Rádió
„Péppé verjük az öcsédet!” Olyan időket idéz a film, amelyekben ezzel a visszautasíthatatlan érveléssel bármikor felbukkanhattak a politikai rendőrség emberei egy sötét kapualjban. 1967 végén, a csehszlovák pártállamban nem tud kibújni a zsarolás alól Tomás, a prágai rádió technikusa sem, aki egyedül neveli gimnazista és lázadó öccsét. De amennyit besúgóként árt, annál jóval többet segít az állami rádió bátor újságíróinak a legendás ’68-as prágai tavasz előtt, közben és végeztével. A tüntető diákokat véresre verő rendőrök, az újságírókat megfélemlítő ügynökök, a röplapozó diákokat szitává lövő szovjet katonák láttán ökölbe szorul a néző keze a több mint kétórás, de végig lebilincselő film közben, és kikerülhetetlen a kérdés: Kinek mennyi bátorsága lenne hasonló helyzetben? Miközben Tomás több rádiósból összegyúrt képzelt alak, a film főhősei jórészt valóságos személyek: az állami rádió külpolitikai szerkesztőségének munkatársai, Milan Weiner irányításával. Mai szemmel nem győzünk csodálkozni: miközben rutinosan taktikáznak a megszokott pártállami utasítások kikerülésében, olyan újságírói bravúrokat hajtanak végre, mint kollégáik az amerikai sikerfilmekben. Weiner érve egyszerű: ha hazudunk, nem fognak minket hallgatni. A néhány hónapnyi sajtószabadság csak epizód a filmben a szovjet, magyar és más csapatok 1968. augusztusi bevonulása előtt. Az újságírók és technikusok akkor is mindvégig kitartanak a hallgatók mellett (a hallgatók is őmellettük: tömegek próbálják a testükkel védeni a Rádiót a tankoktól). Tomás jóvoltából az újságírók egy darabig még híreket szolgáltatnak egy titkos katonai stúdióból. A film végén az idegenek által benépesített szerkesztőség képe mutatja: a történet hősei az egzisztenciájukkal fizettek a tisztességükért. Pedig nem akartak se többet, se kevesebbet annál, amivel Weiner és kollégái rendszeresen elköszöntek a hallgatóktól: „Önökkel vagyunk, legyenek velünk.”
Bryn Terfel Wagner-áriaestje
Egy walesi farmon felnőtt basszbariton, Bryn Terfel több évtizede a világ zenei életének egészen különleges vonzerejű egyénisége. Díjait nem is érdemes felsorolni. Minden jelentős operaszínpadon otthonos. A New York-i Metropolitan az ő Wotanjára építette fel a Nibelung-tetralógia felújítását, amely elnyerte a legjobb operafelvétel Grammy-díját. Terfel a számára oly kedves walesi népdaloktól a musicaleken át a legsúlyosabb operaszerepekig mindent énekel. Felnéz a rocksztárokra, és örül, ha felléphet velük. Nehéz kérdés, hogyan lehet önálló esten, koncertpódiumon előadni különálló darabokat, köztük operaáriákat, hogy azok ne veszítsék el a mű egészéből fakadó jelentésüket, mélységüket. Terfel ennek a műfajnak a nagymestere. Egy-egy áriát robusztus színpadi jelenlétével, színészi képességeivel jelenít meg, nagy show-man. Beszólásaival is szórakoztatja a közönséget. A budapesti Wagner-napok keretében a Nemzeti Filharmonikusokkal, Fischer Ádám vezényletével szigorúan megszerkesztett programot visz végig. A négy zenekari részlet, három Wagner-nyitány és a Walkürök lovaglása négy Wagner-hős súlyos mondandóját fogja össze. A nürnbergi mesterdalnokokban Hans Sachs a „bodzamonológban” a művészethez való viszony alapkérdéseiről töpreng. A Hollandi tízperces áriája hatalmas külső és belső történetet fog át. Tannhäuser ellenpólusának, Wolframnak a dala az Esthajnalcsillaghoz az egyik legmagasabb lírai csúcspont Wagner életművében. Wotan búcsújával köszön majd el Terfel a közönségtől.
