Selenyelni,sekiköpni

Felnőttekre is sokkolóan hatottak a 2015-ös események, amikor menekültek ezrei próbáltak a jobb élet reményében Magyarországon át Nyugat-Európába jutni, így aligha meglepő, ha az akkori tinédzserekben, középiskolásokban különösen mély nyomot hagytak a történtek. Z generációs fiatalokat kérdeztünk arról, miként emlékeznek a krízis heteire, a szír, afgán, török, pakisztáni férfiak, asszonyok, gyerekek ezreire, a Keleti pályaudvar kaotikusságára, a segítők önzetlenségére.

„Szinte egyik napról a másikra telt meg a Keletinél az aluljáró menekültekkel. A kormánysajtóból ömlöttek a gyűlöletkeltő, félelmet ébresztő hírek és képsorok, de amikor ott voltam, nekem csak a rengeteg mezítláb rohangáló gyerek tűnt fel. És az, hogy milyen sokan próbálnak segíteni. Egy kisfiú kapott egy kifestőt, és amikor boldogan elkezdett színezni, látszott, hogy ezen kívül semmi sem érdekli. Nekem ebből vált világossá, hogy ha ilyen apróságokkal el lehet érni, hogy kevésbé érezze magát elveszve, akkor vitán felül kéne állnia, hogy központilag is segíteni kellene a menekülteken” – idézte fel emlékeit egy fiatal nő, aki gimnazista volt a válság idején. Arról is vannak emlékei, milyen súlyos hatásai voltak annak, hogy a kormány egyre csak szította az ide­gengyűlöletet. „A nagyszüleim határ közeli falujába Amerikából hívtak meg egyházzenészeket, akik közül páran történetesen feketék voltak. Amikor egy helybéli meglátta őket leszállni a vonatról, azonnal riadóztatta a rendőröket, mondván, megjelentek a migránsok. Végül a lelkipásztornak kellett magyarázkodnia, hogy erről szó sincs.”

Egy másik Z generációs fiatal nemcsak a Keletinél táborozó menekültek ezreit említette erős emlékként, hanem a híres-hírhedt kormányzati plakátkampányt is. Azt, amelyikben magyarul üzenték meg a menekülteknek többek között azt: „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!” A fiatal szerint ezek voltak először azok a plakátok, amiknél nyilvánvalóvá vált számára, hogy „a Fidesz totálisan hülyének nézi az egész országot”.

Egészen másként hatottak az események arra a fiatalra, aki 2015 kora őszén utazott cserediákként Németországba két diáktársával együtt: „Talán az egyik legdurvább hullám idején mentünk Münchenbe, telekocsival. Azért így, mert három tinédzser lányt nem akartak a szülők elengedni vonattal. Nem tudom, hogy jól vagy rosszabbul jártunk, az osztrák–német határon minden kisbuszt, így minket is kiszedtek a sorból. Eléggé félelmetes volt, de leginkább az maradt meg bennem, amikor a müncheni menekülttábort láttuk. Olyan méretű sátrak voltak, amekkorákat korábban el sem tudtam képzelni. Sokkoló volt látni, hogy tényleg annyian vannak, hogy lényegében egy teljes falut felhúznak nekik.”

Lilla akkoriban gyakorta elkísérte édesapját a Keleti közelében működő családi vállalkozásukhoz. „Kívülről egyáltalán nem tűnt veszélyesnek vagy fenyegetőnek a sokaság. Láttam azokat az embereket. Láttam, hogy nem az asszonyokat megerőszakolni jöttek, hanem csak élhető körülményeket kerestek Európában. Ezért, szerintem, nekem sokkal enyhébb vagy pozitívabb a megítélésem a migrációval kapcsolatban, kevésbé látom kulturális vagy gazdasági fenyegetésnek, mint mások. Nekem a személyes tapasztalataim pozitívan erősítették meg a családból hozott nyitott alapállásomat” – fogalmazott Lilla.

„A kormány azt sulykolta, hogy veszélyesek, de én nem ezt tapasztaltam” – mondta Ákos, aki középiskolás volt a menekültválság idején. Miután minden hír a krízisről szólt, úgy döntött, elmegy a Keletihez, és segít, ha tud. Azt tervezte, hogy vizet oszt majd. A helyszínen azonban meglepetésére már nem volt szükség a segítségére – mindenkinek volt már elég vize, tőle legalábbis már nem fogadták el. Ennél is fontosabb emlék számára, hogy „nem olyanok voltak a menekültek, mint ahogy a kormánymédia állította, nem vademberek voltak”. ¬ Fetter Dóra, Galicza Dorina, Imre Réka, Somfai Dávid, Szentirmai Áron