Egy tavaszi hétvégén, valamikor 1991-ben, egy Detroithoz közeli szálloda halljában éles eszű amerikai diákok gyűltek össze az Országos Általános Iskolai Sakkbajnokság döntőjére. A sakkbajnokságokon ekkoriban többnyire puccos magániskolákból érkező csapatok arattak sikereket. Ezeknek az intézményeknek megvoltak az erőforrásaik ahhoz, hogy a sakkoktatást is bevegyék a tantervükbe.

A címvédő ebben az évben a New York City-i székhelyű Dalton volt, amely zsinórban háromszor is megnyerte az országos bajnokságot. A Dalton minden óvodását fél évig, és minden elsősét egy teljes évig tanította sakkozni. A legtehetségesebb diákjaikat azután a tanórák előtt és után az ország egyik legjobb sakkoktatója edzette.

A Raging Rooksra (Dühöngő Bástyák) azonban senki sem gondolt érdemi vetélytársként. Csapatukat szegény, színes bőrű gyerekek alkották: hat fekete, egy latinó és egy ázsiai-amerikai fiú. Droghasználat, erőszak és bűnözés sújtotta környékekről származtak. A legtöbben csonka családban nőttek fel, és olyan anyák, nagynénik vagy nagymamák viselték gondjukat, akiknek az összes jövedelme alacsonyabb volt, mint a Daltonban fizetendő tandíj összege. Nem volt mögöttük évtizedes képzés, és nem rendelkeztek többéves versenytapasztalattal. Csapatkapitányuk, Kasaun Henry 12 éves korában kezdett játszani, és többnyire a parkban gyakorolt egy drogdílerrel.

Egy nemzetközi sakkverseny résztvevői ülnek a sakktábla előtt

AFP / DPA / SEBASTIAN KAHNERT

A csapat mégis erősen kezdett. A leggyengébb játékosa hamar meglepetésgyőzelmet aratott több száz ponttal fölé sorolt ellenfelével szemben. A többiek is felnőttek a feladathoz, így a Raging Rooks a 63 versenyző csapat közül a harmadik helyen jutott be az elődöntőbe. Tapasztalatuk hiányát titkos fegyverükkel ellensúlyozták. Edzőjük, a huszonéves jamaicai bevándorló Maurice Ashley sakkmester, küldetésének tekintette, hogy leszámol az előítélettel, miszerint a sötétebb bőrszínű gyerekek nem ragyogó elmék. Tapasztalatból tudta, hogy bár a tehetség egyenlően oszlik meg a különböző hátterű emberek között, ugyanez a lehetőségekre nem igaz. Ő azokban is meglátta a potenciált, akikben mások nem vették észre. Eltökélte, hogy aszfaltrepedésben fog rózsát termeszteni.

Az országos bajnokság utolsó előtti körében azonban végig kellett néznie, ahogy a csapata lejtőre került. Kasaun, miután előnyre tett szert, figyelmetlenségből hibázott, és épp csak egy döntetlent sikerült összehoznia. Egy másik játékos már a győzelem küszöbén járt, amikor az ellenfele leütötte a vezérét, és ezzel véget is ért a játszma. A csapat a forduló végére a harmadikról az ötödik helyre esett vissza.

A sakkot a zsenik játékának tekintjük, pedig…

A fiatal, élvonalbeli játékosok többnyire csodagyerekek, akik nem mindennapi intelligenciájuknak hála, képesek észben tartani számtalan lépéssort, villámgyorsan elemzik a helyzeteket, és sok lépéssel előre tudnak gondolkodni. Annak, aki bajnokságokon valós eséllyel induló csapatokat szeretne összeállítani, a Dalton stratégiáját érdemes követnie: verbuváljon egy csomó kivételes képességű gyereket, és egészen fiatal koruktól intenzíven képezze őket.

Maurice azonban ennek éppen az ellenkezőjét tette: olyan felsősöket kezdett edzeni, akiket egyszerűen csak érdekelt a játék, és be lehetett vonni őket. Az egyiküket történetesen az osztály rettegett bántalmazójaként ismerték. A többségük legfeljebb jó tanulónak számított, nem kiemelkedőnek, és nem a különös sakktehetségük miatt válogatta be őket a csapatába.