Bors Györgyi és Mengyán András
A neves német-amerikai filozófus, Rudolf Carnap a Bauhaus művészhallgatóinak tartott előadásában azt mondta, hogy „én tudománnyal foglalkozom, önök meg látható alakzatokkal, e kettő csupán az egy élet két különböző aspektusa”. Ez a gondolat lett a mottója annak a kiállításnak, amely a művészet és a tudomány határmezsgyéjén alkotó két művész, a középnemzedéket képviselő Bors Györgyi és a kortárs hazai képzőművészet „nagy öregjeihez” tartozó Mengyán András munkáit állítja izgalmas párbeszédbe egymással. Eltérő utakat jártak be, de érvényes rájuk Theo van Doesburg konkrét manifesztumának az a megállapítása, hogy a konkrét művészet egy teljesen új konkrét valóságot hoz létre, ahol „a műalkotásnak már az elkészítése előtt teljes mértékben elképzeltnek és szellemileg megformáltnak kell lennie”. Bors Györgyi rendszerint a testek és a tér több nézőpontú képét, a testek és síkok találkozását és viszonyát festi meg. Munkáira, mint vallja, éppúgy hat a reneszánsz művészet a perspektivikus ábrázolással, mint az orosz avantgárd vagy az ábrázoló geometria a maga szigorú szabályaival. Mengyán András a hatvanas évek végi formalogikai kísérleteitől szigorú logikai alapon jut el az új lézertechnológiák és UV-érzékeny festékek lehetőségeinek alkalmazásáig. Művei a színtiszta vizuális logika manifesztációi. Most kiállított alkotásaiban a „vizuális polifonikus tér”, a szimultán térlátás problémáival foglalkozik, ami a dolgok egy időben vagy egymás után történő megjelenítését jelenti a térben.
Saját [?] szoba
„Ha még száz évig élünk, és meglesz az évi ötszáz fontunk meg a saját szobánk, akkor szokásunkká válik a bátorság és a szabadság, hogy azt írjuk, amit gondolunk…” – jelennek meg a kivetítőn az idézett szavak Virginia Woolf Saját szoba című, 1929-es esszéjéből. A 29 éves Woolf-rajongó S. Judit (Tóth Zsófia) emeli ki a részletet a műből, amely az írónak egy egyetemi kiselőadása nyomán született. A nők és a regény volt a témája ennek a csaknem száz évvel ezelőtti eszmefuttatásnak. S. Judit dühöng, hogy Virginia tévedett. Vagy félrevezette? Hiszen semmivel sem lett jobb mára a helyzet. Megmutatja saját, bérelt szobáját. Kész káosz. Egy nagy franciaágy uralja, körülötte random tárgyak és mosatlan edények. Ott eszik, pihen, olvassa az applikáció által percenként küldött politikai meg kutyás videókat, és ír. Illetve írna, de nem megy. Ekkor jelenik meg a színen Virginia Woolf (Hay Anna), hogy megvédje az elveit, a tanait meg a jóslatát. Beszél Von X.-ről, aki a műveiben a nőket gyalázza, holott semmi más „képesítése” nincs, mint az, hogy nem nő. Virginia nem lepődik meg, hogy Von X. követői máig a porondon vannak. Woolf személyes története, levelei és művei nyomán a rendező Fodor Orsolya és a dramaturg Vass Szandi által írt, monodrámaként induló darab párbeszédes modern „vitadrámává” alakul át. Kultúrtörténeti kalandozásuk feleleveníti az utat törő nők sorsát, latolgatják, milyen karrierre számíthatott volna Shakespeare írói talentummal megáldott feltételezett húga. A Katona József Színház fiatal alkotókat felkaroló mentorprogramjában létrejött előadás kitér a mai pályakezdők nehézségeire, kilátástalan helyzetére, a „nőügyekkel nem foglalkozó” politikusokra, akik épphogy túlságosan beleártják magukat a családok életébe.