Szlovén Filmnapok
Hetekig vezette a nézettségi listát hazájában az A fehéret kilencven fokon mossuk című film, amely a Szlovén Filmnapok egyik díjnyertes kortárs rendezése. A szokatlanul hosszú cím idézet a filmből: a haldokló édesanya mondja ezt kislányának, Bronjának. Tudja, hogy nem lehet ott gyermeke felnövekedésénél, de gondoskodni szeretne róla, és ezt a szándékát egy praktikus háztartási tanácsba sűríti. Metaforikus értelemben vigasztalóknak is gondolhatjuk utolsó szavait, hogy a megpróbáltatások hasznára lehetnek az embernek. Próbatételből pedig kijut Bronjának. Tinédzserkora vége felé súlyos betegséggel néz szembe, és a sors sokáig ezután sem kíméli. Nem szentimentális, sokkal inkább a veszteségekkel való megbirkózásra és a kitartás erejére fókuszál a Bronja Zakelj önéletrajzi regénye alapján készült film, miközben a háttérben felsejlik az 1980-as évek Jugoszláviája is. Egyetlen este története Ziga Virc két nap alatt leforgatott filmje, a Földfoglaló. A két szülőpár azért jön össze, hogy tisztázzák gyermekeik ártatlan játékban támadt vitáját. Csakhogy társadalmi és politikai kérdések kerülnek terítékre, a felnőttek saját igazuk védelmében hatalmi harcba bonyolódnak, konfrontációjuk a világ geopolitikai konfliktusainak, népirtásának szinonimájává válik. Már az első képkocka is nevetésre késztet Miha Hocevar Rejtőzködők című dramedyjében: egy folyóparton egymáshoz bilincselve ébred a harmincas éveiben járó Guti (Blaz Sef) és a testes ötvenes külföldi Sig (Ólafur Darri Ólafsson), aki részleges amnéziával küzd, eleinte a nevét sem tudja. Az útlevelét és minden holmiját egy éjszakai szórakozóhelyen elvették a bőrfejűek, ugyanazok, akik folyton zaklatják a tisztességben a végtelenségig hívő Gutit. Tőle a bank elvette a házát, és most egy tutajt épít, hogy azon folytassa az életét. Az új barátság erejéről, a bürokráciával és az ellenlábasokkal szembeni szellemes harcról szóló történet majdnem végig nevettető. Csakhogy a messziről jött idegen érzi, valami nagyon fontosat veszített el, de sokáig nem emlékszik, hogy mit. Ólafur Darri Ólafsson alakításáért a Portorozi Szlovén Filmfesztiválon elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. ¬ Mátraházi Zsuzsa
Beszélgetés Kovách Imre szociológussal
Hiába utasította el a NER teljes mértékben a régi eliteket, és tett is meg mindent a leváltásukért, csak politikai és gazdasági vonalon járt sikerrel, kulturális téren nem tudta minden tekintetben érvényesíteni a jobboldal dominanciáját. „Úgy tűnik, a magyar társadalom jelentős része nem veszítette el az értékek iránti érzékét” – vonja le a megnyugtató következtetést a vele készített interjúban Kovách Imre szociológus. A Mozgó Világ legutóbbi, július–augusztusi számában közzétett beszélgetésben az ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatóprofesszora ugyanakkor aggasztónak találja, hogy a magyar társadalmat mára „aktív elitfrakciókkal szemben álló atomizált, szervezetlen, érdekképviseletre nem képes tömeg alkotja”. Magyarán nincs kellőképpen erős polgárság, amely segíthetné az államot a szociális problémák hatékony kezelésében, elsősorban az „alul lévők” (értsd: legszegényebbek) képviseletében, felemelésében, például úgy, hogy közvetíti az alatta lévők vágyait, igényeit, szükségleteit a kormánynak. A polgárosodás annak ellenére megfeneklett az elmúlt évtizedekben, hogy „a teljes magyar lakosságban elementáris a vágy a polgári életkörülmények iránt”. A tavaszi választások kapcsán Kovách Imre felhívja a figyelmet, hogy a „vidék”, vagyis a 25 ezernél kisebb lakosságszámú települések összességében 60 ezerrel több szavazatot adtak le a Tisza Pártra, mint a nagyvárosokban és a Budapesten élők. A belátható jövő egyik stratégiai kérdése ezért szerinte a „tudatosan fenntartott” vidék–város kettősség feloldása, annál is inkább, mert Magyarországon nincs jele intenzív urbanizációnak, nem csökken a falvak népessége, így a fejlesztéspolitikában sem lehet a növekvő városi túlsúlyra alapozni. A lapban egyebek mellett olvasható még egy forrásközlés azokról a frissen felfedezett vatikáni dokumentumokról, amelyek tovább árnyalják XII. Pius pápa hozzáállását a magyarországi holokauszthoz; egy interjú Lucien Hervé fotográfus magyar származású özvegyével, Hervé Jutkával, aki idén ünnepelte a 100. születésnapját; valamint kollégánk, Farkas Zoltán elemzése, amelynek visszatérő kérdése: „Hogyan lehet az, hogy Matolcsy még mindig szabadlábon van?” ¬ Illényi Balázs
