Takarásban
Lehetne akár az is a legfőbb kérdés, mivé fajulhat egy Csehov-dráma a színházi, hatalmi kényszerek, kompromisszumok között vergődve. Közvetve van is válasz erre: zenés komédiává, ahol a darab végén a három nővér dizőzként búgja, pontosabban harsogva énekli a mikrofonba, hogy dolgozni fogunk. Az íróként Mikó Csaba és Závada Péter jegyezte, Nagy Péter István rendezte előadás műfaja szerint ugyan komédia, de nem a világhíres színdarab paródiája, noha helyenként annak is beillenék. Más, földhözragadtabb, személyre szabottabb gondok foglalkoztatják az alkotókat és a remek, összeszokott csapatként dolgozó nyolc színészt. Az egy nemzedékhez tartozó, húszas-harmincas éveiket taposó négy nő és négy férfi olyan színésztípusok megtestesítői, akik úgymond a saját helyzetüket, szakmai és magánéleti reményeiket, sikereiket és gondjaikat, Moszkvába (pardon: „az érzelmi Csernobillal felérő” Pestre) vágyódásukat a világvége Szombathelyen („ahol napközben is üres a Fő tér”) játsszák el, hétköznapjaik szorításában, pőrére vetkőzve – a szó szoros, de még inkább lelki értelmében. Már a darabcím is jelzi, hogy a kamaratermi előadás színház a színházban. Csehov – no meg a többi darabihlető, Woody Allen, John Cassavetes vagy éppenséggel Bernardo Bertolucci – ugródeszka a kulisszák mögötti mához, a maradandót, de legalábbis emlékezetest, vagyis „kurva jót” alkotni örök vágyához, a vidékiség és elitség viszonyához, a szakmai rivalizáláshoz, s nem utolsósorban a manapság a me tooval is terhelt párkapcsolatokhoz. A 150 perces, feszes, időnként azért lélegzetvételnyinél több időre lelassuló előadásba a társulat minden tagja mindent belead, tehetségét, bámulatos mozgáskultúráját, szakmai bátorságát, s nem mellékesen irigylésre méltó, „csak azért is” életigenlő öniróniáját. ¬ Murányi Gábor
beck@grecsó: szeretet vessző béke
Egy magába zárkózó, aztán megnyíló férfi általában érdekes. Két, magába zárkózó, egymásról mit sem tudó férfi is az, de ha együtt nyílnak meg – ez már dupla rejtély, és annak az ígérete, hogy egyszerre két világba lehet belépni. A zenetörténelem tele van legendás párosokkal, akik együtt mondják el. Technikailag a felállás nem túl bonyolult, az egyik ír, a másik komponál, és ha egymásra csúsztatják a témákat, mindketten eléneklik a zsánerüknek leginkább megfelelő dalt. A dolog megbízhatóan működik: Cseh Tamás és Bereményi Géza, Szörényi Levente és Bródy János, Simon & Garfunkel. Az utóbbiak sok mindentől búcsúzó és talán leghíresebb lemezének ötlete egy taxiban, dugóban képzelődve született, a halhatatlansághoz néha ez is kell. Grecsó Krisztián és Beck Zoltán közös zenei játéka sem bonyolultabb ennél, egyszerűen egymásra találtak, és rájöttek, képesek egymással nem csak beszélgetni, megszólalni is, kiáltani és elhalkulni. Grecsó nagyon jól olvasott író, Beck a 30Y zenekar mindenese, máskor egyetemi tanár. A kooperáció olykor a popzenétől kicsit távolabb vivő dalokat is szül, mint a három éve megjelent közös albumuk, a „hoztunk valamit magunkból”, azaz: énekelt verseket, amelyen jól megvoltak egymással a „magánapokrif 432”, a „vattacukor” vagy a „london”. Annak a lemeznek a borítójáról két, gyakran leltárt készítő férfi nézett egymás szemébe, két grafitportré, két borostás arc, akiknek az eredeti viselői jól érzik egymást. A most megjelent tíz új dalt, „megannyi vágyat a bakancslistán” összegyűjtő album borítóján látható, szivárványszínekben lüktető szívet – nem az anatómiai metszéspontján – olyan motívum osztja ironikus és keserű kamrákra, aminek újra van értelme: a békejel. Egy író fejében mindig szavak kavarognak, és időnként dallamot is kapnak. Így vannak ezzel a zenészek is, azzal a különbséggel, hogy ők hangokat hallanak. A dolgok, ötletek cserélgetése, egyberakása, a véletlen és a sorsszerűség, a közös nyelv bármilyen formát hozhat. Már az előadók nevét összekapcsoló írásjel is azt a szellemes képzetet, hogy Beck és Grecsó e-mail-címen is osztoznak. A duó decemberben országszerte lemezbemutatót tart.
