Fiume vagy halál!
Ugyanazok a démonok kísértenek más köntösben – így szólalhat meg a nézőben a vészcsengő a 43 éves Igor Bezinovic dokumentum-játékfilmje láttán. A számos elismerésben részesült, legutóbb a legjobb dokumentumfilm Európai Filmdíját elnyert alkotás középpontjában a Rijekát megszálló Gabriele D’Annunzio 16 hónapig tartó rémuralma áll. Az Osztrák–Magyar Monarchia romjain, 1919-ben felbukkan Fiumében az egykori lánglelkű költő, drámaíró, katona D’Annunzio személyében az az önjelölt zsarnok, aki elfoglalja a várost, majd az urának kiáltja ki magát. Élet-halál kérdése volt a kikötőváros megszerzése, amit mind a magyarok, mind az olaszok a magukénak tartottak. D’Annunzio és fiumei légiójának jelmondatos fegyveres akciója a Mussolinit hatalomra juttató fasiszta mozgalom előfutára volt. Fikció és dokumentum, szatíra és tragédia keveréke zajlik Bezinovic kamerája előtt, amatőrökkel, Rijeka polgáraival, akiket a horvát rendező az utcán keres meg készülő filmjéhez. Az eseményekről, a történelmi szereplőkről, az első világháború barbárságairól mindenkinek van némi ismerete – ahogy az a járókelőkkel folytatott beszélgetésekből is kiderül. A rendező komoly és játékos módon meséli el Fiume elfoglalásának történetét, háttérben a monarchiabeli időkből maradt soknyelvűség értékrendjével, amit a nacionalizmus váltott fel horvátok, magyarok, osztrákok, olaszok között. A film célja nem a valóság újraalkotása, hanem a valóság illúziójának lerombolása. Látjuk a díszletek építését, a XXI. századi közegben masírozó katonákat, a kocsmává átalakított üzleteket, halljuk, ahogy az asszisztens a nevükön szólítja a szereplőket, akik nem baj, ha hibáznak, ha nem megfelelő az olasz hangsúlyozásuk. D’Annunziót többen elevenítik meg, számos lehetséges reinkarnációját látjuk. Közülük egyik sem felel meg az első világháborús szuperhősnek, a briliáns irodalmárnak, a férfiidolnak, Eleonora Duse barátjának. Az egyetlen róla fennmaradt hangos filmfelvételen szánalmas embert látunk, akit a kokainmámor segített őrült vállalkozása véghezvitelébe. Döbbenetes, ahogy a mai politikai élet képviselői újrajátsszák a manipuláció, a valóságtól menekülés, a valóságérzék elvesztésének játszmáit. Ettől olyan zsigerileg ismerős D’Annunzio irreális fiumei „hódítása”. ¬ Szentgyörgyi Rita
Natchez, a rabszolgatartók fellegvára
A mennyezetről lelógó, fából készült szerkezet és a ráerősített textília alkotja a punka legyezőt, ami Kelet-Indiából jutott el a lassan hömpölygő Mississippi partjára. A punkát szolgálók és segítők mozgatták vékony kötél segítségével – magyarázza az egyik ültetvénytulajdonos leszármazottja az amerikai Suzannah Herbert dokumentumfilmjében, amely a helyszínt adó város, Natchez nevét viseli a címében. Az afroamerikai parkőr egy másik helyszínen viszont szenvedélyesen magyarázza, hogy aki a legyezőt annak idején, a XIX. század elején-közepén kezelte, az bizony fekete rabszolgagyerek volt, s két feladatot szabtak neki: az eszközzel keltett légáram hűsítsen, de ne fújja el a gyertyát, ő maga pedig maradjon láthatatlan. Ez a kettősség adja a tavalyi Tribeca Filmfesztiválon a legjobb dokumentumfilm díját elnyert alkotáson végighúzódó vonalat. Herbert 2017-ben, egy látványos esküvőn tapasztalta, hogy az egykori pompájukban felújított udvarházak milyen modern célokat szolgálnak. Azt tanácsolták neki, hogy látogasson el a Mississippi állambeli Natchezbe, ahol a házak az antebellum korszakát idézik, az 1815-től a polgárháború 1861-es kitöréséig tartó időszakot, amit „elfújt a szél”. Natchez akkoriban gazdag volt, sehol sem élt annyi milliomos az országban, mint ott. Ők építtették azokat a pompás házakat, amelyeket a Pilgrimage Garden Club idős urai és hölgyei a turistáknak mutogatnak, Scarlett O’Hara és a Déli Konföderáció szellemét visszaidézve. Natchez viszont azért volt gazdag, mert az USA második legnagyobb rabszolgapiaca működött ott, ahová Virginiából, láncra fűzve és bilincsbe verve gyalogoltatták a gyapotföldekre szánt, szimpla munkaeszközként kezelt feketéket. Az ő történetüket az idegenvezetőként is dolgozó afroamerikai baptista tiszteletes mondja el, aki másként tekint a „szép múlton merengő” fehérek házaira. Az emlékezést és életszeretetet vegyítő feketék mondatait ellenpontozzák a korszak brutalitását elhallgatni igyekvő fehérek szavai, amelyek közé a végére vérbő rasszista niggerezés is keveredik. Mindez az amerikai angolban joviális, a nyelvről játékosan legördülő déli akcentussal. ¬ Nagy Gábor
Barokk koncert