Gardiner visszatér
Szerencsénk volt, hogy 2023-ban a nyolcvanadik évében járó Sir John Eliot Gardiner a kerek évfordulójára szervezett koncertsorozatában már januárra beiktatta Budapestet a zenekarával, mert az év folyamán egy általa okozott botrányt követően – a színpad mögött megütött egy énekest – lemondta az összes koncertjét, és az általa alapított együttesektől is eltávolodott. De a hirtelen haragú, vehemens és örökifjú mester, korunk egyik legnagyobb dirigense és a régi zene egyik legelismertebb tudora visszatért a pódiumra, új zenekart alapított, és most a Budapesti Fesztiválzenekar elé áll. Ahogy három éve, most is szerepel a műsorában Haydn-szimfónia. Ezúttal Haydn legérettebb korszakának szimfóniáját, a 103-ast, az utolsó előttit vezényli, a Dobpergést, amely az üstdob felerősödő és elhalkuló szavával szólít meg. Az üstdob komor, baljós témát vezet be, mintha kivégzésre mennénk, de aztán fölragyog a nap, és a tétel középső része már vad, táncos kavargás. A harmadik tétel különösen férfias, masszív menüett. Az egész művet átszövik a népi dallamok. A szimfónia sikere oly nagy volt és oly tartós maradt, hogy még a Haydnt erősen leértékelő és félreszorító XIX. században is gyakran játszották. A koncert Jean Sibeliusszal kezdődik és végződik. Ifjúkori, még alkoholista korszakából való Hat dala a capella kórusmű. A Kalevala, a Kanteletár és az első jelentős finn regény, Aleksis Kivi A hét testvér szövegeire íródott. Különösen megragadó a hatodik dal, a Szívem dala, amely egy halott gyermek bölcsődala. Sibelius 2. (D-dúr) szimfóniájának grandiózus fináléját az orosz elnyomás alatt élő finnek a nemzeti lázadás zenéjének hallották. Egy komponista honfitárs ezt mondta róla: „Van ebben a zenében valami – legalábbis számunkra –, ami olyan eksztázisba visz minket, mint egy sámán a mágikus dobjával.” ¬ Révész Sándor
A francia fény két évszázada – a fotográfia bicentenáriuma
Joseph Nicéphore Niépce első, fotográfiának tekinthető képétől – Kilátás a dolgozószobából, 1826 – datálja a világ a fotó születését. A Mai Manó Ház csatlakozott a Francia Intézet kezdeményezéséhez, 2026 szeptemberétől egy éven át 13 projekttel tiszteleg a fotográfia kétszáz éves öröksége előtt. A programsorozat Zola, a fényíró és Egy humanista tekintet – Nora Dumas újrafelfedezése kiállításokkal indult. Émile Zola a technikai újítások, kísérletezések megszállottjaként családi képeken, hétköznapok ellesett pillanataiban, európai utazásai során, de legfőképpen verneuil-sur-seine-i bérelt háza vidéki meghittségében gyakorolta szenvedélyből fakadó második hivatását. 48 évesen, 1894-től, a Rougon-Macquart regényciklus lezárása után kezdett az akkoriban luxusnak számító fotózásba. Nyolc fényképezőgépet használt, saját laboratóriumában hívta elő a képeit, több mint kétezer üveglemez negatívot készített. Autodidaktaként elsajátított mestersége az írással a társadalmi szerepvállaláshoz hasonlóan önálló alkotói tevékenységgé vált. Regényeivel, szenvedélyes kiállásaival a konfliktusokat felvállaló, a társadalmi igazságtalanságokat megörökítő Zola fényképezőgép mögötti tekintete lágy, meditatív, ám a mindennapi élet apró mozzanatainak ábrázolása mögött az éles megfigyelő áll, és a századforduló életét sajátos szemlélettel, szokatlan képkivágásokkal, a tér játékos használatával adja vissza. A festészet jó ismerőjét, az impresszionistákat is támogató műkritikus Zolát barátja, Paul Cézanne korai festészete is inspirálta a fotózásban.
