Mindenki egyetért
A mentális betegségekkel kapcsolatos előítéletek, a súlyosbodó lakhatási válság és a generációk közötti konfliktusok is előkerülnek a spanyol szatírában. A film egy madridi belvárosi társasház lakógyűlésén játszódik, ahol a tulajdonosok azért gyűlnek össze, hogy az új lift beszereléséről szavazzanak. Látszólag mindenki jóban van mindenkivel, kedvesen, jó ismerősökként üdvözlik egymást, és a lift kérdésében sincsenek viták. A szükséges pénz már összegyűlt rá, mindenki egyetért. Ahogy azonban a lakógyűlés a végéhez közelít, az egyik tulajdonos, Alberto (Raúl Fernández de Pablo) megemlíti, hogy végre sikerült kiadnia a lakását egy munkatársának, akit nemrég vettek fel a cégük társadalmi reintegrációs programja keretében. Ő lesz az új lakó, akivel még aznap aláírják a bérleti szerződést. Az addig kedélyes légkörnek vége szakad, a lakók a reintegrációs program kifejezést hallva azonnal pánikba esnek. A helyzet azután sem lesz jobb, hogy tisztázódik, a leendő bérlő nem börtönben ült, hanem mentális problémákkal küzd. A közel másfél órás, végig egy lakásban játszódó film teljes játékideje azzal telik, hogy a szomszédok megpróbálják kideríteni, „mennyire őrült” a férfi, akivel korábban még nem találkoztak.
A rendező és forgatókönyvíró Santiago Requejo szerint filmje megtörtént eseményeken alapul. Barátja mesélt neki egy nőről, aki azért nem kapott meg egy lakást, mert leendő szomszédai rájöttek, hogy mentális betegséggel küzd. „Egy pszichiáter barátomtól hallottam a történetet, hogy paranoiás skizofréniával élő páciense a szomszédok és a tulajdonosok nyomására elveszítette a lehetőséget, hogy albérletbe költözhessen. Ez arra késztetett, hogy megkérdőjelezzem a saját előítéleteimet, és elmélyedjek a mentális egészség lenyűgöző, de gyakran félreértett világában” – nyilatkozta a Cineuropának. Először rövidfilmet, majd színdarabot készített a történetből, később ezt fejlesztették tovább nagyjátékfilmmé.
A lakógyűlés résztvevői különböző korú, társadalmi helyzetű emberek, akik egyáltalán nem tartják magukat előítéleteseknek. Abban a meggyőződésükben, hogy nem lenne szabad a mentális betegséggel küzdő férfinak a házukba költözni, az sem ingatja meg őket, amikor kiderül, hogy már évek óta együtt laknak egy ilyen emberrel. Kedvesnek tartott szomszédjuk gyógyszerrel karbantartott betegségéről eddig nem tudtak, így az nem is zavarta őket. „Meggyőződésem, hogy mindannyian toleránsnak tartjuk magunkat, egészen addig, amíg személyes dilemmával nem szembesülünk. Ezért arra hívom a nézőt, hogy reflektáljon saját empátiájára és toleranciájára, amikor hasonló helyzetbe kerülne. Mit tennél, ha egy lakógyűlésen arról kellene szavaznod, hogy elfogadsz-e mentális betegséggel élő embert szomszédnak? Ez az alapvető kérdés irányítja a film narratíváját és érzelmi ívét” – fogalmazott a rendező.
Bár elsősorban a mentális panaszokkal szembeni előítélet a film témája, és az a kérdés, miért tekintenek az emberek másképp ezekre a betegségekre, mint a fizikai bajokra, a háttérben más társadalmi problémák is megjelennek. Alberto belvárosi lakása a szomszédai szerint romhalmaz, pereg a vakolat a falról, és időközönként rejtélyes okból elmegy az áram. Mégis reálisnak tartja a havi 1300 eurós (körülbelül 520 ezer forintos) bérleti díjat, hiszen a lakás Madrid központjában van. A válása miatt ő már nem engedheti meg magának ezt a környéket, kénytelen a külvárosba költözni, hogy fizetni tudja a gyerektartást is. Hiába fehérgalléros, számára ez a lakás tulajdonosként sem fenntartható. Ahogy az is elképzelhetetlen, hogy egy huszonéves ember önerőből venni vagy bérelni tudjon a környéken, ezért mindenki evidensnek veszi, hogy a ház legfiatalabb lakójának, Lucasnak (Christian Checa) „az apja tette a feneke alá” a lakást, amit valószínűleg fűárusításból tart fenn. Pedig évtizedekkel korábban még egy taxisofőr is megengedhette magának, hogy Madrid belvárosában vásároljon lakást. „A kezdetektől egyértelmű, talán kissé túl nyilvánvaló jeleket kapunk arról, kik a »jók« és kik a »rosszak« ebben a társasházi vitában” – írja a filmről az El País spanyol napilap kritikája.
