A hőskor autói mechanikai csodák voltak, őszinték és egyszerűek, a mérnökök pedig külső cégekre bízták a karosszéria elkészítését. Olaszországban Giovanni Farina volt az egyik leghíresebb mester, aki 1906-ban Torinóban alapított műhelyt, eleinte főleg favázas, fémborítású felépítmények gyártására.

A cég jó híre Giovanni Agnelli figyelmét sem kerülte el, aki a Fiat alapítójaként 1911-ben arra törekedett, hogy megkezdje az autók tömeggyártását. Felkérte Giovanni Farinát, hogy az új Fiat Zero számára tervezzen jellegzetes hűtőrácsot. A tucatnyi javaslat közül Agnelli éppen azt választotta ki, amit Giovanni 18 éves öccse, Battista „Pinin” készített.

1930-ban a testvérével rivalizáló Battista megalapította a Pinin Farina céget, és egy évvel később már meg is tervezte első önálló autóját, az egyedülálló Fiat 525 kupét. 1939-ben az évi 800 karosszériát gyártó vállalatnak már 500 alkalmazottja volt.

A régimódi autók kora lejárt

A második világháború után Pinin felismerte, hogy az egyedi felépítménnyel gyártott autók kora lejárt. Az 1946-os Cisitalia 202-vel forradalmasította az iparágat: önálló sárvédők  és lámpák helyett bevezette a sima, széles karosszériát. Autóját 1951-ben a New York-i Modern Művészetek Múzeumában is kiállították.

Cisitalia 202. Az Arthur Drexler által „guruló szobornak” nevezett autó fényszórókat, motorháztetőt és lökhárítókat is magába foglaló, sima karosszériája forradalmasította a háború utáni tervezést.

1947-re gőzerővel folyt a stílusos Fiat 1100 kabriók, a Maserati roadsterek, a Cisitalia GT kupék, majd 1952-től a Farina által tervezett és a külföldi márkákkal való együttműködés új korszakát fémjelző Nash-Healey-k gyártása. Hosszú távú kapcsolatok jöttek létre a francia Peugeot-val, az amerikai General Motorsszal és a brit British Motor Corporationnel.

Egy cég minden partner közül kimagaslik

Pinin és Enzo Ferrari 1951-ben írt alá szerződést, így a 250-es sorozat 1952-es debütálása után szinte minden közúti Ferrari Farina munkáját dicsérte. A kapcsolat olyan sikeres volt, hogy Pinint kinevezték a Ferrari alelnökévé, míg fia, Sergio tagja lett a vállalat igazgatótanácsának. Se vége, se hossza azoknak a klasszikus Ferrariknak – 250-es sorozat, 500-asok, Dino 246, Daytona, 512 BB, Testarossa –, amelyeken feltűnt Farina védjegye, a híres kék F betű.

Az 1950-es éveket jellemző hihetetlen aktivitás a letisztult és egyszerű, döntött hátú Lancia Aurelia B20 GT tervezési megbízásával folytatódott. Majd amikor az Alfa Romeo Pinint kérte fel a Giulietta kétüléses roadsterváltozatának megrajzolására és gyártására, a Torino melletti Grugliascóban nyitott új üzem egyszeriben autógyártót varázsolt a tervezőből.

Új korszak, új név

1961-ben az olasz elnök felhatalmazta Pinint az általa kreált új család- és cégnév, a Pininfarina használatára. Az apa ekkor ruházta át a cég irányítási jogát a fiára, Sergióra. Az idős mester 1966 áprilisában, 72 éves korában hunyt el.

Sergio Pininfarina (jobbra) a sógorával, Renzo Carlóval vitatja meg a Ferrari P5 Berlinetta vázlatait. Az 1960-as koncepció úttörő módon üveg gépháztetővel takarta le a Ferrari-motorokat.

Pininfarina cége a feltörekvő tehetségek bölcsőjévé vált, olyan briliáns tervezők pályáját egyengette, mint Aldo Brovarone (Ferrari Superfast, Dino 206 GT, Lancia Gamma Coupé), Leonardo Fioravanti (BMC 1800, Ferrari 512 BB, Ferrari F40) és Paolo Martin (Ferrari Modulo, Rolls-Royce Camargue, Fiat 130 Coupé). Az automatizált grugliascói üzemben teljes kapacitással dübör gött a termelés: több ezer Fiat 124 Spider, Alfa Romeo Duetto és Peugeot 504 Cabrio gördült le a gyártósorról.

Kupolaszerű tetejével, aerodinamikus karosszériával és részben fedett kerekeivel űrjárműnek tűnt a lapos 512s Modulo. Futurisztikus megjelenése is megőrizte a Pininfarina-féle tiszta vonalvezetést.

1972-ben Pininfarina beüzemelte saját, teljes méretű szélcsatornáját, a legelsőt Olaszországban. A stúdió letisztult koncepcióautóiban a lendületes vonalvezetést egyesítették a tökéletes arányokkal. Pininfarina elárulta, hogy az Alpok szélfútta havas tájaiból meríti az ihletet. Az egyik legjelentősebb modell a sorozatgyártásig jutó Dino volt, később pedig a Ferrari 512 prototípusa adta meg a lökést az 1973-as, ék alakú Berlinetta Boxer, minden idők egyik legjobb sportkocsijának gyártásához.

Pininfarinát a puszta fantáziánál jobban érdekelték a klasszikus tervezési feladatok, koncepcióautóival mégis sikerült áttörnie a határokat. Az 1970-es, futurisztikus Ferrari Modulo alacsony, szoborszerű formája lapos, majdnem szimmetrikus ívekből áll, a motorházban folytatódó tetőkupola kedvéért lemondtak a hagyományos ajtók használatáról. Az 1978-as Studio CNR egy áramvonalasságra optimalizált terv, amely 1979-ben Compasso d’Oro díjat nyert az Ideális aerodinamikai forma kategóriában.

Ferrari 365 GTB/4 Daytona, 1968

Miközben a gazdasági válság a rivális önálló dizájnstúdiók többségét elsöpörte, a Pininfarina terveit, ízlését és innovációit jellemző egyensúly napjainkig biztosítja a cég fennmaradását, az olasz mellett immár német, kínai és amerikai irodákkal.

A fenti cikk a Klasszikus autók könyve című album egy szerkesztett részlete. A kiadvány átfogó képet ad az 1940-es évektől az 1980-as évek végéig gyártott több mint 250 ikonikus autótípusról. Ismerje meg a legszebb és leginnovatívabb autócsodákat és tervezőiket, valamint fedezze fel a gyártók történetét! A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel!