Régnemapácazárda

Alighanem a Kádár-rendszer legnagyobb gyermekvédelmi botránya kerekedhetett a Szőlő utcai javítóintézetben (akkori nevén: Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében) 1971–1972-ben. Indokolt a feltételes mód, hiszen a nevelők erőszakos cselekedeteit akkortájt sem siettek nyilvánosságra hozni. Az Angler László igazgatói működése alatt történtekről mindössze 2-3 utalásszerű megjegyzés jelent meg a korabeli lapokban, és bár az kiderült, hogy az ügy érintettjeit bíróságon vonták felelősségre, a korszak elhallgatáspolitikájára jellemző, hogy az ítéletről a sajtó már nem tudósíthatott.

A rendelkezésre álló információmorzsák alapján meglehetősen ellentmondásos kép rajzolódik ki a főszereplőről. Angler 1963-ban lett a Szombathelytől 25 kilométerre található ikervári fiúnevelő otthon igazgatója, és a következő években több ízben is feltűnt a sajtóban. A cikkekben megszólalva általában azt ecsetelte, hogyan segítik a rájuk bízottakat a felnőtté válásban, miként teremtenek számukra „jó életet, otthont”, hogyan állítják helyre „a lelki sérült, meggyötört gyerekek önérzetét, önbecsülését, emberségét”, hogy aztán „erkölcsileg megerősödve, kész emberként” indulhassanak útnak. Az Élet és Irodalom hasábjain 1968-ban azt fejtegette, hogy „mi szeretettel neveljük a gyermekeket, kevés kivétellel ők is szeretnek minket”, legfőbb elveként leszögezte, hogy „nincs megátalkodott gyermek, csak rossz környezet”. Mintanevelői érdemeit 1967-ben az Oktatásügy Kiváló Dolgozója kitüntetéssel ismerték el, 1971-ben pedig a Szőlő utcai javítóintézet igazgatójává emelték – ám ott mindössze öt hónapig fungálhatott.

Az illetékesek persze korábban is gyanút foghattak volna. A hatvanas évek elején, már ikervári igazgatóként, Angler például azzal került a hírekbe, hogy miután autójával Sárváron elgázolt egy biciklistát, súlyos sérüléseket okozva, a helyi újságban olvasói levélben azt bizonygatta, hogy valójában a kerékpáros ment neki. Ez már a rendőrségnek is sok volt, közleményben cáfolta Angler állítását. 1966-ban a Képes Újság riportban tárta fel, hogy az ikervári intézetből elszökött két fiú, akik rettegnek visszamenni az otthonba, mert súlyosan bántalmazzák őket a nevelők, egyiküknek például az igazgató egyszer bottal véresre verte a fejét. Az állítással szembesített Angler a lapban arcátlanul pontosított: nem bottal, hanem vonalzóval ütött, és csak azért volt szerencsétlen a verés, mert „ott, ahová csaptam, nincs haja a gyereknek”.

Az igazgatónak ezeket az ügyeit még elsikálták, nem úgy, mint a Szőlő utcai regnálását. Az ott elharapódzó fizikai erőszak és egyéb visszaélések hírére a hatóságok gyorsan léptek: a felelősöket eltávolították, bíróság elé állították, a bevallottan túlzsúfolttá vált házban több változtatást is eszközöltek. 11 tagú pszichológiai és egészségügyi vizsgálócsoporttal erősítették meg a nevelői stábot, elválasztották a nehezen kezelhető, súlyos bűncselekményt elkövetett fiatalokat a többiektől, és elkülönítőhelyiséget is létesítettek a „rendellenes magatartást” tanúsító (azaz verekedésre, szökésre, önsértésre hajlamos) fiataloknak.

Mindebből a hazai közvélemény keveset tudhatott meg, azt is csak késve. A kínos ügy után másfél évvel, 1973 márciusában a Magyar Hírlap nevelőintézeti körképe általánosságban írt arról, hogy az agresszív, felnőttekre támadó fiatalkorúak „néha a nevelőket is a »radikális rendteremtés« tiltott módszereinek alkalmazására késztetik”, bár az erőszakot „mint a primitív pedagógia eszközét” csak a „szakmailag felkészületlen, személyiségében sérült” pedagógus hajlamos igénybe venni. Példaként egyedül Anglert említette, aki „valóságos rémuralmat” teremtett a Szőlő utcában, ahol a tanácsért hozzá forduló fiatal nevelőket is arra biztatta, „ne a fejüket, a tudásukat, hanem a vállukat, kezüket »hasznosítsák«”. Ezt „egészítette ki” szeptemberben a Köznevelés oktatáspolitikai hetilap A vezető felelőssége című kis írásában azzal, hogy a bíróság megbüntette a „szadista eszközöket alkalmazó pedagógusokat”, és igazságot szolgáltatott azoknak a kollégáiknak, akik „szót emeltek az embertelen bánásmód ellen”. De a bajt meg is előzhették volna – hangsúlyozta a cikkíró –, ha nem Anglert helyezik az intézet élére, aki „vezetőnek, pedagógusnak egyaránt alkalmatlan”, mivel a bajokat eltussolta, maga is „emberhez méltatlan eszközökkel” bánt a rábízott fiatalokkal, ráadásul „tisztátalanul gazdálkodott az intézet anyagi javaival”.

A hatalmukkal visszaélő nevelők ügye addigra a bíróságon (ismeretlen ítélettel) rég lezárult, és az igazgatótól 1974-ben visszavonták a kitüntetését is. ¬