Jimmy Jaguár
Két férfi különös dolgot művel. Kezdetben alig valamit, később annyit tudni róluk, hogy egyikük Kossuth-díjas költő (Peer Krisztián), a másik gépszerelő (Major Erik), korábban soha nem találkoztak. Valahol a dél-alsómagyarországi semmi és senkik földjén a tanyavilágban elkapnak, dróttal összekötöznek, ladikba pakolnak és leúsztatnak a folyón egy 25 éve bujkáló szerb háborús bűnöst. Fliegauf Bence új filmje, a Jimmy Jaguár szereplőit a megmagyarázhatatlan, a misztikus, a mindenkiben megtalálható, elfojtott, osztódásra készült gonosz vezérli. Vagy éppen a gonosz szellem ellenkezője: a nemes bosszúdémon, aki akkor lép működésbe, amikor a társadalom igazságérzete kielégítetlen marad. A Jimmy Jaguár látszólag értelmezhetetlen sorokból álló gyerekvers, érzékeny gyerekek mantrája, amit a maguk kódrendszere szerint értenek. A film koncepciója némileg hasonló az erdőben nyomtalanul eltűnt stáb hagyatékában „talált felvételekből” készült álhorrorhoz, az Ideglelés – Blair Witch Projecthez, amely tartalmi és formai merészsége mellett az iskolateremtő marketing miatt is emlékezetes: mindössze 35 ezer dollárból készült, és 140 milliót hozott. Abban a mélyből jövő fenyegetés konspiratív rekonstrukciókísérlete az elbizonytalanítás, a fenyegetés forrása, a Jimmy Jaguárban a rejtély megoldásának kerete a résztvevők megszólaltatási kísérlete, ami részben eleve kudarcra ítélt, hiszen egyikük, a költő Marci végig néma marad rituális lemerülési jelenléte során. A többiek, egy szociológus (Sík Endre), egy pszichiáter (Bánki György), egy pszichoterapeuta (Feldmár András) igyekeznek magyarázni egy nem materializálható jelenséget. Az esetet a zéró ponttól kizárólag a szakmaiságra alapozó rendőr (Balla Eszter), a helyszínről nyomozást indító meditatív filmes (Jakab Juli) és az új zsurnalizmus etalonja, a magát alakító Gulyás Márton igyekszik közel férkőzni ahhoz a spirituális térhez, amelynek médiumai Ari Aster Fehér éjszakák című filmjében egy szikláról magukat a mélybe vetve mutatnak be áldozatot. A Jimmy Jaguár utolsó harmada a nyugtalanító manipulációs, misztikus sejtetéseken túllépve szenvedélyes fordulattal erősíti fel alkotóinak valódi motívumait – a magyar közelmúlt gyalázatos eseményláncolatának egyfajta magyarázatát. Fliegauf munkája nemhogy független low budget film, hanem szinte már no budget produkcióként többféle szégyenérzetet kivált: talán azokét is, akik elfordítják a fejüket a konvencionális mozihatásoktól eltérő szerzőtől, aki korábban olyan filmeket készített, mint a Dealer, a Rengeteg és a Csak a szél.
