A színházcsináló
A színész-rendező, a Nemzet Színésze egy isten háta mögötti kisváros, bizonyos Utzbach művelődési házába érkezik vándorszíntársulatával. Ott készül előadni A történelem kereke című, grandiózus drámáját. A turné előző állomásán, Gaspoltshofenben frenetikus sikert arattak vele. Csatornaszag, poshadt ivóvíz, keddenkénti véreshurka-nap „várja” az önmagától megittasult, a körülményekkel, az emberekkel elégedetlen, impulzív színházcsinálót, aki csak a színháznak él. Egyedül a jó meleg palacsintaleves csal némi elégedettséget komor és feldúlt arcára. Az osztrákokat kíméletlenül karikírozó Thomas Bernhard talán legbravúrosabb darabja, az 1985-ben bemutatott A színházcsináló, Claus Peymann rendezésében a Salzburgi Ünnepi Játékokon debütált, majd évekig ment a bécsi Burgtheaterben. Magyar színpadokon sokan, sokféle interpretációban játszották, legutóbb a KV Társulat. Az osztrák eredetiben Bruscon, a színész betegeskedő feleségével, fiával és lányával utazik. Lényegében az egész előadás felfokozott készülődés, kínszenvedésekkel, gyötrődésekkel teli próba. Méltatlan körülmények között abszolvált végjátékszerű vendégjáték.
Bruscon (Alföldi Róbert) legfőbb aggodalma, hogy a vidéki művház lassú léptű és felfogású gondnokának (Ficzere Béla) sikerül-e elintéznie a helyi tűzoltóparancsnoknál, hogy a nagy fináléban lekapcsolják a vészfényt. Alföldi nagyvonalúságán múlik, hogy szinte vonzóvá teszi a zsörtölődő, kibírhatatlan színházcsinálót – talpig feketében, talpig szenvedélyben. Egy régi világ embere ő, aki sem istent, sem embert nem ismerve gyötri, alázza, próbálja betörni fiatal színészeit (László Lili, Németh Áron Valentin), akik kellőképpen flegmák, lazák, technozenét löknek a próbán, és nem akarnak beledögleni abba, hogy színészek. Apák és fiúk, sőt apák és unokák metszéspontján Bíró Bence dramaturg és Pelsőczy Réka rendező fájóan érvényes önreflexiót gyakorol a magyar színházi társadalomra, nem kímélve libsiket, balsikat, nemzetieskedőket. Mindeközben bemutatja a politika, a közélet által szított szekérharcokat, a generációs különbségekből adódó kommunikációs szakadékokat. Az Orlai Produkció merész előadásában a Bernhard-darab szabad átiratában elhangzó mondatok itt és most ütnek, fájnak. Mentálisan retardált ország képét festik le, ahol a kulturális középszer és a véres hurka a színvonal. És ugyanabban a süllyedő állapotban vagyunk, mint Bruscon, akit maga alá temet a légvárakból épített, felfújható játék vára. ¬ Szentgyörgyi Rita
Beatriz Serrano: Elégedetlenség
Az volt a terv, hogy az egyetem művészettörténet szakának elvégzése után a Pradóban fog dolgozni. Annyi lett belőle, hogy Marisa – van, amitől függő, van, amitől nem függő, 32 éves madridi nő – imád a Pradóban kószálni, de imád az éjjel-nappal nyitva tartó Carrefour exkluzív ételdobozai között is válogatni: Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje című triptichonja a lelket, az orosz hússaláta a testet táplálja. A Pradóból semmi egyéb nem lett, mert abból nehéz megélni, hogy valaki Bosch vagy Velázquez között okosítgatja a látogatókat. A munkahelye jól menő reklámügynökség, ahol head of creative strategy, továbbá leisure activities instructor, vagyis a kettő minden hónapban hoz annyi eurót, amennyiből egy garzon és egyebek kijönnek. A spanyol Beatriz Serrano debütáló regénye, az