Mácsai Pál: Műhelylátogatás
Képzeljük el Petőfi Sándort és Szendrey Júliát a nászútjukon a koltói Teleki-kastélyban. Hat hétig kettesben, csak a szakács van velük, ő főz rájuk, nem az ifjú feleség; ez egy idő után kicsit unalmas, sokat veszekednek. Ez a kevéssé ismert alaphelyzet késztette arra Mácsai Pált, hogy a magyar irodalom egyik legszebb és legszentebb szerelmes versét, a Szeptember végént átgondolva felfedje benne Petőfi szorongó fenyegetődzését: Júliája soha nem hagyhatja el, nem mehet máshoz. A közismert mű így kapott új árnyalatot. Petőfi minden szava bejött – adja meg végül a vátesznek kijáró profán dicséretet a színész. A több mint kétórás előadóesten Mácsai varázslatos eleganciával, önfeledt derűvel, szelíd öniróniával vezeti be nézőit versértelmező műhelyébe, olyan lazán és léhán anekdotázik, mint az Örkény István személyét és műveit megidéző Azt meséld el, Pista! című műsorával tette – s teszi mindmáig, az 1996-os ősbemutató óta. Egy emberöltő Örkény társaságában, van ebben valami megrendítően személyes vallomás. Két emberöltő a költészet vonzásában, az is hasonló bűvölet lehet – derül ki a Műhelylátogatásból. Hiszen már kisgyermekként napi élménye volt, hogy édesapja, Mácsai István festőművész munka közben Arany-balladákat szavalt.
Mácsai Pál bő egy évtizede a fejébe vette, hogy az Örkény Színház társulatával színpadra állítja a magyar irodalom kötelező verseit, ez lett az Anyám tyúkja, majd folytatása, az Anyám tyúkja 2. Most a Műhelylátogatással egyedül van, a díszlet egyetlen szék, egy zakó és egy gitár, az utóbbit Kaláka- és Cseh Tamás-daloknál veszi kézbe. Így könnyű utaztatni a műsort, meg is teszi, bár a választás előestéjén hazai pályán, az Örkényben lép fel vele. Látványosan és öntudatosan szakít a nagy versmondó elődök modorával. Egykor Latinovits Zoltán valósággal transzba ejtette a közönségét, Major Tamás szikáran értelmezte József Attila verseit – őt személyesen ismerte –, Galkó Balázs pedig köznyelvi könnyedséggel mondta azokat, sőt az összeset felolvasta a költő szülőházában, a költő születésnapján, tizennégy óra alatt. Mácsai más. Színész, aki arról mesél, mennyire más a vers, „ha színészileg van elolvasva”. Nála a Nem tudhatom nem Radnóti Miklós himnikus vallomása a hazához, hanem a felismerésé, miféle iszonyat van készülőben, a beteljesülést megjelenítő Erőltetett menet kulcsát pedig számára egyetlen kötőszó adja a harmadik sor elején: a „de”. A walesi bárdok olyan kemény, hogy minden nézőt számvetésre késztet, nincsenek-e a számláján gyáva megalkuvások. „Edward királyt legalább furdalta a lelkiismeret” – fűzi hozzá, és az utalást mindenki úgy érti, ahogy akarja. Kár, hogy Arany János nem írt drámát, mondja az ötszáz dalnok lángsírja fölött merengve. Így van. Kár. Hiszen a Mácsai-műhelyben a versek a költői szándékot életre keltve drámarészletekké, monológokká válnak. Vagy gyászos, siralmas, gúnyos epizódokká. A színész szemvillantás alatt változik át a Villont átköltő Faludy György sorait megelevenítve a hajdani szépségét sirató szép fegyverkovácsné alakjába, a néző már-már a zsebében kotorászik, hogy adjon neki néhány lyukas garast. Máskor meg vigyázzállásban búcsúztatja Petri György gúnyversével Leonyid Iljics Brezsnyevet és a halálával letűnt korszakot. „Az orosz–magyar monarchiának kezd vége lenni” – mondja, és elmosolyodik, amikor a nézőtér felől zavart kuncogást hall. ¬ Farkas Zoltán
A titkosügynök