Kate Atkinson: Szent lányok
Léteznek bűnügyek, amelyeket talán sohasem oldanak meg, hiába veszik elő a nyomozók újra és újra. Kate Atkinson legújabb magyarul megjelenő krimiregénye évtizedek óta kiderítetlen három ügyet, három különböző nősorsot és családi tragédiát tár az olvasók elé. Két testvér, akik eltűnt kistestvérüket akarják megtalálni, egy apa, aki a tragikus körülmények között meghalt lányának gyilkosát keresi, és egy nő, aki a testvérének a lányát szeretné felkutatni. A bűnügyek megoldása Jackson Brodie fanyar humorú, rendőrből lett magánnyomozóra vár, aki fontolgatja, hogy Franciaországba költözik, és hátrahagyja romokban lévő cambridge-i életét, ám marad, és elvállalja a feladatot. Pedig maga sem hiszi el, hogy pontot lehetne tenni a lezáratlan ügyekre, de ahogy halad előre, meglepődik, hogy mindegyik megoldásához saját múltbéli tragédiájával is szembe kell néznie. Kate Atkinson sajátosan nyúl a krimihez, sokkal inkább a nyomozás során feltáruló bonyolult emberi kapcsolatokra és a karakterek érzelmi világára helyezi a hangsúlyt, mintsem magára a nyomozásra. Bár csavaros végkifejletben nincs hiány, ehhez előbb meg kell ismerkedni a hozzátartozók lelki nehézségeivel, a megoldatlan tragédiáik feldolgozásával járó küzdelmeikkel, a szereplők gyászának feldolgozásával, azokkal a lányokkal, akikből sosem lesz felnőtt, és hatalmas, betöltetlen űrt hagynak hátra. A regény másik különlegessége, hogy központi szereplőinek többsége különböző korosztályú nő, különféle nőképekkel, illetve olyan férfiak, akiknek az őket ért tragédiák miatt a hagyományosan nőknek tulajdonított szerepeket kell magukra vállalniuk. Egyszerre jelenik meg a modern femme fatale, a depressziós, karót nyelt testvér, a válást követően megállapodó és korábbi szabadságvágyát sutba dobó feleség, az olykor durva titkárnő, a kedves, okos és belevaló tinédzser lány, a házasságában és anyai szerepeiben egyaránt szenvedő feleség. Bár a klasszikus krimik kedvelőinek elsőre meglepetést okozhat az angol író lélekbúvár megközelítése, a lezárásban nem csalódnak. A Szent lányok, Sepsi László fordításában, az írónő hat regényből álló Jackson Brodie-sorozatának első darabja, amelyből és további köteteiből a BBC 2011-ben és 2013-ban kétévados sorozatot is készített Jason Isaacs főszereplésével, és mindkettő az Apple TV-n elérhető.
Wake Up 1230: Liquid Boulevard
Az MTV a létezés sarokköveként 55 millió előfizetőjének biblikus üzenetet továbbított a rockzenéről. Most egy piaci tévécsomag részeként kvízeket, álvalóságshow-kat és alakformáló tanácsadásokat ad. A rock azonban időről időre magához tér, emlékeztetve a sráckorra. A Wake 1230 supergroup a szónak abban az értelmében, hogy négy tagja elő- és mostani élete a rock, vagy ha úgy tetszik, az asszociatív, érzelmeket keltő popkulturális térhez kötődik. Frenk saját jogán és sok más mellett a Quimbyből ismert, Beck Zaza a 30Y-ból, Papp Szabi a Supernem orákuluma, Baksa-Soós Attila pedig Baksa-Soós Attila. A szónak abban az értelmében viszont nem supergroup, hogy a siker, a pénz és a hírnév csak élvezetek alatti tétel. A Wake Up 1230 a négy éve kiadott Wild Colours utáni albumát a cseppfolyós halmazállapottól eltartás mellett sokféle egyéb addikció ihlette. A zenekari krédóban nincs leírva, hogy a szabadon felhasználható mindenféle függőség közé tartozik a hatalomtól, a szerelemtől, a hangadóktól, a dehumanizációtól függőség is, ezek ugyanis az élet velejárói. A Silver Screen erről szól, pár perces film, a képei lepörögnek anélkül, hogy bárki rajtavesztene. A nyitó Pinball Trance ideális ellenállhatatlan nyitószám, görgeti maga előtt az egész albumot. A jövő héten az A38 hajón élőben is prezentált Liquid Boulevard-on végigsétálni a függőségekkel való kapcsolattartás dinamikájának megfelelően nyitottság dolga. A 90-es évek túltolt hangerejével, szervezett zűrzavarával járó teljesítmény hajszájához szükséges kellékek, a stimulátorok, síkosítók és nyugtatók az utolsó klasszikus kor elmúltával a léhasággal együtt nagyjából ki lettek kukázva. A Wake Up 1230 két dolgot tartott meg: a spontaneitást, és azt, hogy a tagok imádnak együtt csinálni dolgokat. Dalai angol nyelvűek, a történetmesélés lényege ezért a képszerűségben van. A címadó szám szakítópróba: a szerelemmel, az alkohollal, bármivel, ami szembejön. Az alkohol sem mindig üt ki, inkább az életforma előbb-utóbb fárasztó velejárója, ki hogy bírja. Baksa-Soós a lemez megjelenésekor éppen 1251 napja nem ivott, a telefonja mindennap megdicséri a szerző-énekes-előadót, aki úgy ír, hogy kisimít maga előtt egy négyszer egy méteres csomagolópapírt. Az egyik ilyen szövegére egész jól licitáltak az Utcáról Lakásba! Egyesület jótékonysági árverésén. Az alig több mint húszperces vinil kiállítása – kihajtható borító, vonzó art work – is arra emlékeztet, hogy még van valami tétje annak, ha a zene mögött sokféle más üzenet is lehet.
