Anyakovász

Jurányi Ház / Éder Vera

Anyika (Fullajtár Andrea, a szerepet novembertől Járó Zsuzsa veszi át) súlyosan tisztaságmániás, különböző színű csíkokkal jelöli például, hogy a lakás melyik részében milyen lábbeliben lehet közlekedni, és kartonszámra vásárolja a hipót. Szeret a pohár, mit pohár, az üveg fenekére nézni. Felnőtt gyerekét (Barta Ágnes) folyamatos távfelügyelet alatt tartja, rombolja az önbizalmát, és kertelés nélkül sulykolja bele a férfigyűlöletet. Lánya a Föld elkötelezett védelmezője. Komolyan veszi a szelektív hulladékgyűjtést, a takarékosságot a vízzel, aggódik az északi-sarkvidéki jegesmedvékért. Anyakovászt nevel, amiből kenyeret szándékozik sütni, de csak szándékozik. Szellemes válaszokkal veri vissza az ilyen-olyan anyai támadásokat, máskor hajdan rajongva szeretett nagyanyjához fűződő emlékeire tereli a szót, esetleg a tőle örökölt ócska fotel állapota iránt érdeklődik. Elnéző, bár a duplán becézett Anyika megszólítás mögött ott bujkál az irónia. Két magányos nő mérgező szülő-gyerek kapcsolatát járja körül a darab. Nevethetnénk is a jól elhelyezett fullánkos poénokon, ha nem bosszankodnánk, hogy az anya folytonosan manipulálja a lányát. De nem tehet róla; bele van kódolva. Transzgenerációs traumákat cipel, amikről maga sem tud. Lánya deríti ki, amikor nagyanyja levelei között keres témát tervezett prózájához. A szerző, Deés Enikő pályája kezdetétől egy évtizedig dramaturgként dolgozott, aztán elkezdett saját színpadi műveket alkotni. Az Orlai Produkció égisze alatt most bemutatott Anyakovász az első, bár hat éve írt drámája, amelyet maga rendezett meg. Feladta magának a leckét, mert a karakterek más-más városban laknak, és Skype-on beszélgetnek, de remek megoldásokkal sikerül a színpadon megjelenítenie a szinte áthidalhatatlan távolságot. Ebben partnerei a szerepeket bámulatosan értő színészek. ¬ Mátraházi Zsuzsa

A szívem is sír belül. Gyászmunkák

Budapest Galéria / Juhász G. Tamás

A gyász kiküszöbölhetetlen része az életünknek. Bár a pszichológia sokat tud a gyászfolyamatokról, és egyre többet beszélünk a feldolgozási lehetőségekről, továbbra is erőteljes a tabusítása. Pedig napjaink egyik központi jelszava a longevity sok szempontból újrakeretezte hozzáállásunkat az emberi élet végességéhez. A Budapest Galéria Gadó Flóra kurátori munkáját dicsérő tárlata egyszerre közelít a személyes és a közösségi, akár rituális gyakorlatok felől. Mielőtt belépnénk a kiállítótérbe, a falon szőttesrészletet láthatunk, ami előrevetíti a nyitóterem zsigerileg ható textilinstallációját. Emily Waszak felfüggesztett, fekete, spirituális elemekkel gazdagított szőttesmonstrumai egyszerre adnak fizikai teret a gyásznak, és teremtik meg a fullasztó, feldolgozhatatlan teher érzését. A földszinti termekben több olyan alkotás kapott helyet, amelyek az egyes kultúrákban jelen lévő siratók révén közelítik meg a gyászfeldolgozást. Például Móró Zsófiának a roma kultúra virrasztási szokásainak továbbélésével foglalkozó munkája. A dal és a közös ének több műben is univerzális eszközként tűnik fel, melynek segítségével kifejezhetővé és megoszthatóvá válik a veszteséggel járó személyes fájdalom, feloldhatóvá az élet és halál közötti gyötrő áthatolhatatlanság. Korakrit Arunanondchai thai vizuális művész és filmes a videómunkájában izgalmas, asszociatív módon vegyíti a személyes és a nemzeti gyász különböző rétegeit a koreai sámánrituálék hagyományával. A tárlaton több szempontból ábrázolják a politika és a háború áldozatai feletti gyászt. Noor Abed a múltbeli és a mai palesztin népirtások, Koleszár Adél és Esteban de la Torre a mexikói drogháborúk, Dana Kavelina az ukrajnai orosz agresszió kapcsán vizsgálja a gyászmunka lehetetlenségét. A kiállítás anyaga érzékenyen sorakoztatja fel az egyes nézőpontokat, az akár egy egész nemzet mindennapjait és történelmét meghatározó konfliktusokat feldolgozó és a legmélyebb értelemben személyes indíttatású munkákat. Hilla Kurki, Ulbert Ádám és Fátyol Viola alkotása a legközelebbi szeretteik elvesztésének tapasztalatából építkezik, annak minden őszinteségével és fájdalmával. A kiállítás egésze mintha nemcsak azzal a gondolattal engedné útjára a látogatót, hogy a gyász nem lezárható folyamat, hanem azzal az érzéssel is, hogy mára elfogytak a gyakorlataink és az eszközeink arra, hogy közösségként egymás gyászában osztozni tudjunk. ¬ Jakó Barbara

