elsewhereland – kortárs ukrán perspektívák
Idegenlét, hontalanság, menekülés, traumafeldolgozás, identitáskeresés új környezetben: az élhető élettől megfosztottság tapasztalatait sűríti fotók, akvarellek, olajvásznak, vázlatok, szitanyomatok, textilinstallációk formájában „egy kiállítás képeivé” a lakóhelyüket a háború sújtotta Ukrajnából elhagyni kényszerült tíz, jelenleg Ausztriában, Németországban, Magyarországon élő kortárs képzőművész. Egyikük az identitás és a queerkultúra kérdéseit feszegeti, a másikuk a személyes és a hivatalos történelem közötti feszültséget kutatja, de akad az egyéni és kollektív tudattalan folyamatokat modellező multimédiás művész és szobrász is. Van köztük az ukrán tájat történelmi lenyomatként és érzékeny ökológiai terepként értelmező szociológus-fotóművész, a háború emberekre gyakorolt hatását vizsgáló keramikus és textiltervező, a látványtervezőből a helyspecifikus művészet elismert képviselőjévé vált fotós, az átélt traumákat vizuálisan átlényegítő, illetve az ideológia és az áldozati ábrázolás összefüggéseit az antikvitástól napjainkig vizsgáló festőművész. Az Ukrajna elleni háború negyedik évében a tragédia, a pusztítás híradásokban bemutatott képei már-már megszokottakká váltak, a halottak száma pedig puszta statisztikai tényként rögzült. Ezért is van óriási jelentősége a szolidaritásnak, a határozott állásfoglalásnak a kortárs művészet eszköztárával, amely a háború traumáját megdöbbentő, felkavaró vizuális nyelvre fordítja le. A menekültek ideiglenes szállását jelképező Hotel Európa, a szoba sarkába helyezett műláb, egy paróka, a kahovkai vízerőmű felrobbantása utáni üszkös táj – ezek a fotók mindent elmondanak a humanitárius katasztrófáról, a kiúttalanságról, az embertelenségről, még többet is, mint a híradók képsorai. A kiállítás az Office Ukraine, a tranzit.at, az osztrák külügyminisztérium, valamint az osztrák kulturális minisztérium közötti együttműködésben jött létre, elsőként Magyarországon nyílt meg, és a jövő év végéig világszerte tíz osztrák kulturális fórumon és diplomáciai képviseleten lesz látható. ¬ Szentgyörgyi Rita
Háy János: A csokimikulásos lány
„Hiszek az emlékek feltámadásában és az örök emlékezetben” – magyarázza naplóellenességét az önéletrajzi ihletésű regény elbeszélője. A szerző A bogyósgyümölcskertész fia és A gyerek című könyvében is foglalkozott nevelődéstörténettel. Most a felnőtt létből indít, amelyben nyilvánvalóan még mindig híján van az önbizalomnak. Néhány ügyes fordulattal visszasiklik a gyereknyelvet használó óvodás, majd a kisiskolás időkbe, az 1960-as évekbe, amikor számára még minden egyértelmű volt. Az is, hogy sokakat nem szeret, miközben szereti is őket. Kicsit még azt a tanító nénit is, aki vonalzóval veri a bal kezét, ha ő az örökös tiltás ellenére is azzal fogja a ceruzát. Az elbeszélő kisfiút úgy szereti az anyukája, ahogy azon a vidéken szeretni szokás, ami „nem elégítette ki a vágyamat a szeretésre”. Felsőben úgy gondolja, hogy „a szerelem mint érzelem biztosan elköltözött Budapestre, és nekem utána kell mennem”. A kamasz gimnáziumi és kollégiumi tapasztalatai lehangolóak. A tanárok rásütik a rossz tanuló bélyeget, akinek jelenléte árt az osztálynak, és még a betegszobából is kiráncigálnák matekdolgozatot írni, ha az asszisztens útjukat nem állná. A szülők gyerekükbe vetett bizalmát is megingatják, ami egy életre szóló terhet rak a fiatal vállára. A felügyelők gyakran átadják jogkörüket a felsőbb éveseknek, hogy azok a nekik nem tetsző gyerekeken „olyan büntetéseket is foganatosíthassanak, amelyek a nevelők számára tilosak”. Az osztálytársak szülei pedig úgy néznek a kollégistára, mint egy rezervátumból menekült indiánra. Különös a Szőlő utcai ügyek árnyékában szembesülni azzal, hogy a gyerekek lelki és fizikai bántalmazása környezetünkben régtől befészkelte magát a lelkekbe. Ha a megrendítő történetektől az olvasónak sírhatnékja támadna, a finom szerzői humornak sikerül azt mosolyra fordítania. Véleményformálásra késztetnek a filozofáló és társadalombíráló mondatok, például az önkéntes röghöz kötésről, a saját döntésekkel feláldozott szabadságról vagy az Újszövetség modernségéről a hős kamaszkor szavaival: „Mária az első nő, aki a házasságon kívüli szexet legitimizálja, és Jézus az első kisgyerek, akit a szülei örökbe fogadtak, legalábbis József.” Abbéli hitét pedig, hogy „a boldogságtól való távolságunk olyan, mint a pí, egy tök értelmetlen szám, de állandó”, a címbeli lány cáfolja meg. A szerző által festett könyvborítón vidámpiros ruhájú mikulások sorakoznak, de a szájuk lefelé görbül. ¬ Mátraházi Zsuzsa
Philippe Jaroussky: Gelosia!