Elégedetlenség főszereplője YouTube-videókra alszik el, sétálópohárból a munkahelyi közösbe telepített ingyen kávét vedel, meetingel, és gyakornokokat ugráltat, akik majd pár év múlva rájönnek arra, amit ő már régóta sejt a The Smith nevű angol zenekar dalából: „Állandóan munkát kerestem, és amikor végre találtam, nem tudok vele mit kezdeni.” Marisa reggelente a tükör előtt áll, a helyzet pedig napról napra rosszabb. A hónalját meg más intim testrészeit rajta kívül csak az Excel-táblázatban a szükséges szex, de semmi további extra tételként szereplő alsó szomszéd, Pedro látta, a tükör szerint viszont nem felel meg a kor ideális testképével kapcsolatos elvárásoknak. Mindegy, nyom pár lájkot az Instán a magukat vállaló kövér nőkre. Marisa feministának vallja magát, ismeri az önmagunkat önmagunktól megszabadító módszereket Simone de Beauvoir-tól, Angela Davistől és Virginie Despentes-tól. Hűséges társa még a Lorazepam, a majdnem mindenre jó tabletta: alvászavar, szorongás, pánikroham volt, nincs. Erre azért van szükség, mert egyre többet fantáziál arról, hogy ő lesz az, akit munkába menet a megállóban elüt a busz, így soha többé nem kell bemennie dolgozni. Serrano könyve (Nemes Krisztina fordítása) nem a magazinokból üzenő influencerek optimista verziója a magát tökéletesen ismerő, az akadályokon simán túljutó, a tétet egyre emelő, strapabíró, hibátlan kontúrú nőről. Vicces és keserű beléptetés egy világba, ahol az érvényesülést támogató íratlan policy része, hogy ha betartod a játékszabályokat, előbb-utóbb az leszel, aminek először csak tettetted magad. ¬ Ligeti Nagy Tamás
Székfoglaló – Cserhalmi György estje
„Major és Gobbi velünk jöttek a Katonába. Azóta sem láttam ilyen fiatal öregeket. Rájuk nézve azt gondoltam, hogy az életkornak nincs semmi köze önmagához. Az öregkor akkor kezdődik, amikor nyugdíjba küldjük a lelkünket.” A 2021. augusztus 31-én a Magyar Művészeti Akadémián elmondott emlékezetes és most címadó székfoglaló előadás további részletei előtt még végigkalandozzuk a gazdag életút állomásait: Bethesda Gyermekkórház, Hamzsabégi út, Debrecen, a téglási Degenfeld-kastély mint nevelőintézet, Révfülöp, Veres Pálné utca, végül Kékkút. Találkozunk a nagymama Lenkével és az unoka Lenkével, a meghatározó helyszíneket benépesítő családtagokkal, barátokkal, pályatársakkal, ahogy az íróként is jeleskedő Cserhalmi György a naplójegyzeteiben felidézte-megörökítette őket. A megtépázott test mozdulatainak törékenységét a lélek edzett, elpusztíthatatlan derűje ellensúlyozza, biztonságot teremtő támaszként a boton kívül több ragyogó társ is segít Novák Eszter rendezésében: Roszik Hella a hegedűjével és játékával, a színpadi szereplővé emelt súgó, Sütő Anikó szöveges akadálymentesítéssel. Kinek Major, Gobbi, kinek Cserhalmi. Örömünnep így tíz év múltán megint a közelében időzni. ¬ Puszta Dóra
Miért ne élnél örökké? – válogatás Tandori Dezső műgyűjteményéből
