Bettina Göring – Melissa Müller: Drága bácsikám – Elátkozott örökségem
„Nem szeretném áltatni magam, a döntésem, hogy nem akarok gyereket vállalni, természetesen egyfajta jelzés is volt a családom számára. Elutasítás, kinyilatkoztatás, első kísérletem arra, hogy megszabaduljak a tehertől, amelyet a nagyszüleim generációja rótt rám. (…) És kerítsen bár néha a mai napig is hatalmába a bánat amiatt, hogy végül sohasem lettem anya – mert ez úgy sajog, mint egy időjárásra érzékeny sebhely –, tudom, hogy ezt az utat nem spórolhattam volna meg magamnak” – Bettina Göring, Hermann Göringnek, a Harmadik Birodalom második emberének leszármazottja (testvérének unokája) rögtön a könyve elején kitér a vele kapcsolatban a legszélesebb körben elterjedt hírre. Nevezetesen arra, hogy ő és bátyja azért sterilizáltatták magukat fiatalon, hogy megszakítsák a vérvonalat, ne vigyék tovább a „rossz géneket”. Bár ez is benne volt a döntésben, a könyvből kiderül, hogy jóval összetettebb kérdésről van szó.
Bettina Göring korábban több dokumentumfilmben (Bloodlines, Hitler gyermekei) foglalkozott a családja múltjával, és azzal, hogyan lehet megküzdeni a nürnbergi perben kötél általi halálra ítélt, de kivégzése előtt öngyilkosságba menekült „Hermann bácsi” nyomasztó örökségével. Bettina szerepelt a diktátorok gyerekeit bemutató On The Spot-évadban is. A most megjelent Drága bácsikám – Elátkozott örökségem az első könyve, amelynek megírásában a témában jártas osztrák Melissa Müller volt a segítségére, aki újságíró, és többek között Az utolsó óráig címmel Traudl Junge, Hitler titkárnőjének visszaemlékezéseit foglalta kötetbe.
A Drága bácsikám tízéves kutatómunka eredménye, amelyben az 1956-ban született Bettina Göring párhuzamosan meséli el saját, kontinenseken átívelő, kalandos életét és a Göringek hosszú históriáját. A család ugyanis jóval Hermann Göring feltűnése előtt is rangos szereplőkből állt, akiknek kiemelkedően fontos volt a német identitásuk és a hazájuk szolgálata. „Hűséges, gőgös nacionalisták. Őket is a bizonytalan jövőtől, egy esetleges végleges státuszvesztéstől való düh és félelem hajtotta, valamint a hazájuk iránti büszkeség. Néhányuknál ez az egész egyszerűen hisztériába csapott át. Ez tette őket oly fogékonnyá a Hitler által hirdetett nacionalista és antiszemita eszmékre” – írja a rokonairól Bettina.
Az időben ugráló, de mégis könnyen követhető, olvasmányos könyv mindkét szála bővelkedik bizarr elemekben. Kezdve attól, hogy a Göringek szerettek egymás között házasodni, ezért rokoni kapcsolataik rendkívül szövevényessé váltak, többen közülük különböző módokon is rokonságban álltak egymással. Egészen az olyan történetekig bezárólag, hogy 1970-ben a család egy Auschwitzról szóló dokumentumfilmet nézett a tévében, amikor Ilse nagymama kijelentette, ez hazugság, vagy ha volt is ilyen, Hermann biztosan nem tudott róla. Mire Bettina bátyja, akinek akkorra már kezdett nagyon elege lenni nagyanyja kitartó ragaszkodásához a nácikhoz, felkapott egy facipőt és hozzávágta az idős asszony fejéhez.
Bettina részletesen elbeszéli, hányféle módon és hány helyen kereste a lelki békét: iskolásként a kommunista népújság lelkes árusa, „Vörös Bettina” volt, majd egy kis híján tragikusan végződő dél-amerikai kitérő után egy indiai ásramban kötött ki, hogy aztán Amerikában éljen szintén egy spirituális útkereső kommunában. A múlt azonban mindenhol üldözte: Indiában is találkozott Auschwitzba deportált túlélővel, a guruja pedig azzal dicsekedett a médiában, hogy „Goebbels, Göring és Hitler gyermekei nála kerestek és találtak menedékre”. Bettina sokáig igyekezett kerülni bácsikája szerepét a holokausztban, majd annyira nyomasztóvá vált számára a személyes felelősség, amit érzett, hogy 50 éves kora körül kutatni kezdte a róla szóló szakirodalmat és a családi hagyatékot. Ennek az eredménye a kötet.
