IDLES

Reviczky Zsolt

Soha senki nem írja le a tétlenséget csupa nagybetűvel. A tétlenség csupa nagybetűvel nem lustaság, inkább a kivárás pillanata: a zenekarnév sok mindenre magyarázat. A bristoli IDLES sokban különbözik Anglia bármelyik más zenekarától. Nem könnyen megérthető hely a nem bristoliaknak: Bristolban az ember a földön jár, de így is néha a mennyben érzi magát. Az IDLES a zeneipar bonyolult és számító szerkezetében kezelésbe vette a punk elhazardírozott és kifáradt örökségét, miközben nem is punk; dühös volt, de nem haragtartó, hangos, de nem kaotikus, attraktív, és visszahozta a szeretetet, a mozgalmasságot, fel­élesztette a nem vérfertőző energiákat. Egy IDLES-koncert közönsége minimum két kiló mínusszal távozik. „A testvérem bevándorló; csontokból, húsból, vérből és szeretetből, belőled és belőlem lett, összetartozunk” – énekli Joe Talbot a Danny Nedelko című számban, és nem ez az egyetlen zászló, amit hiperintenzív show-jukban a zászlajukra írnak. „Néha az erőszak egyszerű megfogalmazása a legjobb módja annak, hogy megmutassuk az empátia hiányát” – mondja Talbot, a poéta és lenyűgöző előadó, aki a semmiből valami kiszámíthatatlan felé tart. Egy másik sor, utalva a bristoli ötös érzékenységére a Brexitet követő apátiára, így hangzik: „Soha nem használt babacipő eladó.” Az év koncertje a popzene leggyorsabban öregedő kifejezése; még véget sem ért, már készül a következő évi. A közhelyek ígéretéből azonban néha valóság lesz. Az IDLES abban is különbözik a robotikus rockzenekaroktól, hogy tisztában van saját lehetőségeivel. Soha nem játszik másfél óránál többet, és nem azért, mert a repertoár nem bírná el – az intenzitás innentől fogva értelmetlen. A Szigetet pár éve elvarázsoló IDLES ugyanúgy a Partisan Recordhoz tartozik, mint az előadásait valamiféle vad campus költői estjévé változtató Fontaines D.C., de az IDLES még hangosabb és radikálisabb költészet. Öt albummal, köztük a Brutalism című, ­debütáló lemezével, majd a nagy ­megmondólap, a New Musical Express által lazán a minden idők legjobb brit albumának nevezett harmadikkal, az Ultra Monóval ismertté tette magát. A mérgező férfias örömökről szóló Joy As An Act of Resistance-szal, a függőségeket kontrolláló melankolikus utazó dilemmáit megörökítő Crawlerrel visszatalált a földre, a két éve megjelent listavezető Tangk című albummal pedig elfoglalta a helyét ott, ahová mindig is tartott: a csúcson. ¬ Ligeti Nagy Tamás

Lenthár Balázs: Budapesti fura szerzetek

Ki volt az a sztárhóhér, akinek nevéhez számos kivégzés és egy csodás feltámadás is kötődik? Miként lett magyar honvéd egy fekete fiatalemberből? Hogyan vált Budapest legműveltebb prostituáltja a szlovák egyházi irodalom tiszteletre méltó alakjává? Sok egyéb mellett ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk lapunk munkatársa, Lenthár ­Balázs könyvé­ből, amely huszonnégy rendkívüli figurát mutat be a XIX–XX. századból. Olyan embereket, akik nem szerepelnek a történelemkönyvekben, pedig hírhedt alakok voltak, és a székesfővárosban mindenki ismerte őket. Szélhámosok és párbajhősök, fűzfapoéták és kurtizánok, lehetetlenül öltözködő csodabogarak és világhírű szépségek – közös bennük, hogy mindannyiukra ferde szemmel néztek a tisztes polgárok, mert valamiért nem feleltek meg a korszak konvencióinak. Voltak, akiket a foglalkozásuk vagy a származásuk miatt közösítettek ki, mások botrányos életvitelükkel vagy éppen a törvénnyel ujjat húzva szereztek maguknak kétes hírnevet. Egy nő, aki férfiként viselkedett, és egy férfi, aki nőnek adta ki magát; egy orvos, aki több sebet ejtett, mint amennyit begyógyított, és egy rendőrkapitány, aki a bűn üldözése helyett a bűntanyák vámszedője lett. Meghökkentő és fordulatos sorsok tárulnak fel az olvasmányos, szórakoztató stílusú kötetben. Minden fejezet – a főszereplő bemutatása mellett – tartalmaz még egy rövid keretes történeti kitekintőt is, amelyben az adott személyiség életéhez kapcsolódó, érdekfeszítő társadalmi jelenségek (például a fővárosi alvilág, a kávéházi kultúra, az értelmiség helyzete vagy a homoszexuálisok Budapestje) leírásában mélyedhet el a történelem iránt érdeklődő olvasó. ¬ Sztupa Melitta Boglárka

