Rothko Firenzében
„Az én művészetem nem absztrakt. Él és lélegzik.” Ekképp jellemezte hatalmas méretű festményeit Mark Rothko, annak ellenére, hogy a művészettörténet az amerikai absztrakt expresszionizmus meghatározó alakjaként vette leltárba. Ám ahhoz, hogy az alkotó által elvárt hatásról a néző meggyőződjék, közel kell állnia a képekhez, és hagyni, hogy azok beszippantsák. Legalábbis ez a közkeletű használati utasítás Rothkóhoz, és erre nyújt alkalmat Firenze, ahol a Strozzi-palotában és két további helyszínen több mint hetven művét állították ki. Az egyik külső helyszín a San Lorenzo-templom kolostorában lévő Laurenziana könyvtár; az odavezető lépcsősor és az olvasóterem terveit Michelangelo készítette, és szigorúan zárt formavilága, kazettás mennyezete ihlető hatással volt Rothkóra, amikor először látogatott Olaszországba. „Pontosan azt az érzést érte el, amire én is vágyom – azt érezteti a nézőkkel, hogy csapdába estek egy szobában, ahol minden ajtót és ablakot téglákkal zártak el, így csak annyit tehetnek, hogy a fejükkel örökké a falnak ütköznek” – írta le Rothko saját Michelangelo-értelmezését. A másik külső helyszín a San Marco-kolostor múzeuma. Ez a reneszánsz festő-szerzetes Fra Angelico világa, és Rothko beillesztése ebbe a környezetbe – a kurátori szándék szerint – a freskók és a festmények közti dialógust jeleníti meg. A Strozzi-palotában az életmű fő vonulata időrendi sorrendben látható.
Markusz Jakovljevics Rotkovics a litvániai Dvinszkben született 1903-ban, a családdal tíz évvel később menekült az Egyesült Államokba. Saját magát autodidakta festőnek tartotta, professzionális képzésben nem volt része, fiatal felnőttként egy rajziskolában szerzett némi gyakorlatot aktokkal, portrékkal, csendéletekkel és városi jelenetekkel. Első, expresszionizmusba, szürrealizmusba hajló festői korszakából bőséges anyagot kínál a kiállítás, Teiresziász című képén a vak jós szorongásos belső látomásait sűríti, önarcképén pedig egy-egy kékesfekete folt a szem. A Mark Rothko nevet 1940-ben vette fel, a figuratív festészettel az évtized vége felé szakított végérvényesen, hogy elmerüljön a csend és a meditáció világában. „Nem érdekel a színek vagy a formák kapcsolata. Csak az alapvető emberi érzelmek érdekelnek, mint a tragédia, az eksztázis, a végzet és így tovább” – mondta, holott az érzelmeket két-három színmezőre redukáló festményein színekkel, kontúrokokkal, átmenetekkel, formákkal és arányokkal fejezte ki, azt az elvet követve, hogy a kép és a néző között nincs szükség értelmezésre, közvetítőre. Büszke volt arra, hogy értői közül sokan összeomlanak és sírnak a festményei előtt, amit azzal magyarázott, hogy „ők ugyanazt a vallásos élményt élik át, amit én éreztem, amikor festettem őket”.
Rothko végletes, depresszióra hajlamos, érzékeny ember volt, 1970. február 25-én az asszisztense holtan talált rá a műtermében, túladagolta a szorongásgátlóit és felvágta az ereit; az előző évben szívrohama volt. A világ legnagyobb múzeumai és magángyűjtők anyagából szervezett életműkiállítás értelmezését a Strozzi-palotában a teljes pályát áttekintő dokumentumfilm segíti. A Rothko-művek piaci értékét pedig az jellemzi, hogy azok májusi árverésén mind a Sotheby’s, mind a Christie’s 80–100 millió dolláros árat vár. Az előbbi az 1957-es Brown and Blacks in Reds (Barna és feketék vörösökben) című, csaknem két és fél méter magas vásznat, az utóbbi a hasonló méretű No. 15 Two Greens and Red Stripe (No. 15 – Két zöld és vörös csík) című festményt értékesíti. ¬ Farkas Zoltán
Az ördög Pradát visel 2.