Nora Dumas elveszettnek hitt fotográfiai életműve regényes úton, egy floridai bolhapiacon lapuló mappából került Németh György kurátor tulajdonába, aki miután megvásárolta, előhívta a negatívokat. Dumas Telkes Nóra néven Budapesten született tizenegy gyerekes budapesti polgári családban. Édesapja Rubinról magyarította a nevét, egyben miniszteri főszámtanácsosként a névmagyarosítás és a közigazgatás területén szerzett érdemeiért nemesi rangot kapott I. Ferenc Józseftől. Nóra édesanyja Párizsba költözött, majd egy újabb házasság révén Nicaraguában kötött ki. Nóra kapcsolata Franciaországgal az 1920-as években kezdődött, néhány évvel azután, hogy emigrált, házat vett a Párizstól nem messzi Moissonban. Ott kezdte el fotózni a paraszti világot, vízhordó asszonyokat, dolgozó férfiakat, állatokat, falusi jeleneteket, és a mindennapi élet szépségét, méltóságát is kereste. Az 1930-as években fedezték fel Párizsban, ahol együtt dolgozott és bérelt lakást Ergy Landauval és az Ylla művésznéven híressé vált Koffler Kamillával. A szintén magyar származású Charles Rado által alapított Rapho fotóügynökség első kliensei között szerepelt. Munkásságát a francia humanista fotográfiával kapcsolták össze, de látásmódja annál jóval egyedibb. A dokumentarista pontosság lírai érzékenységgel párosul az ember és környezete közötti kapcsolatot megörökítő képein. Költőisége abban is megnyilvánult, ahogy a tárgyak, a testek, a ruhák anyagai is kompozíciós elemmé válnak. A fény, a forma és az emberi test iránti érzékenysége az 1930-as évek európai modernista fotográfiájának kísérletező világához közelíti. ¬ Szentgyörgyi Rita
Pintér Bélával beszélget Fáy Miklós
Aki kérdez: jogász, aki még egyetemistaként betért egy írásával a Vigilia folyóirat szerkesztőségébe (igazán csak egy ugrás a jogi kar épületétől), ahol aztán 1988 decemberében meg is jelent bemutatkozó darabja a regensburgi Domspatzen fiúkórusról. Aki válaszol: bőripari szakmunkás, akit még gyerekkorában megtanított a nagyapja citerázni, aztán tizenhat évesen az Arvisura társulatnál elkezdett népi bőgőzést és (nép)táncot tanulni. Igazolt mesterségük helyett mindketten azt csinálják, amit szeretnek, két amator/amateur, a szó eredeti, nemes értelmében. Mára mindketten a hazai kulturális élet markáns, figyelemre méltó szereplői. Hogy „a szakma” (az avatott, a felkent) hogyan viszonyul hozzájuk (mikor hogy: megtagad, elfogad, tiltakozik, fenyeget), az mellékes, a befogadó olvasó, a néző a lényeg. „Számomra az egészben az az érdekes, hogy onnét is fúj az ellenszél, ahonnét nem is gondolná az ember, a hivatalos színházi világ még mindig nem tud mit kezdeni a jelenséggel. Ellentétben a közönséggel, amelyik jön vagy megy, látni akarja, és már régen túl vagyunk a rétegszínházon meg értelmiségi aklon, Pintér Bélát mindenki látni akarja. Persze a mindenki, az nem elég. A szakma meg idegesen rágja a szája szélét” – írta Fáy Miklós 2019 márciusában a Pintér Béla és Társulata 20. születésnapjára készült Jubileumi beszélgetések című darab kapcsán. Az előadásoknak mindig szerves része a zene: barokk és lakodalmas, vonós népzene, katonadalok, pop-rock, sanzon, mind jöhet. Fáy Miklós tavasszal indult Zenélni tilos! című sorozatának következő epizódjáról nagy biztonsággal kijelenthető: unalmas nem lesz. ¬ Puszta Dóra