Balla István – Lakos Gábor: Kihalt falvaink

Lehet, hogy a községek élete változatos, de a haláluk hasonló – derül ki a HVG munkatársainak könyvéből. Az ország különböző részein elnéptelenedett falvak a modernizáció áldozatai lettek. Nehezen lehetett megközelíteni őket, mert nem épült aszfaltút, hiányzott a vízvezeték, a csatorna, és előfordult, hogy még az áram sem érkezett meg oda. Az óvodát, iskolát ilyen körülmények között nem lehetett fenntartani, a szülők mentek a gyerekek után a közeli nagyobb községbe vagy városba, s egyre inkább elöregedtek a települések. S ha az öregek is kihaltak, akkor a természet vette birtokba az egykori falvakat. Persze mesterséges átalakítás is tett néptelenné községeket, mint a bauxitbányászat térnyerése, vagy Magyarország egyetlen lengyel közösségének, Derenk településének eltüntetése, ahová a legenda szerint Horthy Miklós számára terveztek medvevadász-rezervátumot. A szerzők érdeme, hogy a különböző falvak hasonló halálát egyedivé tudták tenni, megragadták egy-egy helység jellemzőit, akár a történetén, akár a valaha ott élt embereken keresztül. S néha még segítségre is leltek, kísérőkre, akik el tudták mesélni a pár évtizede néha még félezres lakosságú település életét. „Vannak vidékek legbelül” – Kányádi Sándor sorai mintha ezeknek az egykor e falvakban élt embereknek az érzéseiben köszönnének vissza. Az elmúlást szépen érzékeltető szöveg mellett elhagyott házak, templomok, sírkövek képei teszik érzékletessé az elmúlást. S a kihaló községek száma valószínűleg a jövőben tovább növekszik: ma 135 község van Magyarországon, ahol száz főnél kevesebben élnek. ¬ Riba István

Quinn Slobodian & Ben Tarnoff: Muskizmus

„Hogy megértsük azt a világot, amelyet Musk szándékszik felépíteni, azokat a világokat is meg kell értenünk, amelyek Muskot felépítették” – Quinn Slobodian és Ben Tarnoff szerint korunk egyik legismertebb embere több mint egy személy: világszemlélet, úgy kötődik hozzá saját „izmusa” ahogyan Fordhoz a fordizmus – elválaszthatatlan tőle, de túl is mutat rajta. A muskizmus még nem szisztematizált ideológia, de szisztematikus vizsgálatnak már alávethető. Elemzése segíthet megérteni, milyen erők mozgatják Elon Muskot, és miért gyakorol erős hatást a világra. Slobodian és Tarnoff a Musk-jelenséget nem hagyományos életrajzi vonalvezetést alkalmazva és nem is bulváros szenzációk nyomába eredve próbálják megfejteni.

Musk „izmusának” története van, és konkrét történelmi körülményekből fakad. Kórtünet, de valami újszerű felé is mutat. Bölcsője a dél-afrikai apartheid rendszer megvalósult technofasiszta utópiája, amit Stephen Gelb politológus az 1980-as években faji fordiz­musként (a fogyasztás a fehér kisebbség privilégiuma), a szerzők erődfuturizmusként (a hit, hogy „ellenséges világban a nemzet önállóságát a technológiával lehet megerősíteni”) és társadalommérnöki projektként is jellemeznek. Musk gyerek- és serdülőkorának Dél-Afrikájában a korabeli technológia a kirekesztő rendszer elnyomási potenciálját növelte és hatékonyságát szolgálta. Veszélyeztetett és veszélyes zónákra felosztott erődrendszere a mesterségesen fenntartott, állandó fenyegetettségre épült. Ebben felnőve Musk magáévá tette a paranoid irányítás maximáját, nem is lett belőle később az államot szűk korlátok közé szorító libertárius. Több lehetőséget látott abban, ha a kormányok az ő monopóliumától függenek: az ő technológiáját használva profitmaximalizálóvá és hatalmi érdekeinek szolgálóivá válnak, máskülönben létüket veszély fenyegeti – az utóbbi veszélyérzet és kiszolgáltatottság a technoszuverenitást legitimáló gondolat, ami jól cseng a válságok sújtotta, egyre inkább tekintély­elvű, bezárkózó és militarizált világban. De mi volt Musk későbbi célja vele? Hogy ő birtokolja azt az infra­struktúrát, ami által mindenki szabadsága és önállósága neki van alárendelve.