Timothy Snyder: A szabadságról

Miután megírta mindazt a rosszat, ami a szabadsággal megtörtént – a vitairatnak beillő esszét: A zsarnokságról – Húsz lecke a huszadik századból címmel és a szabadságvesztés globális folyamatait, mozgatórúgóit, történelmi eredőit taglaló, A szabadság felszámolása című könyvét –, Timothy Snyder, a közép- és kelet-európai régió szakavatott ismerője be akarta bizonyítani, hogy azt is fel tudja mutatni, milyen lenne a jobb Amerika. A magyarul L’Homme Ilona fordításában megjelent, A szabadságról című, A szabadság nemcsak a gonosz hiánya, hanem a jó jelenléte alcímű könyvében Snyder az írástudók kötelességét teljesíti, felkavaró tényekkel szembesít, összefüggésekre világít rá, magyarázattal szolgál, figyelmeztet és cselekvésre inspirál.

Kiindulásként a szabadság elkoptatott és elhasznált fogalmát kívánja tisztázni, megkülönböztetve annak negatív és pozitív használatát. A szabadság negatív, valaminek a megszüntetését vagy hiányát hirdető koncepciója elnyomásként manifesztálódik történelmi tapasztalataink szerint. Írásában a szabadságot életciklusokhoz rendeli, könyvének szerkezete, fejezetei is e szerint épülnek fel: a szuverenitás a gyerekkort, a kiszámíthatatlanság a fiatalságot, a mobilitás a fiatal felnőtt kort jellemzi, a tényszerűséget és a szolidaritást pedig a szabadság érett formáinak felelteti meg. Optimista abban az értelemben, hogy a szabadság az egyénben és a társadalomban is kifejlődhet, de magától és azonnal nem érhető el, közös erőfeszítést igényel, és nemzedékről nemzedékre átörökítik.

A helyzet korántsem egyszerű, Snyder bátran szembesít a szabadság ellen dolgozó mai erőkkel, és leleplezi a természetüket. Meggyőzően állítja, hogy az a világ, amelyben Oroszország megszállja Ukrajnát és emberiesség elleni bűncselekményeket követ el, ugyanaz, mint amikor az Egyesült Államok tömegesen diszkriminálja, bőrszínük szerint bebörtönzi vagy taszítja és tartja szegénységben saját polgárait. Az egyik népirtó, fasiszta birodalom, a másik sérült köztársaság, amit oligarchia és fasizmus fenyeget. Kínára kevesebb figyelmet fordít: „kommunista ideológiájával és kapitalizmusával a dehumanizáló hatékonyságzsargon” megtestesítőjeként jellemzi. Az Egyesült Államokra és Oroszországra koncentrál, a két, nagypolitikában befolyásos szereplőről felállított jelenkori diagnózis és fenyegetettség a világ egészére kihat, mert az autoriter politika és a technológia mindenhol kéz a kézben jár. Hazug, erőszakos és manipulatív eszközöket mozgósít, hogy az emberek ne ismerhessék fel az erényeket, és ne legyenek szabadok.

Korunk befolyásra és elnyomásra törekvő autoriter politikája már nem is címkézhető fel egyszerűen populizmusként, „szadista populizmusként” hivatkozik rá, ami nem ad a népnek kenyeret sem, csak cirkuszt, pontosabban a látványt, hogy mások szenvedésén élvezkedjen, legyen szó kirekesztett etnikumokról, a társadalom perifériáján élőkről, bevándorlókról. Az oligarchák „szadista populizmusa” jól egymásra talál a „technoligarchák” és „szilíciumpróféták” uralta digitális eszközökkel és technológiával, ami inkább csábító és megbabonázó antieszközként csökkenti a felhasználójának képességeit, mintsem kiterjeszti. Ahol az algoritmusok a legkiszámíthatóbb jellemzők (jövedelem, nem, bőrszín, életkor) szerint zárják kamrába az embereket a digitális térben, ott modern zsarnokság jön létre a valóságban.

Minden és mindenki kiszámítható és konform, s „digitális demográfiai csoportja akolmelegébe visszahúzódva várja a parancsot, a noszogatást, a gyűlöletperceket és félelemadagokat”, a zsarnokoknak pedig annál könnyebb a dolguk, minél többen vannak, akik ugyanattól rettegnek. A félelmük tárgyának nem is kell valósnak lennie, a bemesélt hazugság pedig annál hatékonyabban éri el a célját, minél égbekiáltóbban otromba. A zsarnokok és oligarchák osztják a pénzes kevesek törekvéseit, hogy kisajátítsák és elzárják a jövőt, miközben az emberiség klímakatasztrófával néz szembe. Snyder úgy látja, az emberiség „megteremtette a kihalása feltételeit”, ezt kivédeni csakis szolidaritással lehetne, ami azonban a természeténél fogva idegen a kiváltságos kevesek „eszképizmusától”. Ők tömött zsebekkel elhagynák a süllyedő hajót, az űrbe vagy a halhatatlanságot hajszolva az időn túlra menekülve.

