Ajótékonyságdicsérete

Fellegi Ádám (összeállító): Tisztelet Sorosnak!

Papirusz Book

125 oldal

Arcanum

„Gondolja meg minden kortárs, mekkora felelősség terheli, ha a lelkiismereti tiltakozás ellenére is megszületik egy törvény, melyre valamikor minden magyarnak szégyenkezve kell gondolnia!” 1938. május 5-én jelent meg az az inkább az utókornak, mintsem a kortársaknak címzett nyilatkozat, amelyet 59 akkori – köztük jó néhány ma is jegyzett – szellemi, közéleti tekintély írt alá.

A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról címen előterjesztett javaslat, valójában az első zsidótörvény ellen megszólalók közt volt például Móricz Zsigmond és Zilahy Lajos , Bartók Béla és Kodály Zoltán , Márffy Ödön és Kernstok Károly . „Az állampolgári jogegyenlőség megszentelt alapelvének semmibevétele” miatt tiltakozókhoz még két gróf, Apponyi György és Széchenyi György is csatlakozott. A homlok­egyenest eltérő világnézeteket és pártállásokat valló, a legkülönbözőbb hivatásokban és munkakörökben tevékenykedőket – mint azt deklarációjukban is hangsúlyozták – egyetlen kapocs kötötte össze: a keresztény származás.

Az „előre szégyenkezők” figyelmeztetése jószerével visszhangtalan maradt. Az aláírókhoz ugyan még néhányan újságközleményben csatlakoztak, de a parlamenti vita elkezdődött, s gyorsan le is zárult. Féltucatnyi „jogászkodó”, „hazafiatlan” vagy éppenséggel „hazaáruló” képviselő okvetetlenkedése ellenére a jogfosztó törvényre a felsőház is rábólintott, amit május 29-én már ki is hirdettek.

Az sem állítható, hogy az 59-ek állásfoglalása komolyabban mozgósította volna a parlament falain kívüli ellentábort. A zalaegerszegi prelátus-plébános, Pehm József (a későbbi Mindszenty József) ugyan 70 paptársa támogatását bírva kinyilatkoztatta, hogy „A keresztény irányt elvizenyősíteni nem engedjük”. A Nemzeti Színházban Zilahy színművének, a Hazajáró léleknek előadásán – a híradások szerint – „néhány fiatalember a karzatokról röpcédulát szórt a nézőtérre”, az Új Magyarság publicistája, a rohamléptekkel szélsőjobbra menetelő (később Szálasinál kikötő) Rajniss Ferenc pedig komoly figyelmeztetést fogalmazott meg, mondván, ha a baloldal megpróbálja elgáncsolni a törvényjavaslatot, ezzel felkorbácsolja a szenvedélyeket.

A feledés homályába süllyedt tiltakozásra a rendszerváltást követő években ugyan gyakorta hivatkoztak úgy, mint tiszteletre méltó erkölcsi-politikai állásfoglalásra, a történetírás azonban máig adós a veretes szöveg megszületési és aláíratási körülményeinek feltárásával. Az a legkevesebb, hogy az egyes közleményekben – noha a korabeli sajtóból ez egyértelműen kiderül – más és más aláírói számok szerepelnek, van, aki 56-ig, más „csak” 37-ig jutott el. Máig nem derült ki, hogy „az emberi becsületérzés” diktálta, emelkedett megfogalmazású állásfoglalás szövegét ki írta. Erre Fodor József költő személyében például önjelölt is akadt, de az emlékiratában írt képtelenségek – például az, hogy az aláírók közé csempészte Szent-Györgyi Albertet – ezt az állítást jószerével cáfolják is. A népi-urbánus vita sajátos leágazásának tekinthető az is, hogy volt, aki a Válasz folyóirat köréhez párosította a manifesztum gondolatát, más visszaemlékező szerint viszont azt a Szép Szó folyóirat szűk szerkesztőségében több tízen fogalmazgatták.