Neil Young: Talkin’ to the Trees
Hol vannak a hippik, és mit csinálnak abban a híres, örök béke előtti örökkévalóságban? Régen lehetett tudni, hogy a Broken Arrow Ranchon éltek, egy olyan 400 hektáros birtokon, amilyet Quentin Tarantino mutatott be a Volt egyszer egy Hollywoodban. Tarantinónak nem volt jó véleménye a hippikről, de azért nagyon bírja például a kanadai Neil Youngot, aki egykor azt a farmot birtokolta, ahol minden megengedett volt. Persze Amerika is megváltozott, tíz éve még megszüntették állampolgársági kérelmének elbírálását, ha nem ment át a multidrogteszten, az ország ma fűszagot áraszt, sok államban a pizzásdobozra ragasztva viszi házhoz a futár. Young mindjárt 80 éves lesz, a dalaihoz kapcsolódó összes jogot eladta 150 millió dollárért, viszont őrzi kikezdhetetlen karakterét. Már nem a Crazy Horse, a megbokrosodott lovak fickándoznak alatta, hanem a 46. albumára szerveződött új zenekara, a Chrome Hearts kíséri – a név az egyik dalából, a Long May You Runból való. „Gyerünk, Ford, gyerünk, GM, mindent bele, Chrysler, gyerünk Amerika, szálljunk be a versenybe, ízleld meg a szabadságot!” – énekli a Let’s Roll Againben, de ugyanabban van egy másik sor is: „Ha fasiszta vagy, vegyél Teslát!” Young nem csak énekes, gitáros és költő, voltaképpen autószakértő is: egyszer, jóval megelőzve a villanyvilágot, hibriddé alakított át egy 1959-es Lincoln Continentalt. Youngnak mindig is határozott véleménye volt az országról, ahol – miután mégiscsak megkapta az állampolgárságot – nyílt levelet írt Trumpnak, abban a haza szégyenének nevezve őt. Az új album, a Let’s Roll Againt leszámítva nem politikus, nem vádló, az üzenet inkább az, hogy senki sem lehet közömbös a másik iránt. Nincsenek rajta olyan újra és újra elbűvölő dalok, mint a Cinnamon Girl, a Like a Hurricane, a Heart of Gold, Rockin’ in the Free World, de mintha egy másik klasszikus, a Helpless átverekedte volna magát az elmúlt évtizedeken, hogy a First Fire of Winterben új életet kezdjen.
Marabu: Animátum
„A Nagymágus ezekkel itt nem tud mit kezdeni. Fiatalok, békések. De elszántak! A saját jövőjüket akarják élhetővé tenni, csak ennyi a kérésük. Énekelnek, nevetnek.” A Nagymágus tehetetlen. Pedig bő másfél évtized alatt a Nagymágus és kismágusai megdönthetetlen rendszert építettek ki Animátumban a társadalmi kötöttségek, megállapodások szintje fölött. Azon a ponton már nincs erkölcs, jog, hagyomány, tehát nincs bűn sem, lelkifurdalás sem. „Célok vannak és a célok elérése. Itt csupán ez határozza meg a tetteket.” A kiválasztottak számára akadályok nem léteznek. Egyre gazdagabban, kényelmesebben rendezik be a világukat. Ehhez egyre több pénzt szednek be a pórnéptől, és költik magukra, valamint a pórnéptől védő mechanizmusokra. A pórnép pedig rendíthetetlenül tűr, mert a mágusok varázslata alatt áll. A varázs burkában élnek. Ez a birodalom, az Animátum állatian emberi világ. Tizenkét, egymással békében élő állatfajta lakja. A puma nem eszi a birkát, a róka sem a kecskét. Mindenki egyenlőképp mannahínárral táplálkozik, és a varázsvizet issza, amely mindenkit megtart a Nagymágus iránti bizalom és hűség állapotában. Hanem aztán a valóság súlya alatt mégiscsak repedések jelennek meg a népet beborító varázslat burkán. Maraburól tudjuk, hogy nemcsak rajzolóként, hanem a rajzaihoz tartozó szövegek írójaként is zseniális. Most a karikaturistában önállósította magát az író, és remek nagyregényt írt, amelyben egyedülálló ember–állat világot, különleges univerzumot alkotott, tele remek történetekkel, megragadó életutakkal, útleírásokkal, a fejezetek elején fikciós idézetekkel, régi korok tudományának nyelvén. Animátum világa archaikus. Gépesítés előtti, emberi léptékű állatmese, állatregény. Markáns karakterekkel, megkapó sorsokkal. És a könyv végéig nyitott nagy kérdéssel: Lehetséges-e szétrepeszteni a varázslat burkát? Van-e hatékony civil ellenvarázslat a hatalom totalitárius varázslatával szemben?
Magyar ellenállás a második világháború idején
„Egy antiszemita politikus, sőt akár egy nyilas pártszolgálatos is lehetett alkalomadtán embermentő” – az első olvasatban főbe kólintó, ám tanulmányokkal alátámasztott megállapítást Bartha Ákos vetette papírra a Századok legújabb számában a Magyar ellenállás a második világháború idején elnevezésű tematikus blokk bevezetőjében. A történész (egyébiránt Bajcsy-Zsilinszky Endre monográfusa) az Ellenállók 1944–45 című, idén megjelent „portrélexikon” társszerkesztője úgy fogalmazott, hogy mivel a szerzők „nem minden esetben tudták beleszorítani mondandójukat” a népszerű tudományos kiadvány szűkös terjedelmébe, érdemesnek látszott jó néhány arcképet lábjegyzetelt szaktanulmányként is közreadni. A jó néhány közül most hatnak adott teret a Magyar Történelmi Társulat folyóirata, jelezve, bizonyítva, mennyire tarthatatlan az 1945 után folyamatosan sulykolt felfogás, amely a náciellenességet nemcsak antifasizmussá szűkítette, de felnagyítva ki is sajátította a kommunisták számára. A hat portré, pontosabban hat esettanulmány az ellenállás széles spektrumát reprezentáló összeállítássá lényegült át. Szekér Nóra például a németekkel kollaboráló Sztójay-kormány munkás államtitkára, Vasvári Lajos ismeretlen életútját tárta fel, Eőry Áron a kisgazdapárti politikus és lapszerkesztő Drozdy Győző memoárját vetette össze a fellelhető dokumentumokkal. A legátfogóbb életpályát Filep Tamás Gusztáv rajzolta meg „a magyar szabadelvű eszmék egyik legkövetkezetesebb védelmezőjéről”, a felejtésre „ítélt”, 1970-ben Saarbrückenben elhunyt gróf Apponyi Györgyről, a „nagy Apponyi” – vagyis a trianoni döntés ellen ékesen protestáló Apponyi Albert – fiáról. Aki 1938-ban, ötvennyolcad magával – parlamenti képviselőként – aláírója volt az első zsidótörvény elleni nevezetes értelmiségi deklarációnak, s egy évvel később a T. Házban titulálta nemzet-, társadalom- és keresztényellenesnek a második jogfosztó jogszabályt. S aki arisztokrata kapcsolatait is felhasználva törekedett az angolszász orientáció erősítésére. Ezek miatt alighanem az elsők között került fel neve a Gestapo listájára, s 1944 márciusában Mauthausenbe deportálták.