Mindezekkel szemben Snyder a szabadságról egyértelmű és bátor üzenetet fogalmaz meg. Le kell számolni az imperialista szemlélettel, a „szadista populizmussal” és a rasszizmussal, a vagyoni egyenlőtlenségeket kezelni, a klímakatasztrófa hatásait enyhíteni kell, de a cselekvésen túl a gondolkodásra is időt kell szánni: a múltról, a demokráciáról és a köztársaságról, de mindenekelőtt a szabadságról. Snyder 2001–2004 között a Yale Egyetemen tanított, és mondandója elsősorban Amerikának szól, ahonnan 2024 nyarán elment, családjával Torontóba költözött, és az ottani egyetem európai történelemmel foglalkozó tanszékének vezetője lett. Távozásának okát sokan Donald Trump visszatérésében látták, akinek komoly kritikusa. De ő világossá tette, hogy nem Trump miatt hagyta ott a Yale-t és Amerikát, hiszen már Joe Biden elnöksége idején elment, és bár Kamala Harris győzelmében bízott, elhatározását az ő megválasztásával sem változtatta volna meg.

Az Ukrajnával behatóan foglalkozó, a 2022. februári orosz agresszió óta az országba többször ellátogató, segélyakciókat szervező Snyder tényekben bővelkedő és önmagukon túlmutató személyes élményekkel átszőtt könyvének mondanivalója kiemelten releváns Közép-Kelet-Európában, amelynek ellentmondásos történelme és szellemi kiválóságai fontos hivatkozási pontként, inspirációul vagy éppen vitapartnerként szolgáltak számára. Köztük a lengyel gondolkodó, az 1968-ban száműzetésbe kényszerült Leszek Kolakowski, vagy az Orosz Birodalomhoz tartozó Rigában született ­oxfordi filozófus, a jóléti intézkedések meglétét támogató Isaiah Berlin, a XX. századi liberalizmus szabadságfogalmának fontos elméletalkotója. ¬ Nagy Dániel Gergely

Milbacher Róbert: Variációk a múltra

Vátesz volt Petőfi Sándor, amikor az Egy gondolat bánt engemet című versben leírta: „Ott essem el én, / A harc mezején, / Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül”? Vagy tett is azért a harci förgetegben, hogy e soraiban közzétett óhaja teljesüljön? Esetleg azon mesterkedett, hogy csakis ez a végzet kerüljön be nevéhez az irodalomkönyvekbe? Már az 1850-es évektől terjedtek különféle legendák arról, hogy milyen sors jutott osztályrészül a segesvári ütközet után a költőnek, akinek holtteste sohasem került elő. Hol itt, hol ott látták felbukkanni. „Mindezek a »jelenések« Júliából hol reményt, hol jeges rémületet váltottak ki, hiszen mindennél jobban szerette volna életben tudni szerelmét, ugyanakkor a bigámia terhe mégiscsak beárnyékolta reménységét”, mert hátha – kényszerből ugyan – túl korán dobta el a gyászév letelte előtt az özvegyi fátylat. Az irodalomtörténész szerző két áltörténeti kisregényt tartalmazó kötetének első, a P/S avagy utóirat a költő titkos életéhez című darabjában Gyulai Pál, Szendrey Júlia sógora az elbeszélő, aki annak a nyomozásnak az eredményéről számol be, amelyet Júlia halála után az asszony iránt gyengéd érzelmeket tápláló házitanító, Tóth József végzett. Szerelmi és kémtörténet, valóságos krimi bontakozik ki a lapokon, valamint az is bizonyossá válik a titkosszolgálati szálakig vezető epizódban, hogy összeesküvés-elméletek már akkoriban is születtek, mert talán a korabeli nemzetbiztonsági figurák nem tudták eldönteni, mi kedvezőbb számukra, ha halottnak nyilvánítják Petőfit, vagy ha azt lebegtetik, hogy más célok is vezették a költőt a magyar szabadság kivívásán kívül. A második kisregényhez, a boszorkányoshoz érdemes újra elolvasni Arany János Vörös Rébék című balladáját. A tárgyalótermi tudósítás arról az 1808-ban Nagyszalontán kezdődött perről szól, amelyben az őt zárva tartó és megbecstelenítő két férfit feljelentő javasasszony, Veres Rebeka indított, de végül ő lett a vádlott. A szerző nem szolgáltat igazságot. Mindkét kisregény esetében visszakereshető dokumentumokból indult ki, és ezeket dúsította fiktív elemekkel. Az áldozathibáztatás felbukkanása közös szál a két kisregényben. ¬ Mátraházi Zsuzsa