A riói karnevál hetében az újságok ismertetik a részeredményt: 91 áldozat. Lesz ez még több is, mondja a korrupt rendőrfőnök A titkosügynök című filmben. Ő csak tudja, sokat látott ember, elkövetőként és üldözőként mindkét oldalon járt már. Brazíliában 1977-ben jó ideje katonai diktatúra van, az országzászlóra hímzett krédót – Rend és Haladás – a tábornokoktól lefelé a talpasokig legelőször a katonák becstelenítik meg. Vannak bizonyos óvintézkedések: vegzálás az utcán, közösségek és kisebbségek terrorizálása, de Brazília nem véletlenül a futball, a szamba és a szappanoperák folklórja; nem tilos a szabadságról fantáziálni. A mozikban a Cápa megy, csakis 14 éven felülieknek, az utcai bűnbandák tagjainak életkora is efelé közelít. Egy bérgyilkosság annyiba kerül, mint tíz liter benzin, a szex bárhol, a favellákban, a parkokban éjjel-nappal szinte ingyen van, de életveszélyes. Ha már az a jelszó, hogy egyszer élünk, akkor csináljuk izgalmasan. Pelé, az ország nemzeti kincse, örökös valutatartaléka, pályafutása utolsó gólját szerzi a messzi New York-i Cosmos csapatában, az aranylábak mellett azonban egy másik láb is izgalomban tartja az országot; a partra vetődött cápa gyomrából kerül elő. Kinek hiányzik, kié lehet? Elvileg bárkié. Brazíliában ebben az időben könnyű volt eltűnni, egy darabig felszívódni – előkerülni annál nehezebb. Mindenki szem előtt van. Kleber Mendonca Filho filmjében rémálmok váltakoznak a valósággal, látomások állati brutalitással, az elkövetés természetességét és szenvtelenségét a nyomorult humor teszi még siralmasabbá. Armando/Marcelo három nap vezetés után egy benzinkútnál megtankolja a brazil gazdasági csoda több millió példányban gyártott termékét, egy VW 1200-as Bogarat, ezzel kezdetét veszi versenyfutása az életéért. Armando/Marcelo véletlen titkosügynök. Banálisnak tűnő munkahelyi konfliktus miatt kellett lelépnie egy kutatóintézetből, és miközben vadásznak rá, azt is tisztáznia kell, hogy önmagát irányítja vagy a személyisége más erők uralma alatt áll. A tavalyi cannes-i filmfesztiválon a legjobb rendező és a legjobb színész díját elvitte az Oscar több kategóriájában is versenyben lévő film. Főszerepét Wagner Moura játssza, aki a három évadon át sikerrel futott Narcos című sorozatban Pablo Escobart alakította. Akkor a kolumbiai Medellín kartell drogbárójaként jól állt neki az élet-halál urának maszkja és póza. Most a saját élete a tét, meg valami feltámadó érzés, hogy legalább a fiát biztonságban tudja. ¬
Roger Crowley: Fűszer
Szerecsendió és szegfűszeg – Roger Crowley brit történész annak a történetét írja le, hogyan vezetett ezeknek a fűszereknek a birtoklása iránti versengés a világ minél teljesebb feltérképezéséhez. A XVI. század elején a világ két tengeri nagyhatalma, Portugália és Spanyolország vetélkedett a Fűszer-szigetekért, már a tordesillasi egyezmény után, amelyben felosztották egymás közt a világot. Emiatt a spanyolok nem tudtak az addig felfedezett útvonalon, Afrika megkerülésével Ázsiába hajózni, s új utakat kellett keresniük. A portugálból a spanyol király hajóskapitányává lett Fernando Magellán 1520-ban megtalálta az utat, s Nyugat felé hajózva elérte Ázsiát. Ezzel azt tudta bebizonyítani, hogy a Föld gömbölyű, s körbe is lehet hajózni, ám egyben az is nyilvánvaló lett, hogy Dél-Amerika megkerülése a kereskedelmi flották számára nem megoldható. A spanyoloknak egyetlen lehetőségük maradt, Mexikó csendes-óceáni partjairól indítani hajóikat, hiszen Afrika megkerülésével ez lehetetlen volt, az Indiai-óceán ugyanis „portugál beltengernek” számított. A spanyolok indítottak is hajókat Mexikóból, ám a visszafelé vezető utat csak sok áldozat árán tudták felfedezni. Ez végül 1565-ben a baszk Andrés de Urdanetának sikerült, aki fiatalkorában szintén átjutott a Horn-fokon, s végül Ágoston-rendi szerzetesként fejezte be életét Mexikóvárosban. A portugálok egy észak-afrikai iszlámellenes hadjárat kudarca után kiestek a versenyből, 1580-ban II. Fülöp spanyol király lett Portugália uralkodója is, ám a XVII. században már a hollandok vették át a keleti fűszerkereskedelmet. Egyébként az angolok is keresték az Ázsia felé vezető átjárót, s 1553-ban el is indultak Norvégia partjai mentén, hogy Észak felől kerüljenek el Kínába, végül a Barents-tengeren keresztül a Fehér-tengerig jutottak. Ennek viszont annyi haszna volt, hogy az angol hajó kapitánya, Richard Chancellor el tudott szánkózni Moszkváig, ahol fogadta őt Rettegett Iván cár, s ez az angolok számára gazdag kereskedelmi lehetőségek nyitánya lett. ¬ Riba István
