Játékosstratégia

Molnár Zsófia

„13 éves korom óta társasozom. Volt, amikor még különcnek néztek miatta az iskolában, aztán ciki lett, jó ideje pedig menő. Nem tudom, mi lesz pár év múlva, de most már fizetnek is a hivatásszerű műveléséért” – meséli némi humorral a hadijátszáshoz fűződő viszonyát a HVG-nek Harangi-Tóth Zoltán honvéd őrnagy, egyetemi adjunktus és hadijáték-tervező, aki Magyarországon szinte egyedüliként foglalkozik professzionális hadijátszással. A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem elvégzése után lett hivatásos katona, majd szolgálat közben a szegedi bölcsészettudományi karon tanult tovább. 2018-tól a doktori képzése mellett kezdett el hadtörténelmet tanítani a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karán. „Valamikor 2019 környékén jöttem rá, hogy beemelhetem az oktatásba, mert meg lehet élni belőle, létezik olyan, hogy professzionális wargaming.” Az itthon forradalminak számító hadijátszást először csak informálisan vitte be az egyetemre, majd idővel szabadon választható tárgy lett, mára pedig kötelező elem a katonák és a biztonságpolitikusok órarendjében. „Századosként kezdtem el csinálni egy vezérkari tanfolyamon, ahol nálam idősebb ezredesek, alezredesek ültek bent, ami okozott némi rendfokozati feszültséget. Idő és sok közös munka kellett ahhoz, hogy a szakértelem alapján ismerjék el az embert” – emlékszik vissza az őrnagy.

2024-ben Norvégiába utazott, hogy a NATO Összhaderőnemi Hadviselési Központjában dolgozzon wargame-dizájnerként, majd technikai tanácsadóként. „Ültem a számítógép előtt, terveztem, kockát dobáltam, kártyát formáztam és szuperboldog voltam” – válaszolt sejtelmesen arra a kérdésre, mivel foglalkozott Norvégiában, a játékok és az átaluk hozott eredmények ugyanis nem nyilvánosak. „A lényeg, hogy jobb lett ettől a NATO.” Elmondása szerint míg a hadijátékokhoz itthon gyakran szkeptikusan áll a katonai és egyetemi szféra, ott komolyan veszik. Ezért kérik fel őket, hogy olyan kérdésekre adjanak választ, amelyekre más módszerrel nem kapnának. A kinti Hadijátékos Részleghez általában a NATO hadműveleti és stratégiai parancsnokságai fordulnak megrendelőként, például ha szeretnének nagy hadgyakorlathoz vagy egyedi szituációhoz wargame-et. A szövetségen belül hosszú a várólista, elbírálás után elkészítik a játékot, elutaznak lejátszani, majd az ottani elemzőkkel együtt kiértékelik.

Harangi-Tóth szerint bár nagy váltás volt a katedráról a NATO-bázisra kerülni, a Magyarországon felhalmozott tapasztalatot egy az egyben át tudta ültetni a kinti munkában: „Hétfőn kimentem, pénteken már wargame-tervet rajzoltam a táblára.” Nemrég tért vissza, hogy folytassa a tanítást és a hadijátszás hazai terjesztését. Elmondása szerint ma már leginkább csak wargame-ezik, de szabadidejében azért társasozni is szokott a barátaival: „Van egy Dűne-fanatikus csoportunk, de Warhammerezek és kártyázom is. Idősebb oktatókollégákkal pedig vérre menő küzdelmek vannak, hogy a Panzer General 1. vagy 2. része a jobb.”

A tisztképzés a XVI–XVII. században vált professzionálissá, amikor megszűnt a nemeseknek az az előjoguk, hogy szinte isteni küldetésük a csatatéren a katonák irányítása. A több évszázados felfogást a tüzéri és műszaki területek megjelenése tette zárójelbe, hiszen az isteni felhatalmazás aligha segít, ha a lőpor mennyiségét, a röppálya ívét vagy hidak esetén a teherbírást kell kiszámolni – meséli Harangi-Tóth Zoltán honvéd őrnagy, majd hozzáteszi: a poroszok a napóleoni háborúk után emelték be a hadijátékot a tisztképzésbe. Korábban erre korlátozottan lett volna lehetőség, mivel a méretarányos térképészet sem létezett. Miután Helmuth Karl Bernhard von Moltke, a porosz haderő vezérkari főnöke felkarolta a módszertant, kifejlesztették a Kriegsspiel nevű játékot, amit már professzionális igénnyel használtak. Innen ered a mai napig mindenhol használt kék–piros mint barát–ellenség felosztás. Az előbbi az akkori porosz egyenruha színét idézi, a másik pedig azzal ellentétes, a terepen ritkán előforduló szín lett. A játékvezető és az ellenfelek külön – összesen három – térképet kaptak, ha az egyik fél felderített egy ellenséges csapatot, azt felrakta a térképére, és ha az erőik találkoztak, azaz összetűzésbe kerültek, kezdetben kockadobással döntöttek a csata végkimeneteléről, később – miután felgyűlt kellő háborús tapasztalat – a rutinos katonák fejből mondták a várható kimenetelt.

