceánjában a sok túlkezelt zöldség, gyümölcs és zabpehely között nem lehet szem elől téveszteni egy igazán jó bőrt. Iris (Sophie Thatcher) és Josh (Jack Quaid) tudja, hogy a találkozásuk tervezett véletlen, miután Josh az Empathix cégtől egy olyan tökéletesen élethű robotot rendel, akitől joggal várhatja el, hogy minden kívánságát teljesíti. Iris ugyan nem csúcsmodell, de az olcsóbb változatnál jobb társrobot: időjós, szerető, több nyelven beszél. Az első filmes Drew Hancock Társ című szórakoztató víziója közel jár a Westworld vagy az Ex Machina hamarosan bekövetkező bonyolult áramkörök vezérelte világához: nem sci-fi, inkább sötét és szellemes történet az emberről, aki visszaél teremtő hatalmával. Josh azok közé tartozik, akik nemcsak a humanoid élettárshoz mellékelt használati utasítás legkisebb betűkkel szedett részét olvassák a kikapcsolásról és az újraindításról, hanem ötletei támadnak. Mi lenne, ha feltörné Iris gyári kódját, hogy az agresszivitási szint növelésével és az önvédelmi funkció csökkentését bekapcsolva olyan bűntény elkövetésére utasítsa a médiumot, aki a robotika asimovi törvényei közül figyelmen kívül hagyja azt a parancsot, hogy egy robot soha nem fordulhat az ember ellen. Irisnak menekülnie kell, Josh megkaparintott okostelefonjával megpróbálja saját intelligenciaszintjét 100 százalékra feltornászni, és közben arra gondol, mi lenne, ha ebben az összevissza programozott életben kétszer is megtalálná a boldogság: először, amikor megismerte Josht, másodszor akkor, ha megölhetné.
Elena Poniatowska: Leonora – Leonora Carrington regényes élete
A szürrealizmus kiemelkedő alakjáról – akit Salvador Dalí a legjelentősebb művésznőnek nevezett – mexikói újságíró barátnője, Poniatowska írt könyvet. Leonora elbeszéléseiből, feljegyzéseiből és a szemtanúként látott tényekből dolgozott, mégis hihetnénk, hogy fikció is akad a történetben, mivel Leonora megdöbbentő eseményeket élt meg. Gazdag textilgyáros apától született 1917-ben. Csodabogárnak számított. Kislánykorától kihasználta, hogy kétkezes volt, mint Leonardo da Vinci, és nem tűrte, hogy irányítsák, fittyet hányt a társadalmi elvárásokra. Lázadásai miatt két iskolából is kizárták. A nevelőnők tanításai helyett ír nagymamája és dadusa meséit hallgatta, amik hozzájárulhattak a szürrealitás iránti vonzalmához. A mozgalommal Herbert Read Szürrealizmus című könyvéből ismerkedett meg, amit édesanyjától kapott. Húszéves sem volt, amikor megszökött a nála huszonhat évvel idősebb és nős Max Ernsttel. Dél-Franciaországban telepedtek le. A második világháború kitörésekor a német művészt ellenséges idegenként letartóztatták a helyi hatóságok. Leonora Spanyolországba menekült, ahol idegösszeomlást követően elmegyógyintézetbe került. Több sokkterápia után azzal a feltétellel engedték ki, hogy szülei egy dél-afrikai szanatóriumba küldik. Ehelyett Portugáliában Pablo Picasso közbenjárásával elment a mexikói követségre, és érdekházasságot kötött, hogy diplomatafeleségként mentelmi jogot kapjon. Ezután 2011-ig Mexikóban élt. Második férje a Capa-asszisztens magyar fotós Weisz Imre lett, két fiuk született. Az ötszáz oldalas könyv a szürrealizmus regénye is. Az eddigieken kívül olyan szereplők sorakoznak fel benne, mint például André Breton és Marcel Duchamp, akiknek Leonora osztrigával töltött nyulat sütött, vagy a mecénás Edward James, aki így nyilatkozott Carringtonról: „Festészete a tudatalattijából tör elő, olyan, mintha előző életéből őrizne jeleneteket a lelkében.”
Mahler
Gustav Mahler 1895-ben bemutatott, másfél órás művét, a Feltámadást a zeneirodalom ötödik legjelentősebb szimfóniájának ítélték a BBC Music Magazin által megkérdezett karmesterek. Aligha véletlenül: a grandiózus II. (c-moll) szimfónián a komponista hat éven át dolgozott, hatalmas apparátust igényel, többek között tíz-tíz kürtöt és harsonát, négy fagottot, óriási ütősszekciót gonggal, harangjátékkal, üstdobokkal, tamtamdobokkal, nagy kórust, alt és szoprán szólistát. Életének egyik legnagyobb sikerét köszönhette Mahler a műnek. Gyászszertartás (Totenfeier) című szimfonikus költeménye volt a szimfónia csírája. Ebből lett az első tétel, és hosszú évek alatt íródott hozzá a másik négy, immáron Friedrich Gottlieb Klopstock és Mahler költeményeivel, énekszólamokkal a két utolsó tételben. A halál utáni élet kérdése elevenen élt Mahlerben. Ebben a szimfóniában is ez merül fel az első tétel „temetése” után. Felidéződnek az élet boldog pillanatai, a hiábavaló élet nyűgei, és a földi életnek is értelmet adó feltámadás reményével zárul. A Nemzeti Énekkar mellett két kiváló német énekesnő, Anna Lucia Richter és a Salzburgi Ünnepi Játékok Mozart-előadásainak szopránja, Christiane Karg énekli a szólókat.
