Tony – Egy séf születése
Nem mindegy, mivel álmodik a séf, akire tátott szájjal figyel a világ, de még fontosabb, mire ébred. Ha bal lábbal kel fel, azt éhes hordák súlyos alhasi fájdalmai kísérhetik. 18 láda szabványos sült krumpli, négy negyed birka, lehetőleg skóciai farmról, pár láda bélszín és ugyanennyi hús – a kettő nem ugyanaz, kérdezzenek meg valakit, aki rágott már ilyet és olyat –, tejtermék, zöldség; ezekkel már el lehet kezdeni egy napot. Egy világhírű séf, a serpenyők és az ízek ura nem feltétlenül születik annak, akivé majd a hírnév hizlalja. Az ifjú Anthony Bourdain életében az első osztriga beszippantása volt a szüzesség elvesztése. Persze rögtön a legjobbal kezdte, valahol Délnyugat-Franciaország partján – az ottani osztrigáknak olyan az ízük, mint a jövőé. Sokan azt képzelik róla: francia. Mert honnan máshonnan származhat egy gasztro- és stílusguru? Norvégiából, Szlovákiából, Sydney-ből, Chicagóból? Kizárt. Az amerikai létére egy kicsit francia Bourdain szerint a legjobb szakácsok a legszegényebb, isten háta mögötti helyekről származnak, mert őket nem köti gúzsba a jómód bénító ereje. Lehet, hogy általában így van, de éppen ő a saját eredetmítoszának cáfolata. Gazdag szülei az elit családi hátterű lányok szuperegyetemére, a bentlakásos Vassar College-ba küldték – ahová a hetvenes években kezdtek el fiúkat is felvenni –, de Tony a CIA-nál kötött ki. Nem a Központi Hírszerző Ügynökségnél, hanem a Culinary Institute of America szentélyében. Orwell és Kerouac metaforikus beszélgetésére építve akart regényt írni, de a sors úgy főzte ki, hogy a konyhák sistergő levegője, a hústrancsírozás, az ételköltemények Tarantinója legyen.
A film egy amerikai család ebédlőasztalától indul: anya, apa, két srác, mindegyikük villája hegyén zöldborsószemek – nem pürésítve, gőzölve. Nehéz lenyelni, még nehezebb megemészteni. Főleg egy leendő séfnek, aki évekkel később kész feláldozni magát, mint egyik idolja, Francois Vatel, XIV. Lajos király etetője, aki öngyilkos lett, mert élete legnagyobb tálalásához nem érkezett meg időben a friss hal. „Ekkora szégyent nem élek túl, egész becsületem és hírnevem összeomlott” – írta búcsúzóul. A film Bourdain saját karrierjét bemutató könyvének mindössze első nyolcvan oldalát használja: a legsűrűbb részt. A konyhafőnök vallomásai – Mi zajlik a kulisszák mögött? című, magyarul Csillag János és Gimes Katalin fordításában olvasható konyhai memoár nem receptgyűjtemény, inkább kalandfilm konyháról konyhára, gasztrothriller „kemény piálásokról, narkóról, dugásról, a szárazanyagraktárban, étvágyelhárító felismerésekről”: mintha egy Bret Easton Ellis-féle felnövéstörténet lenne. „Valamit megtanultam. Legbelül, ösztönösen, spirituálisan, sőt bizonyos értelemben szexuálisan is. Kiszabadult a szellem a palackból. A séfkarrierem megkezdődött.” A hátralévő két és fél száz oldal sem érdektelen, sőt: egyszer még hasznosítható alapanyag lehet a spórolós szakácsok álmához, a séfek séfe afterpartyt kísérő brunchhoz. A Boldog idők című fejezetben sem beszél félre: „Egyetlen döntést sem hoztunk drogok nélkül. Meg voltunk győződve arról, hogy az ember képes keresztülverekedni a drogok okozta fáradtságon, a kialvatlanságon és a fájdalmon anélkül, hogy ezek hatása megmutatkozna. Lehet, hogy be voltunk savazva, már három napja nem aludtunk, megittunk fél üveg vodkát, de a francba is, ezzel együtt profik voltunk.”
Matt Johnson filmjében nincs üres konyhai filozofálgatás. A hippikorszak utószezonjában, 1975-ben a boketto, a tétlenség zen filozófiája még százezreket inspirált, bármi megtörténhetett. A tizenéves Bourdain (Dominic Sessa) nem kap meg egy egyetemi irodalmi ösztöndíjat, viszont részese lesz az életét megváltoztató utazásnak, ahová egy lányt, élete nagy szerelmét, Nancyt (Emilia Jones) követi, és ahová a tanácstalanság, a sors szelleme vezérli, hogy a jövőjét meghatározó mentorával, José Vatel (Antonio Banderas) séffel találkozzon. Új otthona a New Englandben százszámra található vízparti éttermek egyike, a pokol konyhája. A déltől éjfélig nyitva tartó rákétteremnél nincs szigorúbb iskola, az éhes turistáknál nincs türelmetlenebb, követelőzőbb és mohóbb. Olyanok, mint az 1975. év sikerfilmje, A cápa – vér és sütőolaj szagára megőrülő vakációzók gyülekezete.
