Carlo Masala: Ha Oroszország győz – Szcenárió

A jövőbe látás immáron realitás. 2028-ban a világ arra ébred, hogy szünetel az orosz–ukrán háború. Békének látszó béke van, törékeny és irracionális, ahogy a neve is mutatja: kapitulációs béke. Ukrajna romokban, az utcán háborús veteránok kimerült polgárokkal együtt tüntetnek. Az a látszat, hogy Oroszország sincs sokkal jobb állapotban. Putyin néhány hónapja lemondott, ami meglepte az elemzőket, akik korábban örökös elnökként tekintettek rá. Tényleg valóság, hogy másra bízta az örök Oroszország történelmi küldetésének beteljesítését? Mostantól hokizik és pecázik az Új Oroszország Alapítvány elnökeként? Ugyan már! Azt csinálja, amit eddig – próbára teszi a Nyugat türelmi képességét, elszántságát, ­reakcióidejét. Kiválasztottja bizonyos Oleg ­Obmancsikov. Természetesen beszélő név, jelentése: Megtévesztő. Ekként viselkedik, és a Nyugat bekapja a csalit, amit azzal igazol vissza, hogy az új Gorbacsovként tekint rá. Az új orosz mesterterv bevetésre kész. A kivitelezés ismerős: provokáció vagy orosz terminus ­technicusszal: korlátozott katonai művelet, ezúttal a baltikumi régióban. 2028. március 27-én az északészt Narva lakosait kora reggel lövések és robbanások ébresztik. Közben az észt felségterülethez tartozó Hiiumaa szigetére turistáknak álcázott katonák lépnek, és van valami szokatlan katonai tevékenység Maliban és a Dél-kínai-tengeren is. Hogyan reagál a NATO, amikor ketyeg az óra? Lassan, a későn ébredők kapkodásával. Az Egyesült Államok, a korábbi ígéretekhez híven, kiszámíthatatlan szövetséges. Franciaországban szélsőjobboldali elnök van, Olaszország is árnyalja az Ukrajnával kapcsolatos politikáját, miért is ne, hiszen minden jel arra mutat: béke van. Fel van készülve Európa az Oroszországgal való elkerülhetetlen konfrontációra, ami a Ha Oroszország győz – Szcenárió című, magyarul Nádori Lídia fordításában olvasható könyv szerzője, Carlo Masala logikus érvelése szerint csak idő kérdése. A konklúzió: Európa nincs felkészülve, ahogy Oroszország sincs. A no-win helyzetben mindenki úgy viselkedik és úgy cselekszik, ahogy a világtörténelem eddigi tanúsága szerint szokott. Európa megnyugszik, kivár, és körülményesen működteti rosszul hangolt adminisztrációját. Oroszország nemcsak álmodozik egy új világról, ami tulajdonképpen egy már átélt világ reprodukciója, hanem spekulál, eltereli a figyelmet, és provokál. Miközben nem születik döntés arról, hogy a baltikumi eseményeket konstatálva a NATO alkalmazza-e a valamelyik tagját ért támadás esetére szolgáló 5. cikkelyt, a Jeges-tengeren található jelentéktelen Hans-szigetnél egy 170 méter hosszú, atommeghajtású orosz tengeralattjáró, kicselezve a Grönlandra telepített amerikai radarokat és mélyvízi szonárokat, felemelkedik, és partra tesz három matrózt. A katonák kitűzik az orosz lobogót, ott hagynak egy üveg vodkát és egy doboz kaviárt. Ez valami vicc? Lehet ezt gondolni, de valójában inkább annak demonstrálása, hogy bárhol, bármikor észrevétlenül felbukkanhat egy orosz atom-tengeralattjáró, amelynek fegyverzete 16, egyenként tíz robbanófejjel felszerelt nukleáris interkontinentális rakéta.

Késő éjjelre jár, amikor Obmancsikov elnök felhívja Hszi elnököt, a pekingi diktátor két csengetés után felveszi. „Elnök úr, de jó, hogy hallom! Hogy van? – Nem is lehetnék jobban, feleli Obmancsikov. A történelem kereke gyorsabban forog, mint az utóbbi száz évben.” A jövő mindig befejezetlen. A katonai szakértő szerző, a Bundeswehr müncheni egyetemének és más egyetemek professzora a világpolitikában megfigyelt trendek és folyamatok szintetizálásával olyan forgatókönyvet írt, amelyben a két fogalom, politika és fikció nem zárja ki egymást. A Ha Oroszország győz olyan szcenárió, amelynek nem szabadna bekövetkeznie. ¬ Ligeti Nagy Tamás