A filmben valóban sajátos fénytörésben jelennek meg a generációs ellentétek. Minél idősebb valaki, annál valószínűbb, hogy előnyös anyagi helyzetben van, és igent mond arra is, hogy béreljék ki a lakók közösen, akár havi 1800 euróért is Alberto lakását, csak ne adja ki mentális beteg kollégájának. A fiatalabb lakók képviselik a megértőbb, toleránsabb álláspontot, a középkorúak és az idősebbek az előítéletesebbet. Egyikük még azt is beleharsogja a lakótársai arcába, hogy ő készséggel magára veszi a fasiszta jelzőt, mert manapság azokat hívják így, akik szeretik a hazájukat és nem szeretik a vegánokat. Bár az idősebb korosztályokkal lehetett volna megértőbb a film, amely épp azt kéri számon, hogy az alig 85 perc alatt felvázolt társadalmi problémák mind létezőek. Nevetni és megbotránkozni egyaránt lehet rajtuk, a megoldások egyelőre nem látszanak. ¬ Matalin Dóra
„Én voltam a Prof felesége”
Csak első pillanatra meghökkentő, hogy a kecskeméti folyóirat őszi számának felét egyetlen írás foglalja el, egy interjú – leánykori nevén – Somossy Zsuzsával, akiről leginkább annyit lehetett csak tudni, hogy az első magyar részecskegyorsítót megépítő atomfizikus, majd politikai ellehetetlenítése után A fizika kultúrtörténete című alapvetés szerzője, Simonyi Károly volt a férje. A kérdező, Staar Gyula sem akárki: az a tudományos újságíró, aki Simonyién kívül is temérdek „skalppal” dicsekedhet, sorra nyíltak meg neki a fizika, a matematika hazai nagyjai, s akiről még egy bolygót is elneveztek. A 2001-ben elhunyt tudós kifaggatása után az újságíró a „Prof feleségével” (nem mellesleg szoftverfejlesztőjeként, majd űrturistaként is világhírűvé lett Charles Simonyi anyjával) is sokórányit beszélgetett. A fiókban szunnyadó magnófelvétel az özvegy 2019-es halála után adósságérzetté sűrűsödött össze. A történelmi és magánéleti adalékokkal, anekdotákkal teli, s nemritkán felkavaróan kitárulkozó társalgások „párlata” hol másutt, mint abban a folyóiratban kapott szokatlanul nagy terjedelmet, ahol korábban a legendás professzorral készült életútinterjú megjelent. Rövid, tárgyszerű előszavát a riporter érzelmes mondattal zárta: a közreadás munkája során „egyre növekszik szeretetem” Zsuzsa asszony iránt. Aki ezt a titulust már a legelső alkalommal elhárította magától, majd lebilincselően mesélt és mesélt a közös életükről. Amelynek 1956 például azért lett a „Mohácsa”, mert a politikától magát mindig távol tartó férje a „ketyerék védelmében” vállalta a fizikai kutatóintézet forradalmi bizottságának elnöki posztját, noha tudta, meg is fogalmazta – idézi őt a feleség: „Egy ország, egy nép, egy embertömeg a saját kultúráján, morálján felül élni legfeljebb egy hétig bír, de az sem biztos.” ¬ Murányi gábor
Csepelyi Adrienn: Nagymamám magyaráz
Leülünk egy lócára, hömpölyögnek felettünk az évszakok, forognak az ünnepek, rohannak az évtizedek, és csak egyetlen dolog állandó: a nagymamáink magyaráznak. Átadnak, emlékeznek, tanítanak, féltenek, megszúrnak, szeretnek étellel, anekdotákkal, őszintén és önzetlenül. Csepelyi Adrienn könyve nemcsak szívből és fejből született, de benne van a szerző bőrének minden emlékkel és hagyománnyal átitatott karcolása, a húsa, felmenőinek küzdelme és boldogsága, testük-lelkük szikársága és minden barázdája. Bennük a föld, a nap és a termések textúrája, melyeket Szalai Mimi rajzai tesznek még kézzelfoghatóbbá. A nyelvjárásgyűjtéssel, hangfelvételek alapján készült szövegeket olvasva szinte halljuk a szatmári emberek meséinek dallamát, a mondatok lüktetését. A kötet egyik legmegrázóbb mondata ez: „Gyerekkorom legfelhőtlenebb pillanatait olyanoknak köszönhetem, akik maguk soha nem lehettek gyerekek.” Milyen érzés, amikor évtizedek után ránk omlanak szinte unalomig hallott mondatok és sorsok? Amikor súlytalannak hitt szavakból transzgenerációs traumák rajzolódnak ki? Milyen a szembenézés, a mélyfúrás a múltban? Lúgette és szilvaillatú, bőrkeményedéses és nótákkal teli, szabadszájú és könnyes, otthonos és fájdalmas. Szatmárban vagyunk, esszük az ételeiket, hallgatjuk a dalaikat, átéljük velük az 1970-es árvíz katasztrófáját, elrontjuk a keresztszemes hímzést, halljuk a réticsík sikítását, leemelünk egy fánkot a bádogtálról, és arra gondolunk: vajon mi eleget kérdeztünk? Eleget beszélgettünk? És akkor elgyászolunk soha fel nem tárt, mára már felgöngyölíthetetlen családi történeteket. ¬ Tossenberger Adél