Mit szeret a legjobban a szakmájában? – kérdezték a kétezres évek elején Bourdaintől, a világ ízlésére és ízlelőbimbóira oly nagy hatású séftől, aki 2018-ban önkezével vetett véget az életének. Azt, hogy a szubkultúra része vagyok – hangzott a válasz. Egy séfnek mindössze néhány dologra van szüksége: ambícióra, akaraterőre, jó alapanyagokra, egyetlen jó késre és hálás evőkre. ¬ Ligeti Nagy Tamás
Pinczehelyi
A hat és fél évtizede Pécsen élő és a városhoz ezer szállal kötődő Pinczehelyi Sándor 80. születésnapját köszöntő tárlat nem életműkiállítás – nem is lehetne az, hiszen a gazdag oeuvre ma is napról napra tovább gyarapodik –, célja sokkal inkább annak bemutatása, hogyan élnek tovább munkásságában a jellegzetes, időközben védjegyévé vált motívumok, az általa használt és átértelmezett szimbólumok. Az utcakőtől és az azokból épülő ötágú csillagoktól induló, műfajilag is rendkívül sokszínű, sorozatokba rendeződő művek némelyike a kelet- és közép-kelet-európai avantgárd világszerte ismert ikonjává vált. Ahogy esszéértékű megnyitójában Beck Zoltán zenész, egyetemi tanár rámutatott, a visszatérő motívumok, szimbólumok, technikák, médiumok nem azért jelennek meg újra meg újra Pinczehelyi művészetében, mert az alkotó ismétli önmagát, hanem mert kimozdításuk, át- és felülírásuk, szétbontásuk és más formában történő újbóli összerakásuk – legyen szó az utcakőről, a csillagról, a Coca-Coláról vagy a trikolorról – újabb egyensúlyi állapotot mutat fel; a jól ismert képi elemek a történelmi és társadalmi változások tükrében új funkciót, jelentéstartalmat kapnak. A tárlaton a festmények, fotók, sokszorosított grafikák, objektek mellett a művész legújabb zománcmunkái is láthatók, amikre most azért is irányul különös figyelem, mert ebben a műfajban már nem születhetnek újabbak. Pinczehelyi – a Pécsi Műhelyt alapító társaival együtt – 1959 és 1961 között kapott először lehetőséget a zománccal való művészi kísérletezésre a bonyhádi zománcedénygyárban, a hosszú és gyümölcsöző kapcsolat azonban a több mint százéves gyár bezárásával most megszakad. ¬ Emőd Péter
Rangrejtve járni – Víg Mihály
Marketinges szempontból nem túl szerencsés címet kapott Németh Róbert beszélgetőkönyve, tartalmilag viszont találó. A rangrejtve különös kifejezés, nem biztos, hogy megakad a szeme a könyvesboltban a Balaton zenekart nem ismerő vásárlónak. A Harang című dalból vett idézet azonban pontosan leírja az „amatőr könnyűzenész, autodidakta filmzeneszerző és sokszoros családapa” (ahogy saját magát definiálja Víg Mihály) pozícióját a magyar kulturális életben.
Miközben Tarr Béla állandó alkotótársaként a filmszerető emberek világszerte ismerik és rajongással tisztelik, a hazai underground zenének pedig a hetvenes évek végétől az egyik különös, csendes, de vitathatatlanul meghatározó alakja, mind a mai napig még sincs azon a polcon, amit megérdemelne. Nem arénákban, még csak nem is elegáns, trendi helyeken ad koncerteket, hanem kis klubokban, leginkább az V. kerületi Hunnia bisztróban, nem igazán készültek róla könyvek, filmek. Az utóbbit Kécza András pótolta 2022-ben az Ott torony volt című portréfilmmel, az előbbit pedig Németh Róbert, a HVG korábbi, az ot.hu jelenlegi munkatársa a beszélgetőkönyvével. Víg magát többször is „mellékes Miki egérnek” tituálja, aki nem érdemes a megkülönböztetett figyelemre. Ennek tökéletesen ellentmond a könyvben átbeszélt életútja, (anti)karrierje.
Egy beszélgetőkönyv akkor jó, ha olvasva olyan, mintha részesei lennénk a beszélgetéseknek. A Rangrejtve járni ilyen. Kicsit csapongó, néhol a részletekben elvesző, máskor talán fontos dolgokon átsikló párbeszéd. Nemcsak egy zenészt, művészt, állandóan a szabadságot kereső embert ismerünk meg a beszélgetésekből, hanem például a nyolcvanas évek klubokban, kocsmákban, házibulikban nagyon is pezsgő budapesti éjszakai életét és figuráit, a Hit Gyülekezete elképesztő hatását többek között az underground zenészekre (ez ráadásul Víg életében szorosan összefügg a családi tragédiájával is). Szó esik a nagy lengyelországi kirándulásokról, hitről, Bibliáról, amiknek meghatározó szerepük volt mindig is Víg szövegeiben. Gyakran idézi fejből az Írást, mint mondja, régebben elképesztő gyorsasággal tanult meg szövegeket, a versek mellett féloldalnyi prózákat is fejből idézett.
Szóba kerülnek egykori és mai zenésztársai, továbbá az underground zenekarok kaotikus működése, és természetesen a filmes munkái, amik mindig pont jókor hoztak egy kis pénzt a sokszor majdnem nélkülözni kényszerülő dalnoknak. Érdekesek a Vígre nagy hatást gyakorló zenékről – Bachtól a népzenén át a Beatlesig, az Illésig és David Bowie-ig, továbbá a közvetlen előképekről, többek között a Spions együttesről, Cseh Tamásról – szóló fejezetek. „Legyen bár három akkord, de a szöveg szóljon valamiről – ezt nevezhetjük az ars poeticámnak” – jelenti ki egy ponton Víg, hogy mi az, ami őt a zenében igazán érdekli. És mi az, amiért a Balaton vagy a Trabant zenekart szeretjük. ¬ Balla István