Az utolsó fordulóban a Raging Rooks magára talált. Két játékosuk is nagy mattot adott, Kasaun pedig egy hosszú, küzdelmes végjáték után legyőzte a Dalton legjobb játékosát. A legprofibbnak tartott csapatok rosszul teljesítettek, és a Raging Rooks holtversenyben az első helyen végzett. A szegénysorból származó harlemi gyerekek alig két év leforgása alatt kezdőkből országos bajnokok lettek.

Mindenkiben van rejtett potenciál

A közkeletű vélekedés szerint már születéskor eldől, kiből lesz nagy formátumú ember, ezen nem változtathatunk. Ezért méltatjuk úgy a tehetséges diákokat az iskolában, a született atlétákat a sport területén és a csodagyerekeket a zene világában. Pedig nem kell ahhoz csodagyereknek lenni, hogy valaki kimagasló eredményeket érjen el. A Rejtett potenciál című könyvem célja az, hogy bemutassa, hogyan hozhatunk ki mindannyian sokkal többet magunkból.

Rejtett potenciál

HVG Könyvek

Egy mérföldkőnek számító kutatásban a pszichológusok zenészek, művészek, tudósok és sportolók kivételes tehetségének forrását keresték. Mélyinterjúkat készítettek 120 hírességgel: Guggenheim-ösztöndíjas szobrásszal, nemzetközileg elismert koncertzongoristával, díjnyertes matematikussal, úttörő neurológus kutatóval, olimpiai úszóval és világklasszis teniszezővel.

A pszichológusok legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy e kimagasló teljesítményt elérő emberek között csak kevesen számítottak csodagyereknek. Általános iskolai rajztanáraik egyik szobrászról sem nyilatkozták azt, hogy őstehetség lett volna. Bár a matematikusok és a neurológusok többnyire az általános és a középiskolában is jó tanulónak számítottak, az osztályuk más éltanulói közül nem emelkedtek ki. Szinte egyik úszó sem állított be fiatalon rekordot: többségük megnyert ugyan helyi versenyeket, regionális vagy országos bajnokságokat azonban nem.

Ha az edzőik másképp bántak is ezekkel a fiatalokkal, azt nem szokatlan adottságaiknak, hanem szokatlan motivációjuknak lehetett betudni. Márpedig a motiváció nem veleszületett tulajdonság, hanem általában egy edzőnek vagy tanárnak köszönhető, aki felkelti az érdeklődést a tanulás iránt. „Amit a világon valaki képes megtanulni, szinte mindenki képes megtanulni – vonta le a következtetést a kutatást vezető pszichológus. – Feltéve, hogy biztosítva vannak számára a tanuláshoz szükséges feltételek.”

Amikor felmérjük valakiben a potenciált, hajlamosak vagyunk elkövetni azt a szarvashibát, hogy kizárólag a kiindulópontra koncentrálunk, vagyis az egyből észrevehető készségekre. Valóságos megszállottság övezi a veleszületett tehetséget, ezért abból indulunk ki, hogy a legígéretesebb tehetségek már egész fiatalon kiemelkednek a többiek közül. A magasan teljesítők azonban látványos eltéréseket mutatnak kezdeti adottságaik szempontjából. Ha tehát kizárólag annak alapján ítélünk meg másokat, hogy mire képesek egészen fiatal korukban, a bennük szunnyadó potenciál rejtve maradhat.

Minden Mozartra, aki már gyerekként nagy szenzációnak számít, több Bach jut, akik lassan fejlődnek, és későn bontakoznak ki. Nem láthatatlan szupererővel születnek, adottságaik zöme otthon „terem”. Óriási hibát követünk el, ha nem szentelünk kellő figyelmet a neveltetés hatásainak. Így alábecsüljük a meghódítható területek és az elsajátítható készségek mennyiségét. Ebből adódóan önmagunkat és a körülöttünk élőket is korlátok közé szorítjuk. Megmaradunk komfortzónánk szűkös keretei között, és sok mindent elszalasztunk. Nem látjuk meg az ígéretet másokban, és vakok maradunk a lehetőségekre.

A fenti cikk Adam Grand Rejtett potenciál című könyvének szerkesztett részlete. A neves szervezetpszichológus szerint a siker záloga nem feltétlenül zseniális adottságunk, sokkal inkább az, hogy milyen jellemet építünk fel magunknak. Könyvében rávilágít, hogy a fejlődés kulcsa a hatékony tanulás, és arra bátorít, hogy gondolkodjunk másként a célkitűzéseinkről, és akkor túlszárnyalhatjuk önmagunkat. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.