Ligeti, Ginastera, Nielsen
Furcsa és mélyen jellemző, hogy Modern színek címmel hirdetik a Budapesti Fesztiválzenekar december eleji budapesti és miskolci koncertjét, amelynek műsorán a legifjabb alkotás 70, a legöregebb 110 éves. Mintha Schubert korában Bach és Vivaldi képviselte volna a modernitást. A zenei ízlésben megállt az idő. Ez a koncert felettébb alkalmas azonban arra, hogy az időt megmozgassa. A fiatal Ligeti György kifejezetten populáris zenét igyekezett komponálni. Ebből a korszakából való a rövid és vidám, zenei poénokkal teletűzdelt Mifiso la sodo, amely cím maga is tréfa: szolmizációs hangokból képzett, nem létező olasz kifejezés. A Ligeti-centenárium évében fedezte fel és adta elő a művet a koncert karmestere, David Robertson, a világ vezető zeneiskolája, a New York-i The Juilliard School karmester tanszékének vezetője. A több Grammy-díjjal és -jelöléssel megtisztelt dirigenst a XX–XXI. század specialistájaként tartják számon. Xavier de Maistre 16 éves korától sorozatban nyerte a hárfások legnagyobb versenyeit, és ma a hangszer legkiválóbb művelői között tartják számon. A legnépszerűbb hárfaversenyt adja elő, amelyet az argentin népzenét a zeneművészetbe átlényegítő Alberto Ginastera komponált 70 évvel ezelőtt. Varázslatos mű, amely megmutatja, milyen sokoldalú hangszer a hárfa, és milyen drámai erőt képes megjeleníteni. A legnevesebb dán komponista, Carl Nielsen legismertebb műve, a 4., A kiolthatatlan című szimfónia, amely az életvágy, az életkedv kiolthatatlanságát hirdette az első világháború után. Két üstdobsor csatázik a zenekarban, amelyet a karmesterrel együtt szintén nehéz feladat elé állít a mű. ¬ Révész Sándor
Giuliano da Empoli: Ragadozók kora
Hatvanévesen Henry Kissinger talán az egyetlen ember volt, aki az egész világgal beszélő viszonyban volt. Amikor kilencvenkilenc évesen feltűnik a Ragadozók kora című könyvben, úgy látjuk viszont, hogy bár kicsit tompább fény verődik vissza a páncéljáról, a szeme úgy csillog, mint azé, aki kész szóba állni az egész világgal. Régebben ehhez elég volt a telefonkönyve, és tulajdonképpen ez ma sincs másként – bárki egy-két kattintásra lehet bárkitől és bármitől. Kissinger utolsó nagy fellépése humanoid okoseszközként egy lisszaboni AI-témában rendezett konferencián volt, amelyen a Föld és közeli online holdjainak konkvisztádorai, Elon Musk, Bill Gates és Mark Zuckerberg a legjobb minőségű avatárjaikkal képviseltették magukat, és ahol Sam Altman, az OpenAI vezérigazgatója személyesen igyekezett elmagyarázni, hogyan történik meg velünk vagy nélkülünk a jövő. Egyelőre annyit tudunk, hogy a jelent autokraták és techhercegek szervezik.
Az olasz–svájci politikai tanácsadó-esszéista Giuliano da Empoli az azték írnok szerepét veszi fel ahhoz, hogy egy korábbi sikerkönyve, a magyarul nem olvasható Káosz mérnökei címét idézve érzékeltesse, a káosz hercegei mindig is készen álltak világfordító akaratuk érvényesítésére. „A nyugati országokban a politikai vezetők a techipar hódítóival szemben az elmúlt három évtizedben pontosan úgy viselkedtek, ahogyan a XVI. században az aztékok a spanyol hódítókkal. Megadták magukat a dörgő és villámló internetnek, a közösségimédia-platformoknak és a mesterséges intelligenciának, mégpedig abban a reményben, hogy hátha rájuk is ragad egy kis angyalpor.”
Da Empoli mindig elég közel van ahhoz, hogy éppen eleget tudjon. A magyarul Pataki Pál fordításában két éve megjelent A Kreml mágusa című könyvében láttatta a talán utolsó hús-vér embert, aki részt vett Putyin messianisztikus hitrendszerének megalkotásában. Most éppen az Obama Alapítvány vacsoráján ül, ahol a Fehér Ház korábbi főszakácsa által termesztett brokkolit szolgálják fel, és áttekintve a halálosan komoly ültetésrendet azon gondolkodik, miért nem jut el a demokraták cizellált és minden szempontból polkorrekt üzenete még több címzetthez. Nem túl bonyolult a válasz, mondják erre a technológia mágusai, ugyanis ezek öngyilkos és unalmas szorongásos forgatókönyvek. Nem elég ismerni az e-mail-címet, azt is tudni kell, hogy a fiók tulajdonosa milyen levélre vár: leginkább rövidre, felkavaróra, mozgósítóra. „Ahhoz, hogy belépjünk az AI korába, a tudást a hitnek kell felváltania” – olvasható Fáber Ágoston fordításában.
A techipar vezetőinél pedig senki sem tudja jobban, hogy már nem ugyanazok az istenek uralkodnak az égben. Mi történik az engedetlenekkel? Olyasmi, ami a világ egyik leggazdagabb emberével, az Amazon tulajdonosával, Jeff Bezosszal – „videóüzenetet kapott a szaúdi trónörököstől, hogy az üzenetet egy izraeli kémszoftverrel küldik, amely magánéletének legkínosabb részleteit lopja el zsarolási célból”. A jövő végső soron nagy ugrás a semmibe – magyarázza Empoli. Ma is előtte van, amikor a firenzei polgármester, a későbbi olasz miniszterelnök, Matteo Renzi kíséretének tagjaként Amerikában járva Bill Clinton és Barack Obama szellemi trénere, John Podesta elmagyarázta az érvényesülés titkát: „Nem kell kivárni a megfelelő pillanatot a cselekvéshez. Egyszerűen csak lépni kell, remélve, hogy ez a megfelelő pillanat.” ¬ Ligeti Nagy Tamás