„Poggyászában csíramagként vitte magával az apartheid rendszert” Kaliforniába, ahol megtanulta, hogy nem technológiát kell árulni az embereknek, hanem jövőképet. Nem mérnöki képességei vagy üzleti érzéke tette naggyá, hanem meggyőződéses hite abban az elképzelt jövőben, ami nem mindenkié, hanem a csúcstechnológiát birtoklóké: az apokalipszis fenyegetettségével szemben csak azok lehetnek életképesek, akik hasonlóan pusztító és fenyegető erőket használnak és birtokolnak – legyen ez az internet vagy az AI. Miközben Slobodian és Tarnoff könyve végigköveti, hogyan dominálta az űripart a SpaceX-szel, és aknázta ki a műholdas kommunikációs szolgáltatásban rejlő lehetőségeket a Starlinkkel, azt is bemutatja, amivel Musk a jövőről szóló történeteit szőtte, és lett a legfőbb mém, akinek eszköztárában a trollkodás katalizálóerő, és hatékony eszköz a világ stressztűrő képességének teszteléséhez. Kreálmányaiból úgy veszett ki a humánum, ahogyan a valóság is egyre könyörtelenebbé vált, az emberek egyre szorosabb összefonódása a technológiával, eszközeikkel pedig előrevetítette gondolkodásában a kiborgfordulatot, a gépek és emberek fúziójának elképzelését. A kiborg­gondolat muski értelmezése is a végzet perspektívájából történik: az emberiség csak úgy élhet túl a saját technológiai alkotásai jelentette fenyegetettségek közepette, ha megkülönböztethetetlenné válik tőlük. Ez a kihívás és elgondolás adhat magyarázatot a Neurolink és a Tesla ambícióira a robotika és az AI területén Slobodian és Tarnoff értelmezésében.

Könyvük zárásában a világhírű magyar társadalomtudós, Polányi Károly 1944-ben megjelent klasszikusára, A nagy átalakulásra hivatkozva osztják meg gondolataikat a muskizmus lehetséges jövőjéről, felvázolnak egy megvalósult muski utópiát, az olvasóra bízva annak átgondolását és megválaszolását, hogy a valóság közelít-e egyre inkább Musk viziójához, vagy a világ egyre jobban elmuskosodik. ¬ Nagy Dániel Gergely

Ludassy Mária: Az állam és a szellem szuverenitása

A felvilágosodás korát kutató legnagyobb hatású magyar filozófus áprilisban megérte annak a szabadságpusztító rezsimnek a bukását, amelyet a közösségi médiában ő ostorozott talán a legszellemesebben és leg­elegánsabban, a felvilágosodás korának pozitív és negatív példáival, tűpontosan célzott idézeteivel. Ludassy Mária áprilisban megérte az Orbán-rezsim bukását. Májusban megérte, hogy megjelenjen az utóbbi években írt, végszóként szolgáló tanulmányainak kötete, Az állam és a szellem szuverenitása. Júliusban pedig meghalt. Életének 83. évében, és nem váratlanul. A kötet a modern kor zsarnokságait a jakobinusoktól a mai „szuverenistákig” megalapozó Jean-Jacques Rousseau és a szabad, demokratikus társadalmak legkövetkezetesebb hívei, ­Nicolas de Condorcet és Benjamin Constant szembeállítására épül. A felvilágosodás korának nagy szellemei közül az elsőt emlegetik a leggyakrabban, az utóbbiakat a legritkábban. Ludassy kedvence a diákkora óta, több mint hatvan éve, Condorcet. Rousseau pedig Robespierre-nek, Condorcet gyilkosának a kedvence. Ludassy írásai teljes valójában és a lehető legközérthetőbben világítják át Rousseau eszmerendszerét, és az életéről is sok mindent megtudunk sajátos szexuális gyakorlatáig és inkontinenciájáig bezárólag. Akik azt hiszik, hogy Rousseau jelszava volt a „Vissza a természethez!”, azok csak Voltaire Rousseau-karikatúráját ismerik. Rousseau valóban úgy vélte, hogy az ember akkor volt a legjobb állapotban, amikor még nem vált gondolkodó lénnyé, és a gondolkodó ember csak egy elromlott állat. Azt viszont kizárja, hogy lenne visszaút ebbe az állapotba. A tudomány, a civilizáció csak ártalmára van az embernek. Az „okoskodás” kultúrája, idegen nyelvek ismerete, találkozás idegen kultúrákkal, ez mind-mind történelmi átok, és annak, aki egy nép megszervezésére hivatott, mindezekkel szemben, mindezek kizárásával kell az emberi természetet átalakítania, a népet „szabadságra kényszerítenie”. A könyvnyomtatás Condorcet számára az emberi szellem haladásának a garanciája. Rousseau szemében átok és az erkölcsi romlás forrása. Mert hiszen „Leukipposz és Démokritosz istentelen művei eltűntek velük együtt. /…/ Ellenben hála a nyomdai betűknek a ­Hobbesok és Spinózák veszedelmes álmodozásai örökre fennmaradnak.” ¬ Révész Sándor