Miután Napóleon tönkreverte a porosz hadsereget, Berlinben leültek megnézni, mi működött, mi nem, és hogyan lehetne mindezen javítani. Poroszországnak se létszám-, se haditechnikai fölénye nem volt, viszont ráfeküdt a minőségi mutatókra. A poroszok későbbi háborúiban a magas szintű tisztképzés nagyban hozzájárult a hadisikereikhez, nem véletlen, hogy a stratégiájukat, valamint a hadijátékok alkalmazását a tisztképzésben a többi európai nagyhatalom is átvette a XIX. század végére – mondja Harangi-Tóth. Az osztrákok integrálták, majd az angoloknál is elterjedt, az olaszok pedig logisztikával egészítették ki.

A századfordulóra a hadijátékokat szórakozásból is játszották, az Osztrák–Magyar Monarchia idején a tiszti kaszinókban kedvelt elfoglaltságnak számított. Előfordult, hogy az egyik tábornok nem a csatatéren, hanem hadijáték közben lelte halálát, infarktust kapott, mert úgy felhúzta magát rajta – meséli a hadtörténész. Szerinte a hobbihadijátékok terjedése erős jelzés volt, hogy a civilek is szeretnek katonásdit játszani, és fontos eszköz lett a társadalmak háborúra érzékenyítésében, sőt toborzóértékkel is bírt.

A haderőkben használt módszerek alaposan megváltoztak, a hadijátékok azonban megmaradtak, de eltérően alkalmazzák. A hidegháborús szovjet (és később orosz) rendszerben bonyolult tervezés előzte meg a gyors végrehajtást, a korabeli NATO-ban épp fordítva, gyors tervezés és végrehajtás volt a jellemző. A szovjet eljárások és a tervezési rendszer matematikai alapú volt, pontosan kiszámolták, hova és mikorra mennyi üzemanyag, ember, lőszer kell, hogy később gyorsabban hozhassanak döntéseket. „Kis túlzással a parancsnok kiállt a dombtetőre, és egy személyben eldöntötte, hogy ott fognak áttörni reggel hatkor, mert hat óra öt perckor ott a tüzérség” – értelmezi Harangi-Tóth. Elemzése szerint az alapos tervezésnek két oka volt: a szovjet parancsnokoknak sokkal kisebbek voltak a döntés-előkészítéssel foglalkozó törzseik, a tisztek pedig kevésbé voltak képzettek. Ezen segített a „le van írva minden, azon kell végigmenni” mentalitás – mondja az őrnagy –, ami azt jelenti, hogy a szovjeteknél nem a kísérletező, inkább a vizsgáztató, tesztelő felhasználás volt az elsődleges.

„A NATO-ban és a Varsói Szerződésben teljesen más volt a hozzáállás és a szemlélet. A nyugati – többek között katonai – kultúra a győztest jutalmazza, míg a keleti mentalitás a vesztest bünteti. Az utóbbinál nem kiválónak kell lenni, hanem a veszteséget kell elkerülni” – magyarázza Harangi-Tóth, aki szerint ma sok szempontból az angolszászok járnak az élen. A britek mély tapasztalatokkal rendelkeznek, az USA-nak expolitikusokból és volt tábornokokból álló stratégiai agytröszthálózata van, és kormányzati igény is van arra, hogy a tudásukat átadják a következő generációknak. Kínában hosszú ideig a számítógépes szimulációkon volt a hangsúly, csak mostanában kezdtek erőteljesen érdeklődni az analóg játékok iránt – meséli Harangi-Tóth, és hozzáteszi: Peking komoly játékokat készít nagy számban, illetve koppintja le a kereskedelmi forgalomban kapható nyugati típusokat.