Fény-erő
„Nem tudok nem írni. Ha reggel fölkelek, akkor mi a fenét csináljak? Egyetlen dolog van, leülök írni” – árulta el a napokban elhunyt író, hogy miért nem tartotta be 2017-ben tett fogadalmát, miszerint nem ír több nagylélegzetű művet. Anélkül munkanélkülinek érezte magát.
Másodikhaza
„Büszkeséggel és hálával tölt el minket, hogy különleges kapcsolat fűzte Németországhoz és a német nyelvhez” – írta Frank-Walter Steinmeier német államfő Nádas Péter halála alkalmából kiadott megemlékezésében. Steinmeiernek igazán friss emlékei is lehetnek Nádasról, hiszen idén május 31-én személyesen adta át Berlinben a magyar írónak a legmagasabb német kitüntetést, a szövetségi érdemrend csillaggal ékesített nagykeresztjét. Nem ez volt az első találkozásuk: korábban az államfői palotában, a Beszélgetések a Bellevue-ben rendezvény keretében már vendégül látta Nádast, akit – írta most kondoleáló soraiban – a kor legnagyobb írói közé sorol.
Szuperlatívuszok használatával nincs egyedül a német államfő, aki különben a Világló részletek című könyvet emelte ki – még idézve is belőle – mint olyan művet, amely kifogyhatatlan forrása azon leírásoknak, mennyi boldogság és mennyi balsors juthat az embernek a történelem jóvoltából. A hamburgi Der Spiegel magazin viszont Nádas egy másik könyvét tartja a legtöbbre. Olyannyira, hogy a tavaly összeállított, s most, a nekrológban felidézett, „A világirodalom száz éve” elnevezésű kánonjában a XX. század legfontosabb könyvei közé emelte a Párhuzamos történeteket – A Mester és Margarita (Mihail Bulgakov), Az eltűnt idő nyomában (Marcel Proust) és a Száz év magány (Gabriel García Márquez) társaságában.
Bár Nádas németországi térhódítása alapvetően a két német állam újraegyesítése után bontakozott ki, első német nyelvterületi élményei még az NDK-beli időkből származnak, amikor is 1972-ben a berlini Humboldt Egyetemen volt ösztöndíjas, majd 1973-ban és 1974-ben is visszatért, egyetemi előadásokat hallgatva és a híres Staatsbibliothek anyagait bújva. Az áttörést 1981, a Deutscher Akademischer Austauschdienst (Német Felsőoktatási Csereszolgálat), a DAAD ösztöndíja jelentette, amikor is több mint egy évre szóló lehetőséget kapott – ez alkalommal már Nyugat-Berlinben. A DAAD nem titkolt célja volt, hogy túlnyomórészt kelet-európai művészek számára teremtsen szabad és gondtalan lehetőséget az alkotásra – meg persze egy másfajta társadalmi-művészeti élet megismerésére. Ezzel tett szert Nádas – legalábbis irodalmi értelemben – második hazára, eleveníti föl most nekrológjában a Frankfurter Allgemeine Zeitung a magyar író németországi karrierjét.
Ami egészen odáig vezetett, hogy például a Világló részletek egyszerre jelent meg magyarul és németül, nem is beszélve a Saját halálról, amit hamarabb vehettek kezükbe a német olvasók, mint a magyarok. (Németországban a Steidl Kiadó gondozásában 2002 októberében, míg Magyarországon, a Petőfi Irodalmi Múzeum bibliográfiája szerint, csak 2004-ben adta ki a Jelenkor.)
A borzalmas XX. századot mutatta meg korszakalkotó regényeiben – foglalja össze Nádas műveit az írót búcsúztató hosszú cikkében a hamburgi Die Zeit hetilap irodalomkritikusa, személyes benyomásait is hozzátéve, miszerint az ő számára mindig halk szavú, a németet sajátos lágysággal, kifogástalanul beszélő, fiatalos megjelenésű író olyasmi volt, mint egy régmúlt kultúrbirodalom kései hercege.
Nádasnak nem csupán a könyvei, a felolvasásai is eseményszámba mentek – akár a berlini művészeti akadémián lépett föl, akár a hamburgi Thalia Színházban beszélgetett Navid Kermani iráni származású német íróval. Gyakran kérdezték politikai témákról is – ilyenkor nem rejtette véka alá az Orbán-rendszerrel kapcsolatos aggodalmait és ellenérzéseit. Erre utalt Steinmeier államfő a szokásosnál személyesebb hangvételű nekrológjában: „Örömmel és meghatottsággal tölt el, hogy a szabadság és demokrácia ezen elkötelezett híve, ez az igazi európai még megélhette Magyarország visszatérését a demokráciához.” ¬ Weyer Béla / Berlin