Tandori Dezsőről sok mindent tudunk. Legendás visszavonultsága, madarai és sakkfigurái, irodalmonkívülisége és irodalom-központúsága, az egzisztencia mint stílus – mind-mind részei annak a szerteágazó mitológiának, amelyet maga köré épített. Mégis akadt valami, amit sikerrel őrzött meg kortársai és az utókor kíváncsi tekintetei elől: a képzőművészeti gyűjteménye. Az Einspach & Czapolai Fine Art galériában bemutatott kiállítás nem csupán alkotásokat sorakoztat egymás mellé, hanem Tandori gondolkodásmódjának lenyomatát tárja a közönség elé. Az egykori lakása falairól előkerült képek – köztük Veszelszky Béla finom festékpontjai, Nádler István geometrikus kompozíciói vagy Keserü Ilona ikonikus munkái – Tandori számára nem pusztán esztétikai választások voltak. A gyűjteményében fellelhető alkotások vizuális párbeszédet alkottak a Tandori-univerzummal, ahol minden tárgy, figura és jelkép szereplővé válhatott. A Tandori-féle gyűjtés nem klasszikus értelemben vett műgyűjtés volt, sokkal inkább gondolati szövetség: barátságok, szellemi közelségek, elmélyült párbeszédek és a figyelmek összjátéka. A művek kiválasztása, elrendezése, elrejtése – és mostani előtűnése – mind a Tandori-féle „itteniség” jegyében áll. Ahogy ő fogalmazott: a valódi művészet nem attól válik nemzetközivé, hogy elhagyja a helyet, ahol megszületett – épp ellenkezőleg, attól, hogy mélyen gyökerezik benne. A kiállítás egyszerre villant fel művészettörténeti keresztmetszetet és egy irodalmi hagyaték vizuális kiterjesztését. Tandori éppúgy jártas volt a klasszikus festészet világában, mint ahogyan értőn olvasta a kortárs absztrakció nyelvét – mégsem kívánta ezt a tudást elméletben rendszerezni. Inkább megélte. Az egykor körülötte élő alkotások ezért nem illusztrációk, hanem sokkal inkább belső tájak, lelki emlékművek, amelyek egy életérzés lenyomatai. A kiállítás címe – Miért ne élnél örökké? – pedig nem csupán bibliográfiai utalás. Inkább egy Tandori-féle kérdés, amely nem keres választ, csak megállít. Mint egy kép, amelyet sokáig kell nézni ahhoz, hogy megsejtsünk belőle valamit. ¬ Zsikla Mónika
Karácsonyi koncert
Krisztus-oratórium, amelyben Krisztus meg sem szólal. Mert még kicsi. Hector Berlioz nagyszabású, majd’ kétórás, háromrészes oratóriuma egészen szokatlan módon nem foglalkozik a felnőtt Krisztussal. Csak a gyerekkorával. Kortársai kiirtásával, a meneküléssel, az Egyiptomba érkezéssel, ahol az izmaeliták befogadják őt a szüleivel. A szöveget Máté evangéliuma alapján írta a hívőnek nem nevezhető komponista. Berlioz 1850 környékén nem volt igazán népszerű. A laikus közönség jelentős része mellett a kritikusok közül is sokan bizarrnak, élvezhetetlennek tartották a darabjait. A zeneszerző egyszer lóvá is tette a kritikusait. Egyik szerzeményét egy XVII. századi szerző „felfedezett” műveként mutatta be, a legszigorúbb kritikusai is el voltak tőle ájulva. Ebben a kórusműben a pásztorok búcsúznak az Egyiptomba menekülő Jézustól. Ez volt az egyik előzménye a Krisztus gyerekkora című oratóriumnak, amelyet a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar karácsonyi hangversenyén Vashegyi György vezényletével nemzetközi hírű énekesek adnak elő. Cyrille Dubois, a kiváló tenorista lesz a narrátor és a centurio. Az utóbbi évek nagy felfedezettje, az ausztrál Anna Dowsley énekli Máriát. Lysandre Chalon basszistáé József és Polydorus, Thomas Dolié baritonistáé Heródes és a műben szereplő családapa szerepe. A férfi énekesek valamennyien Berlioz honfitársai. A Krisztus gyermekkora emelte ki Berliozt az élvezhetetlen, különc komponista státuszából. Az 1854-es bemutatónak igen nagy sikere volt, a mű azóta is népszerű, rengeteg felvétel készült belőle, gyakran adják elő szerte a világon, különösen karácsony táján. ¬ RÉVÉSZ SÁNDOR