Babilon-dosszié

Orlai Produkció / Éder Vera

Egy ceruzacsonkért két ebédet kellett adni ott, ahol az elerőtlenedettek óhatatlanul a gázkamrába kerültek. Galló Olga mégis belement az „árucserébe”, mert az írással tudott kiszakadni az akkori elviselhetetlen jelenből. Harmincévesen deportálták Auschwitzba, előtte a Népszavánál jelentek meg tárcái, és szépírói pályáról álmodott. A pokolból visszatérve hosszasan harcolt a szocialista – bár ma sem ismeretlen – bürokráciával azért, hogy könyv formájában jelenhessen meg a lágernaplója. Végül unokájának, Fullajtár Andreának tavaly sikerült elérnie, hogy Tíz hónap Babilon címen végre cenzúrázatlanul lásson napvilágot a napló. Most pedig a színésznő monodrámában is megjeleníti nagyanyja alakját. A Solt Róbert dramaturg válogatta naplórészletek a dühöt, a félelmet, a szerelmi vágyat váltakozva jelenítik meg. A rettegés csúcsa, amikor a fiatal nő a Gestapo által Hochweilerből indított gyalogmenet egyik állomásán megszökik, és hosszan egy gyár hólétől áztatott pincéjében kell pisszenés nélkül meghúzódnia. Aztán a német Breslau (ma Wroclaw) külföldieknek fenntartott táborából a város három hónapig tartó ostromának adja hiteles leírását, amelybe a francia mérnök Allhoz fűződő szerelmi szálat is beleszövi. A naplóbejegyzéseket meg-megszakítják az erős iróniával előadott levélrészletek, amelyekben Galló Olga harcol művének kiadásáért. Végül már azt latolgatja, hogy Kádár Jánoshoz fordul, és ha nála sem jár sikerrel, akkor felkéri Hofi Gézát, hogy készítsen a hercehurcából kabaréjelenetet. Fullajtár Andreát halljuk az előadásban, de hanghordozásával, akár mozdulataival is nyilván a néhai Galló Olgát idézi meg. A vidéki és külföldi turnéra induló Orlai-produkció címe pedig a zsidók hetvenéves babiloni fogságára utal. ¬ Mátraházi Zsuzsa

Alpha

Mozinet

Annál még a moziban sincs sokkal erősebb állítás, ha egy nőt, aki szimbolikusnak tekinti a testét, de még nem egészen biztos abban, mire akarja használni, egy Cadillac teherbe ejt. Ez már nem a Stephen King – John Carpenter-féle emberfaló autó, Christine bosszúja a karosszériáján esett sérelmek megtorlására, hanem a biblia oldalaival összekeveredett puha borítójú neoromance regény teremtéstörténete, a Titán. A film rendezője, a francia Julia Ducournau ezt megelőzően a Nyers című filmjével már felkeltette az érdeklődést a kannibalizmus rituáléja iránt, de a négy éve Cannes-ban Arany Pálmával kitüntetett Titánban költőivé tette az olaj, a folyékony fém bársonyosságát, a nyers erőre vágyakozó szexuális vágyat. A következetesen extrémnek tűnő életmű legújabb darabja, az Alpha cannes-i, exkluzív vetítéséről sok felajzott néző távozott, hogy üresen maradt helyükre benyomulhassanak azok, akik nem fértek be az individualizmus, a kíváncsiság és az elrettentés szeánszára. Az Alpha amellett, hogy leginkább a saját rendszertanába besorolható, olykor a David Cronenberg után majdnem feledésbe merült zsáner, a testhorror naturalisztikus eszközeit használja. Az orvos anyjával (Golshifteh Farahani) és annak drogfüggő férfi testvérével (Tahar Rahim) élő, 13 éves Alpha (a magyar származású Mélissa Boros játssza) egy házibuliról tetoválással a karján tér haza; a primitív motívum talán nevének kezdőbetűje, de az is lehet, hogy valamiféle emlékeztető a múltban a családra mért stigmára és a hamarosan bekövetkező drámai változásokra. Egy anonim járvány egyre több áldozatot szed, ennek során a férfi megfertőződött, Alpha anyja pedig arra gyanakszik, hogy a lányát fertőzött tűvel tetoválták. Ducournau nem mondja ki, hogy a film ihletője az AIDS, esetleg a Covid volt, de a nyolcvanas éveket idéző atmoszféra és az utalás rendszere azt sejteti, inkább az előbbi. Az emberi test transzformációinak jéghideg és érzelemmentes megjelenítése, annak rémálomszerű víziói fontosabbak, mint a traumatizált szereplők közös története; bármiféle magyarázatot vagy követhető narrációt helyettesítenek a márványszoborrá merevedő testek és a testből elszálló lelkek sokkoló képei.