Csehov: Ivánka bácsi
Kosztolányi Dezső írta az 1920. májusi ősbemutató után: „Egyéb drámaírók az élet izgalmas történéseit akarják papírra vetni és unalmasak, ő ellenben mindig a fojtó unalmat rajzolgatja és mulatságos. Micsoda varázsló. Története pedig alig van. Egy nyugalmazott, podagrás egyetemi tanár zsarnokoskodik a környezetén, a 27 éves feleségén, aki hiábavalóan hervad el mellette, az első házasságából származó leányán, aki nyiszlett kis idill után pártában marad, és a sógorán, akit ki akar túrni a birtokából.” A legutóbbi, márciusi budaörsi bemutató rendezője és dramaturgja, Keresztes Tamás és Enyedi Éva Ványát Ivánkává magyarítja és kiskorúsítja, a címszereplő Alföldi Róbert nyűgös, durcás óriáscsecsemőként totyog elő pólyának is nézhető gyűrött, ormótlan hálózsákjában. A színpadot uraló partra vetett bárka előtt a dadus (Takács Katalin) szorgoskodik, a szerzői instrukcióval dacolva nem a szamovár mellett és nem kötőtűvel, hanem a hokedlinél és (talán) forrasztópákával. Ebben az előadásban sem a dadusnak, sem a doktornak (Nagypál Gábor) nincs neve, csak foglalkozása. Az egyik eredeti szereplő meg teljesen átlényegül: Csehov Tyeleginjének helyére itt a Vakarcsnak becézett fia kerül (Böröndi Bence), aki az atyai gitár helyett valami tereminszerű hangszert bűvöl, hangokat, zörejeket, zajokat generál (mintha Keresztes Tamás magát komponálta volna bele az új szereplőbe). A három férfit is elbűvölő Léna (Hartai Petra) alakját elnyeli a túlvilág vakító fénye, az innenső világ működtetése a szemünk láttára felnőtté váló lányra, Szonyára (Bartos Ági) és tán soha fel nem növő bácsikájára marad. A darab bő százéves magyarországi színpadi történetének egyik emlékezetes Ványa bácsija Latinovits Zoltán volt. A névadóhoz méltó szép, szomorú, érzéki előadás a budaörsieké. ¬ Puszta Dóra
Dorosz Dávid: A hatalom árvái – Politikai thriller a rendszerek árnyékában
Kísérleti célú tömeges gyerekgyilkosságig elmenő rémsztorit épített fel az utóbbi négy évtized Magyarországának történetére, tipikus életpályáira, sorsaira, mentalitásaira Dorosz Dávid a második regényében, amelynek egyik szála a második világháborúig is visszanyúlik. A szerző szemében nincs pozitív kormányzati tényező ebben a négy évtizedben. A rendszerváltás a regényben tragédiákkal indul, és egészen a máig folytatódik. A látkép megfelel az író politikai múltjának, amelyben az LMP, majd a Párbeszéd jelölte Karácsony Gergely kampányának irányítójaként a kormányzáshoz jutott valamennyi párttal szemben álló alternatívát képviselt. A pozitív szereplők mind távol tartják magukat a politikától. Korán meghalnak, illetve előbb vagy utóbb távozni kényszerülnek az országból. A demokratikus ellenzékből jött liberális politikus a Nyugat, a NER-es káderek pedig a Kelet érdekeinek szolgálatában garantálják a tragédiák folyamatosságát generációkon keresztül. Az egyik dunántúli NER-es kiskirályságban játszódó regény a napi gyakorlatban rejlő bűnügyi potenciált bontja ki. A NER bűnei a fikció szabadságában hidegvérű gyilkosságokig, gyerekgyilkosságokig mennek el, és világpolitikai jelentőséget nyernek azáltal, hogy az ukrán hadsereg és egész Ukrajna pusztulásához vezető csodafegyver előállításával szolgálják Oroszországot, és árulják a hazát. A főszereplők a negyvenes évei elején járó szerző kortársai. Szétesett vagy eleve csonka családban felnőtt, korán elárvult, sokra hivatott emberek, akik egy szerelmi és politikai háromszöget alkotnak. Egyes karakterek bizonyos vonásaikkal határozottan utalnak valóságos személyekre, de más tényezők ellentmondanak az azonosításnak. Így lehet és nem lehet például a regény Olgáját Solt Ottiliának tekinteni. Van azonban egy súlyos merénylet a történelmi valóság ellen, amelyet fiktív műben sem lenne szabad elkövetni: a parlament menetrendből kicsúszott nyitóülésének közvetítését 1990-ben nem „a harmadik számú európai futballkupa”, hanem az év Magyarországon (is) legnézettebb sporteseménye, a BEK-döntő miatt szakították félbe, amelyen egy világválogatottra való labdaművész nyüzsgött a pályán! ¬ Révész Sándor
