A múltunk: a Google-torzítás

A visszajelzés, amelyet ma kaptunk, befolyásolhatja a tegnapról mesélt történetünket: hirtelen csak a múltbeli kudarcaink, korábbi rossz döntéseink és szégyellni való megnyilvánulásaink jutnak eszünkbe.

Kicsit olyan ez, mintha a Google-t használnánk. Ha beírjuk a keresőbe: „dictators” (diktátorok), 198 millió weboldalt kapunk eredményül, amelyeken említik ezt a szót. Úgy tűnik, a diktátorok mindenütt jelen vannak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az emberek nagy része diktátor, vagy az országok többségét diktátorok irányítják.

Ha nyomorultul érezzük magunkat a bőrünkben, lényegében azt írjuk a Google keresőjébe: „hibáim és kudarcaim”. Kapunk több millió találatot, és hirtelen igazán szánalmas figurának látjuk magunkat. Ott sorjáznak a volt kapcsolataink, az apánk és a főnökünk „fizetett hirdetései”. Egyetlen dolog sem jut eszünkbe, amit valaha is jól csináltunk volna.

Mindenki a maga módján tapasztalja meg ezeket a torzításokat. Marc például a következőképpen írja le, számára hogyan mutatkozik meg a „Google-torzítás”:

Lehet akármilyen jelentéktelen a visszajelzés, ha éppen sebezhetőnek érzem magam, olyan, mintha beszakadna alattam a padló, és lezuhannék a pincébe, ahol körém gyűlik minden, amit valaha is megbántam. Olyan, mintha ezek a dolgok egyszerre újra megtörténnének velem. Bűntudat fog el azok miatt, akiknek fájdalmat okoztam, és szégyellem magam az önző tetteimért. Ha nem vagyok a pincében, szó szerint eszembe sem jutnak. De ha lenn vagyok, ez az egyetlen valóság, a kudarcaim körém gyűlnek, és el sem tudom hinni, hogy valaha boldog voltam.

Természetesen ha jó a kedvünk, a Google-torzítás a másik irányba billen el, és mindazokat a sikereket, bölcs, nemes lelkű döntéseket „dobja fel”, amelyeknek mai boldog és teljes életünket köszönhetjük. Sziklaszilárdak vagyunk, mindig is azok voltunk.

A jelenünk: nem egyvalami, hanem minden

Amikor boldognak és egészségesnek érezzük magunkat, a negatív visszajelzést a konkrét témára vagy tulajdonságra, illetve a visszajelzést adó fél személyére korlátozzuk, azaz úgy halljuk, ahogyan értették. Ha valaki azt mondja, hamisan énekelünk, azt gondoljuk: „Rendben, X. Y. úgy találja, hogy ezt a dalt hamisan énekeltem.” A visszajelzés egyetlen személy véleményeként egyetlen dalra vonatkozik.

Ha azonban eluralkodnak rajtunk az érzelmek, a negatív visszajelzés áttöri a határokat, és énképünk más területeit is elönti: „Hamisan énekelek? Semmit nem vagyok képes jól csinálni.” Onnét, hogy „Nehezen tudok tető alá hozni bizonyosfajta üzleteket”, nagyon gyorsan eljutunk odáig, hogy „Nem vagyok jó a munkámban”, onnét pedig, hogy „A kollégámnak kifogása van”, odáig, hogy „A csapatban mindenki utál engem”.

A negatív visszajelzés áradata emellett kiolt minden olyan pozitív tulajdonságot, amely kiegyensúlyozottabbá tehetné az összképet. Az, hogy hamisan énekelünk, a legkevésbé sem befolyásolja régi keletű elkötelezettségünket az iránt, hogy javítsuk közösségünk szociális szolgáltatásait, kitartó odaadásunkat lányunk iránt, vagy akár a sült oldalasunk messze földön híres kiválóságát. Amikor azonban elönt az árvíz, mindezt magával sodorja.

A jövőnk: az örökkévalóság-torzítás és a hógolyóeffektus

HVG Könyvek

Az érzések nemcsak arra vannak hatással, hogyan idézzük fel a múltat, hanem arra is, milyennek képzeljük el a jövőt.

Ha rosszul érezzük magunkat, azt hisszük, ez most már örökre így marad. Megalázónak tartjuk a közös projektindítón nyújtott gyatra teljesítményünket, és meggyőződésünk, hogy a halálunk napjáig pontosan ilyen megalázottnak érezzük majd magunkat. Vagy ami még rosszabb, elhatalmasodik rajtunk a katasztrófamentalitás, és a történeteink feletti kontroll a hógolyóeffektus révén kicsúszik a kezünkből.

Egy konkrét és óvatos visszajelzés lassan, de biztosan egyre fenyegetőbb jövőbeli katasztrófa előképévé válik: „A randi közben végig majonéz volt az arcomon” tényállásból „Magányosan fogok meghalni” jövőkép lesz.

Ezekben a torzításokban az a meglepő, hogy az adott pillanatban mennyire valóságosnak tűnnek. A józan ész azt diktálná, hogy minél nagyobb a szakadék a gondolataink és a valóság között, annál inkább észre kellene vennünk, hogy a kettő nincs összhangban egymással. Ám, hacsak nem keressük tudatosan, nem látjuk a szakadékot, amikor benne vagyunk, így a mérete lényegtelen.

A visszajelzés kiváltotta intenzív érzések eltorzíthatják a múltról, a jelenről és a jövőről alkotott képünket. Ha meg akarjuk tanulni, hogyan nyerhetjük vissza az egyensúlyunkat, hogy pontosan mérhessük fel a visszajelzést, először is vissza kell pörgetnünk a gondolatainkat, és rendbe kell tennünk őket. Miután sikerült reális perspektívába helyeznünk a visszajelzést, valódi esélyünk nyílik arra, hogy tanuljunk is belőle.

Többek között ebben segít Douglas Stone és Sheila Heen Köszönöm a visszajelzést! című könyve, amelyet kedvezménnyel megvásárolhat itt. A témával foglalkozó podcastokat pedig elérheti itt.