Ha a XVIII. század vége felé valaki Bachot emlegette, megkérdezték: melyik? A londoni vagy a berlini? Apjukat, Johann Sebastiant csak Mendelssohn hozta vissza később a zenei köztudatba. A klasszikus korban a legismertebb és legkedveltebb ez a két Bach fiú volt: a londoni Johann Christian és a berlini Carl Philipp Emanuel. Az apja halálakor még kiskamasz Johann Christian Szabolcsi Bence és Tóth Aladár Zenei lexikonja szerint „könnyed kifejező dallamossága, a témák kontrasztján alapuló formaépítkezése alapján Mozartra gyakorolt döntő befolyást”. Mozart kevés kortársáról mondott jót, de róla csak a legjobbakat. Carl Philipp Emanuel húsz évvel volt idősebb „londoni” öccsénél. A maga korában német földön ő volt a legelső zongorista, Nagy Frigyes császár zongorakísérője, és tekintélyes komponista. Ő Haydnra volt nagy hatással. A kevésbé sikeres hallei Bach, Wilhelm Friedemann nehéz ember, disszonáns lélek volt, aki minden szabályt felrúgott, és sok bosszúságot okozott az apjának. Az ő különös zenéjét, a koncerten elhangzó „disszonáns” szimfóniáját érezhetjük a legmodernebbnek. Julien Chauvin, a barokk hegedű egyik legnagyobb mai mestere a Budapesti Fesztiválzenekar régi zenei együttesével lép fel, és a három Bach fiú egy-egy szimfóniáját adja elő apjuk 3. brandenburgi versenyével, és azzal a g-moll hegedűversenyével együtt, amely csembalóversennyé alakítva maradt fenn, és abból kellett rekonstruálni a hegedűversenyt. ¬ Révész Sándor
Senki tanár úr Putyin ellen
„Az országunkat úgy kell szeretni, mint az anyánkat, mindegy, hogyan viselkedik velünk. Ha pedig nem szeretjük, akkor paraziták vagyunk, és hagyjuk el a hazánkat” – hangzik el a történelemtanár kinyilatkoztatása a dokumentumfilmben, ami egy karabasi iskola mindennapjait mutatja be az orosz–ukrán háború idején. Az Urál hegységbeli kisváros diákjainak ehhez hasonló, rendeletekben érkező parancsok szerinti agymosáson kell átesniük a tanulás helyett. Bár a film egyetlen iskola életét követi nyomon, de az a teljes orosz közoktatásra zúdított putyini propaganda megrázó dokumentuma.
Pavel „Pasha” Talankin tanárnak köszönhetően született meg a film, ő volt az iskola rendezvényszervezője és videósa. Jó fej tanár, akinek irodájába mindig beülhettek a gyerekek néhány jó szóért, szabad beszélgetésért. Talankin hivatalból rögzít mindent, ami a gyerekekkel történik, legyen izgalmas tanóra, ünnepség, sportesemény vagy ballagás. Amint az oroszok megtámadják Ukrajnát, előírják a tanároknak, hogy hazafias, nacionalista szövegeket mantrázzanak, továbbá hogy a zászlófelvonásoktól az orosz hősöket éltető dalok énekeltetéséig különböző rítusokat vezessenek be az iskolákban.
Mivel Talankin nem ért egyet a „hadi tanrenddel”, először fel akar mondani, de rájön (nem függetlenül attól, hogy kapcsolatba kerül európai filmesekkel), épp abban a „szerencsés” helyzetben van, hogy a munkájával dokumentálhatja az iskola átalakulását oktatási intézményből kiképzőközponttá. Ahol egyre kevesebb idő jut az ismeretek átadására, mert a gyerekekkel a menetelést, a gránátdobást, a célba lövést gyakoroltatják. Hamarosan a Wagner-zsoldosok tanítják a gyerekeket arra, hogy véletlenül se kössék be magukon a sisakot harc közben, mert úgy egy lövés rögtön eltörheti a nyakukat. Talankinnak a központba beküldött videófelvételekkel kell bizonyítania, hogy a tanárok elvégezték a propagandafeladatokat, és a diákok elsajátították az üzenetet. A tanár kamerája azonban időnként hamarabb vagy később kapcsol be, mint kellene, vagy elkalandozik, és így olyan pillanatokat is megörökít, amiket a központ biztosan nem szeretne. Például hogy a nagy szólamok előtt egyes tanárok kijelentik a diákoknak, hogy az egésszel nem értenek egyet, de muszáj elmondaniuk a szöveget. Vagy hogy a szólamokat visszabiflázó diákoknak előre felírják kis cetlire (békeidőben ezt puskázásnak mondanánk, de most a kifejezésnek egész más árnyalata van), mit is kell mondaniuk. A központnak küldött felvételekből ezek a részek természetesen hiányoznak, Talankin archívumában viszont gyűlnek. Persze vannak pedagógusok, akik lubickolnak a propagandaterjesztő szerepben. Mint a hithű történelemtanár, aki be van kötve a megfelelő politikai bizottságokba, és aki meg is kapja az év tanára kitüntetést.
Egy kisvárosban semmi sem marad titokban, mondja egy ponton a filmjét időnként narráló tanár, így az sem, hogy ő nem ért egyet a Putyin-rendszerrel. Ez pedig számára halálos veszedelem. Elszökik, kicsempészi a felvételeit. Ezekből dán filmesekkel (a társrendező David Borenstein volt) vágták meg a dokumentumfilmet, amelynek világpremierje a 2025-ös Sundance Filmfesztiválon volt, és Dánia a legjobb idegen nyelvű filmek Oscar-versenyén indította. ¬ Balla István