Barokk koncert
Egyedülálló jelenség az orosz Szergej Malov, hegedű-, barokk hegedű- és brácsavirtuóz azzal, hogy több hangszerrel nyert versenyeket. Játszik a vállhoz támasztható öthúros csellón (cello da spalla), emellett vezényel és a barokktól a kortárs zenéig, a dzsessztől a népzenéig minden stílus elmélyült előadója. A Budapesti Fesztiválzenekar historikus együttesével XVIII. századi műveket ad elő. A cello da spallán minden idők legnagyobb csellistájának tartott Luigi Boccherini versenyművét játssza el. A barokk drámai zeneművek két jelentős reformátorának kantátáit a szintén sokoldalúságáról ismert kiváló szoprán, Lore Binon adja elő. Pergolesinek a Beethoven által különösen nagyra tartott Orfeo című kantátájában hevesen hullámzó lelkiállapotú, dinamikus Orfeuszt hallunk. Niccolo Jommelli kantátája, Az elhagyott Dido virtuóz szólama szépen belesimul a különösen gazdag zenekari szövetbe. A lángoló Karthágó plasztikus zenei képébe beleborzong a hallgató. Szerepel még a műsorban Vivaldi-concerto, Mozart-divertimento, és egyik művével a klasszikus vonósnégyes műfaját előkészítő Baldassare Galuppi, akit a XVIII. század derekától majdnem a végéig a legnagyobb komponistasztárok között jegyeztek Európában. Velence városa azzal tisztelte meg legtekintélyesebb vendégeit, hogy nagy komponistájától, Galuppitól rendelt számukra művet. ¬ Révész Sándor
Michael Sauga: Frühling der Autokraten
Ha az újságírás a történelemírás első fogalmazványa, akkor a hamburgi Der Spiegel hetilap munkatársának könyve, a Frühling der Autokraten, magyarul Az autokraták tavasza önálló fejezetcímet érdemelhet majd a XXI. század húszas éveit taglaló annalesek lapjain. A közgazdász szerző, Michael Sauga előbb a düsseldorfi Wirtschaftswoche, majd a müncheni Focus hetilap munkatársaként követte az eseményeket. A Der Spiegelhez kerülve annak berlini irodáját is vezette, ma pedig Brüsszelből teszi közzé elemzéseit. Azt vizsgálja a Der Spiegel könyvkiadója által megjelentetett könyvében, hogy napjaink tekintélyuralmi elveket követő, egyeduralomra törekvő vagy azt meg is valósító politikusai hogyan kerültek hatalomra, s igyekeznek azt megtartani.
A szerző Shakespeare III. Richárdjáig megy vissza annak taglalásában, mi ösztönözhet valakit arra, hogy a lehető legteljesebb mértékben uralkodjon a körülötte lévő világon, s mi mindent tesz meg ezért. Ma már persze nem karddal és vérrel, de még nem is a XX. század első felének hitleri fajelméletével vagy sztálini agitprop módszereivel vezet az út a minél teljesebb autokrácia felé. Spindoktorok által kidolgozott pr-stratégiák, a liberális parlamenti demokrácia szabályainak formális betartása mellett azok kijátszása az üdvözítő út. A választásokat lehet, na nem manipulálni, csak éppen a választókerületeket aszerint átszabni, hogy hol vannak többségben a híveink, s hol lehet a határok újrarajzolásával az ellenzék esélyeit csökkenteni. Aztán a sajtószabadság frázisszerű pufogtatása mellett – s az ennek érvényesülését kétségbe vonók véleménye hallatán mélységesen fölháborodva – a fontosabb médiumokat ügyes húzásokkal, szelídebb, durvább nyomásgyakorlással baráti-haveri gazdasági társaságok karjaiba terelgetni.
Lehet mindezt igen durván csinálni – ahogy A cárok öröksége című fejezetben Vlagyimir Putyin orosz elnök útját és módszereit leírja a szerző. A másként gondolkodók ellehetetlenítésével, az ellenzék szó szerinti kiiktatásával, a túl nagyra törő gazdasági szereplők kriminalizálásával (Mihail Hodorkovszkij), médiahatalmasságok emigrációba kényszerítésével (Borisz Berezovszkij), a hirtelen elszemtelenedő szolga furcsa repülőgép-szerencsétlenségével (Jevgenyij Prigozsin).