Egy fényképész napja
A biszexuális szerelmi szenvedélyt a Passages című filmjében csúcsra járató Ira Sachs rendező a férj szerepét alakító Ben Whishaw-val és Rebecca Hall-lal készített rendhagyó kamaradarabot. Az Egy fényképész napja érdekes kísérlet az elveszett idő és hely pillanatnyi valóságának visszaadására. A rivaldafénytől távol álló fotóművész, az ukrán származású Peter Hujar 1987-ben, AIDS-ben bekövetkezett haláláig vezető alakja volt a manhattani kulturális élet élvonalába tartozó művészek, zenészek, írók és előadóművészek csoportjának. Barátai között tudhatta Andy Warholt, Robert Mapplethorpe-ot, Susan Sontagot vagy Fran Lebowitzot. Sachs, aki maga is transz és queer művészeket támogat az irodalom, a performance, a vizuális művészetek területén, intim filmet akart forgatni Hujarról. Rendhagyó formát választott: Linda Rosenkrantz írónő a manhattani lakásán magnóra vett egy beszélgetést 1974-ből, amelyben a fotós egyetlen napját mesélik el. Rosenkrantz valamiféle dokumentumfilmes ismeretterjesztő projektnek szánta a beszélgetést. A szalag elveszett, a leírt szöveg megmaradt, amit Peter Hujar egy napja címmel három éve kiadtak az Egyesült Államokban. A film során a páros beéli a szobákat, a tetőteraszt, a New York-i kilátást. A láncdohányos, merengő, szikár aprólékossággal a legkisebb részleteket is megosztó elbeszélő Hujar és megértő hallgatója között természetes baráti cinkosság alakul ki. Úgy készült a felvétel, mintha a hetvenes években 16 mm-es filmen forgatták volna. Hujar az egyik meglehetősen unalmasnak hitt napját osztja meg, és miközben mesél, rájön, hogy tele volt eseményekkel. Aggódott a pénz, az egészsége, az alváshiánya miatt, dilemmázott azon, ki írjon bevezetőt a következő fotógyűjteményéhez, Fran Lebowitz vagy Susan Sontag. Első megbízásként a The New York Timestól kikapta Allen Ginsberget, aki telefonban nem könnyen állt kötélnek, mert nem akart magáról portrét. Majd amikor sor került a személyes találkozóra, a költő zavarba hozta a fotóst azzal, hogy a felvételek alatt kántált, és nem mellesleg orális szexre buzdította. Hujar végül azzal zárta a napot, hogy egy kínaiban vacsorázott, otthon pedig Bachot játszott csembalón. Rendhagyó megközelítési mód a múltnak az újraalkotása realista, tényszerű megközelítéssel, amiben nincs helyük a könnyes, önsajnáló érzelmi reakcióknak.