A világi (kamara)kantátákat a barokk idején sokkal kevesebb kötöttség terhelte, mint az egyháziakat. Általában szűk körben, a zeneszerzők barátai, hívei, mecénásai előtt adták elő kamaraegyüttesek kíséretével, és a komponisták sok mindent kipróbálhattak, megengedhettek maguknak, amit más műfajokban, nagyobb nyilvánosság előtt nem. A világi kantáták tömege vár felfedezésre az archívumokban. Philippe Jaroussky, a világ első számú kontratenorja ezekből állította össze Gelosia! – féltékenység – című új lemezét. Az öt kantáta közül kettő most hallható először, ráadásul egy lemezen lehet felfedezni, ugyanis mindkettőt Pietro Metastasio szövegére komponálták: az egyiket Nicola Porpora, az érett barokk egyik legutolsó nagy alakja, a másikat Baldassare Galuppi, aki hídként szolgált a barokk és a klasszicizmus között. Ez a két mű mutatja, mi történt a zenében a két kantátát elválasztó fél évszázadban. Az a vad, merész eszközökkel megjelenített szenvedély, amely a féltékenység és a bizalom között őrlődő szerelmes tépelődését Porporánál jellemzi, emelkedett elmélkedéssé szelídül Galuppinál. Ezeknek a kantátáknak a különlegességei az egészen modernnek ható kíséretes recitativók, amelyekben nem a dallam, nem a díszítés, hanem a szöveg dinamikája uralkodik. A lemezen szerepel egy kantáta a műfaj első nagy mesterétől, Alessandro Scarlattitól, a fiatal Händeltől és egy izgalmas darab Vivalditól. Az, amivel a pályája elején Vivaldi-lemezekkel jelentkező Jaroussky még tartozott a mesternek. Az Artaserse együttes szólistái játszanak a lemezen. ¬ Révész Sándor
PHOTO | BRUT – Ösztönös fotográfia
Kit tekintünk művésznek, mi választja el a művészetet a hétköznapok kreativitásától, a múzeumok és akadémiák elismerése vagy az alkotások elementáris ereje számít-e igazán? A Capa Központ kiállítása elsősorban az art brut műfajába sorolható fotográfiákon és fotóalapú munkákon keresztül világít rá a művészet határtalanságára, és mutatja be a fotográfiában rejlő lehetőségek tárházát. Az art brut kifejezést Jean Dubuffet honosította meg a képzőművészetben, és 1945-től kezdődően olyan alkotókra használta, akik a művészeti intézményrendszeren kívül, a legtöbbször előzetes művészeti ismeret nélkül, ösztönösen alkottak. A tárlaton szereplő művek a francia filmrendező, Bruno Decharme art brut gyűjteményének darabjai, a kurátorok: Mucsi Emese és Váradi András. A fotók alkotói szinte mind autodidakta művészek, többen a születésüktől kezdve élnek együtt fejlődési rendelleneséggel, autizmussal vagy pszichotikus rohamokkal, de olyan is van, aki balesetben szenvedett visszafordíthatatlan sérüléseket. A munkákban közös, hogy autentikus, újraértelmezett, kifordított, sokszor a szürrealizmus és a dadaizmus vonásaira is emlékeztető valóságlenyomatok. A képeken izgalmasan keverednek a mindennapok különféle tapasztalatai, a kultúra eltérő rétegei, a fotó médiuma, a közel sem megszokott anyagok és technikák. Van, hogy Abraham Lincoln fényképe és régi dia kerül rá egy laminált képre, vagy a színes magazinokból kivágott portrék kapnak csillámporral és törött üveggel kiegészített új köntöst. A tárlat egyik hátborzongató munkája a Margret-gyűjtemény, amely a 39 éves Günter K kölni üzletember és titkárnője, a 24 éves Margret másfél éven át, 1970 decemberéig tartó, titkos szerelmi viszonyát dokumentálja 267 képen és tárgyakkal, jegyekkel, éttermi számlákkal, úti dokumentumokkal, hajtinccsel, véres papír zsebkendővel kiegészítve. A skizofréniában szenvedő kubai Jorge Alberto Cadi kísérteties alkotásaiban elhagyott tárgyakat, fotókat „kollázsol” egymásra, a rajtuk szereplők száját gyakran összeölti, valamint különböző mintákat varr ki a fényképeken. Tomasz Machcinski önportréihoz maga alakult át, legyen szó férfiról vagy nőről, apácáról vagy reneszánsz kori karakterről. Mark Hogancamp a fotóin egy képzeletbeli második világháborús város történeteit örökíti meg, amihez a saját kertjében, miniatűr figurákból rendezte be a jeleneteket. Játékos, könnyed munkákat is találni a tárlaton. Susan Wille (alias Sue Wille vagy Suzie Millions) szivardoboz-kompozícióiban az 1950-es és 1960-as évek Amerikájának meghatározó zenei ikonjairól készített kollázsokat. Elayne Goodman pedig rajongásának kifejezéseként Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráját parafrazeálta: a hithű apostolokat Elvis Presley-kre, Júdást silány Presley-imitátorra cserélve. ¬ Jakó Barbara