Húsz éve Andy Sachs (Anne Hathaway) feldúltan otthagyta Párizst és a világ legbefolyásosabb divatmagazinját. Visszatért New Yorkba, és elhelyezkedett a Vanguard (Élcsapat) című újságnál, ahol a smink, a hosszú combok és a súlyfelesleg helyett a leleplezés a fő profil. Andy Sachsnak most húsz évvel idősebbnek és érettebbnek kellene lennie, férjjel és problematikus gyerekekkel. A valamikori neveletlen hercegnő azonban még mindig a turkálók angyala, továbbra sem szedi a szemöldökét, ami bizonyos körökben a főbűnök egyike, a gyerekprojekt ott tart, hogy lefagyasztatta a petesejtjeit. A filmidő másként múlik. Senki sem öregszik, változatlanul számító, gonosz és intrikus, mert ezek a képességek a divatvilágban a túlélés feltételei. Miranda Priestley (Meryl Streep) változatlanul a Runway főszerkesztője, de most új kihívásokkal kell szembenéznie, ami nem megy könnyen egy olyan erős és kényeztetett nőnek, aki még soha nem akasztotta fel saját maga a fogasra a kabátját. A rendkívül sikeres első filmhez képest a szabásminta annyiban más, hogy a személyes rivalizálás kiegészül némi aktuális iparági probléma bemutatásával; a nyomtatott sajtó hanyatlásával, a médiatér újrafelosztását kísérő üzleti machinációkkal. Az ördög Pradát visel 2. David Frankel rendezésében végig szórakoztató és jól frissül, miközben nem győzi hangsúlyozni – másodpercekre magukat alakítva feltűnnek a nagy divatházak főszabászai, a leghosszabban a kávézó Donatella Versace –, hogy a divat soha nem megy ki a divatból, és hogy a szénhidrát nem számít, ha közösen fogyasztják el. Miranda, a piranha és áldozatkész asszisztense, Nigel (Stanley Tucci) változatlanul elegáns páros, a Dior-főnökként visszatérő Emily (Emily Blunt) mellett az új szereplők (Kenneth Branagh, Lucy Liu) fazonigazítás nélkül hozzák magukat. Valami mégis jelzi az idő múlását. Vége a business osztályon repkedéseknek, pezsgő és fedélzeten sütött steak helyett nasitasakot osztanak, céges kocsi helyett ott az Uber. A lenyűgöző Palazzo Parigiból át kell kutyagolni az aktuális show-ra, ahol azért arra még telik, hogy Lady Gaga maga lenyomva az összes modellt elénekelje a Shape of the Womant. Milánó nem csak a dómmal és a II. Viktor Emánuel passzázzsal képviseli önmaga és vendégei szeszélyes luxusát; a film azt a pimaszságot is megengedi magának, hogy egy céges vacsora háttere Az utolsó vacsora legyen.