John Gillard: Kreatív íróakadémia
„Ha írok, márpedig éjjel-nappal írok, attól tartva, hogy megíratlan témák maradnak utánam, azt csinálom, amit a bika: rohamozok.” Ezt Gabriel García Márquez válaszolta, amikor a mágikus realizmus kimeríthetetlen kútjáról kérdezték. „Az írónak kalandornak kell lennie, veszélyesen kell írnia” – vélte James Joyce, az Ulysses szerzője, a könyvé, amely egyetlen nap alatt játszódik, és amely olvasópróbáló regénynek T. S. Eliot szerint mindannyian adósai vagyunk. William Faulkner azt tanácsolja: olvass, aztán írj, ha egyik sem megy, dobd ki az ablakon. A pszichológiai realista Stephen King, aki 350 millió regényt adott el világszerte, azt mondta, azért ír, mert ráér. Vladimir Nabokov szerint az írót elkápráztató hófehér lapon a még láthatatlan szavak a láthatóvá válásukért kiáltanak. Illyés Gyula jobban szerette elképzelni, mint leírni a szavakat, de nincs olyan irodalmi ítélőszék, amely kimondaná, hogy az egyiket jobban csinálta, mint a másikat. Ha valaki író szeretne lenni, most kedvenc karosszékében elvégezheti a legrövidebb kurzust. John Gillard – tanár, az angol nyelvterületen elismert marketingguru – Kreatív íróakadémia című könyve (Gebula Judit fordításában) bemutatja 50 világhírű író – köztük J. R. R. Tolkien, Ernest Hemingway, Haruki Murakami és J. K. Rowling – stílusát és technikáját, módszerét a motívumválasztástól a karakterek kitalálásának fontosságáig, a hely- és időteremtés konstrukcióját, a mulatságos vagy éppen drámai párbeszédek kidolgozásának technikáját. Gillard nem teljesen ismeretlen a magyar olvasók előtt: egyik korábbi könyve, a Hogyan lehetsz titkosügynök? olvasottsága valószínűleg abban mérhető, hogy az elmúlt időkben viszonylag kevés kém bukott le. A Kreatív íróakadémia célja éppen az ellenkező, az álcázás helyett a Parnasszus felé kacsingatóknak segíthet, amennyiben megoldják Gillard professzor írói mű létrehozását megkönnyítő 175 feladatát.
Az élet művészete
A Nemzeti Galéria a pár évvel ezelőtti art deco kiállításához hasonló színorgiával, könnyed és élvezetes élményt nyújtó, széles körű időszaki tárlatban kínálja az 1890-es és az 1910-es évek századfordulós életérzését. A plakátkiállítás több mint öt külön tematikában ad lehetőséget az elmerülésre a szecesszióban, a „boldog békeidők” mindennapi szokásainak, kultúrájának megismerésére és a reklámipar hajnalán kibontakozott plakáttervezés felfedezésére. A tárlaton olyan külföldi mesterek munkáit is bemutatják, mint a burjánzó ornamenseiről ismertté vált cseh Alfons Mucha, a Nabis festőinek csoportjához tartozó Pierre Bonnard, és a szintén posztimpresszionista Henri de Toulouse-Lautrec, de még egy Gustav Klimt tervezte plakáttal is találkozhatunk. A Nabis csoportból olyan neves magyar alkotók sem maradhattak ki a kiállításról, mint Rippl-Rónai József vagy Vaszary János. A szecesszió stílusjegyeinek művészeti terekből a közterekre és a háztartásokba kerülésében szerepet játszott a művészek nyitása az iparművészet felé. Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megjelenjenek az ipari tömegtermelés megindulása és a gazdasági jólét által előhívott, újonnan kialakult, társadalmi igényeket kiszolgáló szolgáltatások és termékek hirdetésében. A kiállítás a korszak és korstílus teljes körű bemutatásához bútorokat és a mindennapi élet használati tárgyait is felvonultatja. A látogatók a szecesszió sajátos színekben pompázó, legkülönfélébb formákat öltő dizájntárgyaiból is ízelítőt kapnak. A korszak higiéniás szokásait többek között a Brázay Kálmán-féle sósborszeszt reklámozó plakát szimbolizálja, míg az újonnan kialakult, modern értelemben vett szabadidőt a biciklissportot és a korszakban felkapottá vált fürdőhelyeket népszerűsítő munkák illusztrálják. A századforduló kultúrájának elkerülhetetlen eleme volt a társasági élet központi tere, a kávéház, valamint az újonnan megnyílt kabarék, mozik és színházak világa. A magyar tervezők között kiemelt szerepet kapnak Faragó Géza és az elsősorban inkább a politikai plakát műfajából ismert Bíró Mihály munkái. A plakátok nemcsak a korszak közkedvelt fogyasztási cikkeiről és szórakozási lehetőségeiről árulkodnak, de a társadalom nemi szerepekről kialakított képéről is. A plakátokon egyre nagyobb számban jelennek meg a hétköznapi helyzetekben nem megengedhető kacérságot tükröző félvilági nőalakok, a később az art deco által is kedvelt femme fatale karakterek. A történelem aranykorként rögzült időszaka azonban nem tarthatott hosszú ideig, mert az első világháború kitörése hamar beárnyékolta az addigi könnyedséget, és a plakát műfajának is olyan új szerepeket kellett vállalnia, mint például az állami hadikölcsön népszerűsítése.