„Ebben a könyvben úgymond kétszeresen konfrontálódtam: egyrészt a családom történetével, amelyről nem tehetek, másrészt a magam nonkonformista életével, amelyre már fiatalkorom óta az örökségemből fakadó egyrészt radikális, ugyanakkor jogos válaszként tekintettem” – írja a természetgyógyászattal és keleti orvoslással foglalkozó nő, aki az öngyógyításon túl elsősorban azzal a reménnyel írta meg a könyvet, hogy az segíthet az újonnan leselkedő veszélyek érzékelésében.
Al-Bunduqiyya: The Lost Concerto
Érdekes fenomén: olasz muzsikusok Velencét arab nevén szólítják: Al-Bunduqiyya. Ez a címe annak a lemeznek, amely a népzene, a barokk és a kortárs zene mélységes rokonságát bizonyítja. A régi Velence kisugárzott az egész Mediterráneumra. Magába szívta a népeit és a népei zenéjét. A soknyelvű, sokzenéjű város zenei arculatát az ott nyüzsgő népek mellett az olasz barokk legnagyobb mesterei, Antonio Vivaldi, Giuseppe Tartini határozták meg. A régi zene kiváló olasz együttesével, az Il Pomo d’Oróval társult az olasz kortárs zene legszínesebb komponistaegyénisége, Giovanni Sollima, aki egyben virtuóz csellista is. Népzenei feldolgozásokból, átköltött és eredeti barokk művekből, improvizációkból szőtték össze a lemez anyagát, amelynek látszólag távoli rétegei mélyen áthatják egymást. Vivaldi elveszett versenyművének megmaradt részéből Sollima olyan csellóversenyt komponált, amely nagyon mai, de nagyon barokk lelkű zene. A Sollima és az Il Pomo d’Oro primáriusa, Federico Guglielmo adja elő Vivaldi kettősversenyét. Ez az előadás átemeli a mába a barokk szellemét. A ciprusi arab népzenét úgy halljuk, mintha élvonalbeli virtuózok költöztek volna be egy táncházba, és fokozták volna eksztázisig a talpalávalót. Az arab népzenei részben megérezzük az arab és a zsidó hagyományos zene ikertestvériségét. Az eksztázisba gyorsuló néptáncok és a Vivaldi-koncertek őrült robogású zárótételei közötti rokonság is nyilvánvalóvá válik. A lemez egyes darabjait Sollima rövid és igen szellemes csellóimprovizációi választják el egymástól. A lemez végére pedig The Family tree címmel olyan Sollima-mű került, amely plasztikusan visszavezeti a komponista zenei családfáját a XVIII. századig.
Árnyék nélkül. Czimra Gyula (1901–1966) életmű-kiállítása
Igen találó címet kapott a XX. századi magyar képzőművészet egyik legegyénibb hangú alkotójának életmű-kiállítása. Az „árnyéknélküliség” ugyanis egyszerre jellemzi Czimra Gyula festményeit és egész életét is, hiszen visszafogottsága és a művészeti élettől távolmaradása miatt úgy tűnt, mintha ő maga árnyékban állna. Pedig nem úgy indult, hogy életének utolsó több mint három évtizedében csak ritkán mozdul majd ki rákoshegyi villájából, és szinte teljes visszavonultságban fest, mit sem törődve, ahogy ma fogalmaznánk, önmaga menedzselésével. Művésszé válásának éveit Párizsban töltötte – ott rendezte első kiállítását is –, majd a hazai képzőművészet olyan fellegváraiban dolgozott, mint Nagybánya és Szentendre. Miközben olyan mesterek is jól érzékelhető hatást gyakoroltak a munkáira, mint Vincent van Gogh és Paul Gauguin, egyetlen „izmus” sem szippantotta be, mindvégig a maga útját járta. Ez az út élete utolsó évtizedében, az ötvenes évek közepétől érte el legmagasabb pontját – ekkortól születtek legismertebb művei, a szerény és egyre kisebb méretű, kevés színre redukált, geometrikusan letisztult kompozíciók, a szűkebb otthon csaknem üres képei, enteriőrök és csendéletek. Az alig négyszáz tételt – a festmények mellett szobrokat, grafikákat, gobelineket is – tartalmazó életmű csaknem fele szerepel a kiállításon, átfogó képet adva a művész munkásságának több mint négy évtizedéről, benne a teljes absztrakció irányába elmozduló utolsó évekről.