A kegyelem
Ki rendelkezik az időnkkel? – teszi fel a kérdést Olaszország képzeletbeli elnöke. Próbáljuk kideríteni, mondja a lányának, a kiváló jogtudósnak, talán a második legjobbnak, aki őutána következik. A nagy szépségért Oscar-díjat kapott Paolo Sorrentino új filmjében (A kegyelem) Mariano De Santis köztársasági elnök (Toni Servillo) a 2600 oldalas büntetőtörvény-tankönyv szerzője, ám maga sem biztos abban, hogy elég közelről látta az igazságot ahhoz, hogy valamennyi részletét megismerje. Elnöki ciklusából még fél év van hátra, jogkörét és feladatait pontosan meghatározza az alkotmány: kinevezhet, leválthat, kitüntethet, kihirdethet, büntetést enyhíthet, kegyelmet adhat. Három, aláírásra váró akta fekszik az asztalán. Egy nő ügye, aki 19 késszúrással megölte álmában a skizofrén és bántalmazó férjét. Egy köztiszteletben álló vidéki tanár, aki megfojtotta az Alzheimer-kór végstádiumában lévő, öntudatlan feleségét. A kegyelem megadása a népszerű elnök pályafutását bezáró, nem minden kockázattól mentes gesztus lenne, a harmadik azonban morális erőpróba: az eutanázia engedélyezése istenkísértés. Ahhoz, hogy döntsön, még jobban meg kell ismernie – főként saját magát. Ebben az erkölcsi tanmesét, bujkálást és bárminek az elhárítását kerülő filmben hangzik el a legerotikusabb – következmények nélküli – diskurzus az elköszönő litván nagykövet és egy elnök között. A filmben érezhető az illata a suttyomban elszívott elnöki cigarettának, ami meghosszabbítja az életet, látható a portugál elnök, akit fogadásakor majdnem elfúj a szél, és igen, van valami szívszorító abban, hogy valaki minden áldott nap a hét éve meghalt felesége után sóvárog, aki úgy ment el, hogy magával vitte a hátralévő élet ízét. Ami maradt, a gravitációt megkerülő, megérinthetetlen könnycsepp, az űrből legördülő felfoghatatlan üzenet; a 2001: Űrodüsszeia után talán a legköltőibb kép. A maradék földi élvezetekhez hozzájárul még az audienciáról a vatikáni ösvényen elrobogózó, rasztahajú fekete pápa, valamint egy rapper, aki a fülébe súgott elnöki intencióból megérti, hogy a megbocsátás nem jár előre, legfeljebb utólag lehetséges.
Ha igaz, hogy a bátorság megnő végveszélyben, igaz ez az aljasságra is. Sorrentino egyértelműbben szól valamennyi törékeny demokráciához, mint bármelyik XXI. századi film. Szellemes, ironikus, gúnyos és megejtő, mint mindig. Nem lépést tart a korral, hanem benne sétál, és ehhez keres partnert. A film képeit légies melódiák és technozene kíséri, mi sem természetesebb, mint egy kortárs táncjelenetből az átmenet a milánói Scala pompázatos belsőjébe. Sorrentino filmjeiben visszatér a dilemma, hogy a nyilvánvaló azonos-e a nyilván valóssal. A Quirinale-palotából utoljára kilépve De Santis elnök kifejezi óhaját, hogy hét év után először gyalog menne haza a Spanyol lépcsőnél lévő lakásába. Megoldjuk, mondja testőrségének parancsnoka, aki korábban sprayével elhárított egy szúnyogcsípés okozta elnöki kellemetlenséget. A menet, élén egy robotkutyával, a Via dei Condottin, Róma menő bevásárlóutcáján ballag végig, kétoldalt emberek, akik alig hisznek a szemüknek. Az nem biztos, hogy mindenki olyan köztársasági elnököt kívánna magának, mint Toni Servillo, de színésznél aligha van nála fenségesebb. ¬ Ligeti Nagy Tamás