Az üvegház
Harold Pinter 1958-ban írta egy zárt intézet egyetlen napjáról szóló színpadi abszurdját, Az üvegházat, amit a saját rendezésében 1980-ban mutattak be először Londonban. A kaposvári Csiky Gergely Színházban volt a darab hazai premierje A melegház címen 1981-ben, erős politikai áthallásokkal. Leginkább Franz Kafkához és Slawomir Mrozekhez áll közel annak a paranoid, a végletekig eltorzult világnak a bemutatása, amelyik a diktatúrák, a totalitárius rendszerek börtönatmoszféráját sugallja. A Kamrában Ascher Tamás rendezésében látható fekete komédia egy meg nem nevezett hely meg nem nevezett zárt intézményében játszódik. A gondozottakat név helyett számokkal különböztetik meg, mellettük a munkájukat unott rutinnal végző szakdolgozók és üzemeltetők alkotják ezt az orwelli áthallású közösséget. Mindenki felett a pálcikaember, kishivatalnok küllemű igazgató-diktátor, Roots „őrködik”. Kocsis Gergely kígyózó járásával, torz parókában olyan, mint egy groteszk rajzfilmfigura vagy némafilmes komikus. (Némi túlzással, a hasonló átváltozásokat szokták Hollywoodban Oscarral jutalmazni.) Ő viszi a vállán az intézményt, annak gondjait, megnyilvánulásai az üvöltéstől a fenyegetésen át a hisztérikus kirohanásokig terjednek. A bombabiztosnak hitt alapokon nyugvó rendszer alázatos bürokratákkal, parancsokat vakon teljesítő őrökkel mindaddig működni látszik, mígnem egy karácsonyi napon hirtelen káosz támad a kiszámíthatóságban. A 6577-es gondozott váratlanul meghal, a 6596-os gondozott gyermeket szül. A két „kényes ügy” kivizsgálása a kardot nyelt, szervilis fehér köpenyes Gibbs (Mészáros Bélát ritkán látni ennyire kimértnek) feladata. A szakdolgozók egymással rivalizálva igyekeznek megfelelni a kontroll nélküli hatalom abszurditásának. Cutts (Pálos Hanna), a titkárnő-szerető, „kettős ügynök” nem csak egy csacska nő, aki az igazgatót és Gibbset egyaránt kitünteti a bájaival. Végül a rendszerben újoncnak számító, az ajtókat záró Lambbal (Pásztor Dániel) vitetik el a balhét a két „kriminális” ügyben. A gondozottak lázadását karácsony éjjelén egyedül Gibbs éli túl, akinek ez meghozza a szakmai előrelépést. ¬ Szentgyörgyi Rita
Schumann, Wagner
A Rajna a természet nagyságának és az élet örök folyamatosságának, méltóságos áradásának a szimbólumaként, sok-sok történet, dráma hordozójaként jelenik meg a német kultúrában. A Fischer Iván vezényelte Fesztiválzenekar a koncertjén a folyót megidéző két nagy remekművet adja elő. Schumann buktatókkal teli, tragikus életének egyik nyugvópontján írta meg utolsó szimfóniáját, amikor stabilitást, biztonságot ígérő pozíciót kapott végre Düsseldorfban, ahol a Rajna ma is füves partok, legelésző juhnyájak között folyik. Az öttételes mű méltóságteljes nyitó témáját rögvest játékos elemek oldják föl. A második tétel mesezene. A hagyományos tételrendet megbontó ünnepélyes negyedikben a harsonák, a francia kürtök nagy, magasztos esemény képzetét építik föl. Azt mondják, egy bíboros felavatása lenne ez a kép a kölni dómban. Schumann A rajnai élet egy darabja címet adta eredetileg a műnek, rajta ragadt a rajnai jelző, noha a komponista visszavonta a címet azzal, hogy az ilyen címkék csak megkötik a hallgatók figyelmét, megfosztják az önálló befogadás lehetőségeitől. A depressziótól, vízióktól gyötört zeneszerző négy évvel később a Rajnába vetette magát, majd élete hátralévő részében elmegyógyintézetbe zárkózott be. Az operairodalom monumentális vállalkozásának, Richard Wagner tetralógiájának, A Nibelung gyűrűjének minden hatalmas hősnél hatalmasabb főszereplője a Rajna, amely elmossa a gyarlóságok emberi-isteni világát. Legnépszerűbb része A walkürt lezáró Tűzvarázs Wotan búcsújával. Wotan az isteni kötelezettségét érvényesíti végtelen fájdalommal a vágyával és igazságérzetével szemben, amelyet legkedvesebb leánya, Brünnhilde képvisel. Őt a Bayreuthot is megjárt Anja Kampe személyesíti meg, aki Washingtonban Plácido Domingo mellett vitte Sieglinde szólamát. Wotant Hanno-Müller Brachmann alakítja, akinek sok nagyszerű felvétele közül az egyik Papageno a Claudio Abbado vezényelte Varázsfuvolában, valamint Krisztus a John Eliot Gardiner dirigálta János-passióban. ¬ Révész Sándor