Bán Zsófia: Alétheia él
„A könyveket mindenáron meg kell őrizni, mert nélkülük nincs közös emlékezet, amit, ha úgy tetszik, lehet történelemnek hívni, de lehet egyszerűen úgy is gondolni rá, mint a ragacsos csirizre, ami az eddig történteket, az eddig megesett cselekedeteket tartja össze és teszi értelmezhetővé” – mondta 2010. június 3-án a Liszt Ferenc téren az ünnepi könyvhét alkalmából Bán Zsófia író, irodalomtörténész, aki legutóbb a HVG-ben így jellemezte magát: magyar–brazil–zsidó–biszexuális–ateista amerikanista. Szűk másfél évtizeddel a csirizes hasonlat után ő maga nyúlt az általa megidézett ragasztóanyaghoz. Elkezdett egymástól független novellákat írni, majd útnak indult egy belső hang vagy belső ritmus után. „Olyan volt, mint egy nyomozás, meg kellett fejteni, ki beszél kihez” – mondta a Könyves Magazinban az idei könyvhéten megjelent Alétheia él című regényéről. A feladvány az olvasóra is vonatkoztatható, rá is ró némi teendőt a nyomozati anyag. Az első részben a görög és a zsidó tradíciót megszemélyesítő Silberstein Alétheia (a név magyarul Ezüstkő Igazság, lehetne akár egy számkivetett mohikán asszonyé is az ellenséges irokézek táborában) gondoskodik arról, hogy unokája megőrizze azt a bizonyos közös emlékezetet. Történetesen egy Dossziéban, de hogy milyenben, az csak a regény második részében kap értelmet. Addig is működik a csiriz, amely a „megesett cselekedeteket” összetartja; az elbeszélések közül a Búgócsiga, az Ampulla, a Múmiapor, a Memory Foam bármely antológiában felfénylene. De a ragasztó nem engedi, hogy önálló életre keljenek, és egy idő után az olvasó is megadja magát. Hagyja, hogy a szemei előtt vagy a képzeletében – jó esetben is-is – kirajzolódjon a család regénye, amely Silberstein Mór líceumi tanár és Stern Camilla 1914. június 28-án a Dohány utcai Cultus-templomban (a neológ zsinagógában) kötött házasságával kezdődik, és valamikor a Covid után a városligeti Magyar Zene Házában teljesedik ki. Család < regény, jelzi a szerző a regény alcímében, hogy az utóbbi diadalmaskodik a sivár tények fölött, az esztétikai, stiláris szépség afölött, amit „lehet történelemnek hívni”. A sorstragédiák mintha görög istenek művei volnának, vagy véres emberi kezek működtek közre bennük, egyre megy. Ítélet nincs. Amikor már csak ketten maradnak, Alétheia ezt írja az unokájának: „A megbocsátás nehéz ügy, dolgozni kell rajta (…) Persze, ha könnyű lenne, mit számítana.” De hogy valóban létezhet-e megbocsátás, és a görög vagy másmilyen istenek hajlanak-e rá, Bán Zsófia csak sejteti. Alétheia él, élt és ismét él, lehet vele találkozni, lehet őt kérdezni, de arra nem hajlandó, hogy a legnagyobb családi titkot felfejtse. A nyomasztó kérdés pedig ott marad a levegőben: „Miért nem lehet valamit csak nem tudni?”