És lehet mindezt emberáldozatok nélkül, mondhatni, illiberális eszközökkel megvalósítani – ahogy A keresztapa című fejezetben Orbán Viktor dicstelenül elért hatalomgyakorlását elemzi a szerző. Mondjuk a választási törvényt úgy alakítani, hogy 45 százalékkal is kétharmados többséget garantáljon a parlamentben, a gazdasági hatalmat barátok és mindenekelőtt lekötelezettek között kiosztani, a közbeszerzéseket egyirányúsítani, az állami médiát propagandaeszközzé silányítani.
S van egy egészen biztos, gazdaságilag sikeres út: A vörös császáré – ahogy Sauga Hszi Csin-ping kínai elnököt nevezi. A public-private-partnership (PPP), magyarul a köz- és magánszféra közötti együttműködés sajátos változata, amelyben a kommunista párt fenntartja a korlátlan politikai uralmat, miközben e feltételek között a lehető legnagyobb szabadságot nyújtja a magántőkének. Hogy mindennek mi köze a kommunizmus eredeti elméletéhez, azt nehéz megmondani, mindenesetre tény, hogy Kína mára a világ második legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát. Nem mellesleg Hszi hatalma sem vonható kétségbe, kíméletlenül elbánnak a másként gondolkodókkal.
A negyedik protagonista, Donald Trump amerikai elnök esetében a szerző leginkább csodálkozik. Miként lehet, hogy az olyan nagy múltú demokráciában, mint amilyen az amerikai, olyasvalaki kerül hatalomra (ráadásul másodszor), aki a beiktatási ünnepségét leginkább koronázási misére emlékeztető keretek között rendezi meg, és a világ legsikeresebb üzletemberei-vállalkozói, Jeff Bezos vagy Mark Zuckerberg, valamiféle udvaroncokként hódolnak az autokratának. Minderre a világ megmaradt demokráciái még keresik a választ. ¬ WEYER BÉLA / Berlin
Az államtitkár úr
A protekció, a korrupció, a hatalmi és a frivol játszmák színes forgatagát kínálja Alexandre Bisson fergeteges komédiája. Az államtitkár úr a 130 éves Vígszínház második bemutatója volt, első zajos sikere, és most új köntösben, Máté Gábor vendégrendezővel és Kovács Krisztina átiratában kerül színre az 1930-as évek stílusába helyezett, párizsi közegben játszódó történet. Megannyi déja vu érzet támad a nézőben a szolgalelkűségtől a gátlástalanságig terjedő viszonyok láttán. Lambertine (Fesztbaum Béla), az erényes, középszerű tisztviselő alkalmatlan bármiféle pozícióra, sem fizetésemelésért, sem előléptetésért nem folyamodik a minisztérium bonvivánjánál, De la Mare államtitkárnál (Wunderlich József). A nyugdíjazásra készülő Bouquet (Kőszegi Ákos) elkottyintja neki, hogy megüresedett egy járási főtanácsosi pozíció. Könyökvédős hivatalnokok (Hirtling István, Telekes Péter) versengenek az állásért, a bevált gyakorlat szerint felajánlva feleségük, unokahúguk „szolgálatát”. A jóképű, fiatal nőfaló államtitkár azonban épp szakítani készül a hivatali pásztorórák hagyományával, amikor Lambertine tenyér- és kártyajós képességét fitogtató anyósa, Madame Mariolle (Hegyi Barbara) mint egy kifutómodell bevonul az „oroszlánbarlangba”. Pávatollas fejdíszében elterül a fotelben, készen arra, hogy incselkedjen az államtitkár úrral. Ő ugyanis kézbe akarja venni öntudatos, értsd: tisztességes, ám korrupcióhoz szokott környezete szemében nyámnyila veje és szép, ám butácska kisebbik lánya, Gilberte (Szász Júlia) sorsát. De nem csak ő: Mariolle Amerikából hazatért víg özvegy lánya, Suzanne (Kovács Patrícia) is bedobja magát, Lambertine feleségeként jelentkezik be De la Mare-hoz, és a talpraesett szépség frivol viselkedésével, könyörgésével mesterien betalál az államtitkár szívébe. Meg is lesz az eredménye, Lambertine-t, legnagyobb megdöbbenésére, kinevezi az államtitkár, a félreértések is tisztázódnak, és mindenki elnyeri méltó jutalmát. ¬ Szentgyörgyi Rita