Mielőtt a gyümölcsök megjelentek volna, a magok csak úgy lehullottak a fákról, a gravitációnak köszönhetően. Messzebb juthattak a szél szárnyán, vagy a vízzel – már ha folyóvízbe estek –, de körülbelül ez volt a lehetőségek teljes skálája arra, hogy eltávolodjanak a fától. Így a legtöbb mag az anyanövény tövébe hullott, de annak árnyékában a kikelő növényke elpusztult.
Majd egyes fákon elkezdtek a gyümölcsök kialakulni. A gyümölcs radikális evolúciós újítás volt: a gyümölcshús körbeburkolta a magokat és odavonzotta az állatokat, hogy azok elfogyasszák a gyümölcsöt és az emésztőrendszerükben messzire vigyék a benne rejlő magvakat.
Egyél meg! – kiabálták a gyümölcsök.
Üzenetüket élénk színekkel, erős illatokkal és finom ízekkel harsogták a világba. Egyes magok persze az állatok fogai között végezték. Mások az emésztőrendszer áldozatai lettek. Csak néhány élte túl, de minden, a gyümölcsevő madarak és emlősök ürülékével valahol máshol napvilágra kerülő mag egy új erdő lehetőségét hordozta magában.
A szerzőről
Rob Dunn biológus, író kutatásai az emberhez közeli biodiverzitásra irányulnak: azokra a gyakran láthatatlan élőlényekre, amelyek a közvetlen környezetünkben – sőt a testünkön és az otthonunkban – élnek. Több ismeretterjesztő könyv szerzője, írásai többek között a BBC Wildlife Magazine és a National Geographic hasábjain jelennek meg. Két évtizede foglalkozik az éghajlatváltozás, a városi ökológia, valamint az ember és a többi élőlény közötti összetett kapcsolatok kutatásával.
Aztán jöttünk mi – na, még nem az emberek, de az első, mára kihalt főemlősök. Az elméletek szerint az első főemlősök gyümölcsöket és virágokat ettek, illetve az ezek által odavonzott rovarokat. A következő évmilliók során egyes főemlősök kezdtek jobban függeni a gyümölcsöktől. Mindeközben számos fafaj is mindinkább kezdett függeni a gyümölcseiket fogyasztó és a magjaikat széthordó főemlősöktől, a függés tehát kölcsönös és kölcsönösen előnyös volt.
Metaforikusan megfogalmazva, az erdő a főemlősök belében utazott mind távolibb vidékekre, a haladás sebességét pedig az egyedek ürítésének gyakorisága adta meg.
Passzív világteremtés
Valószínű, hogy a többi emberszabású majomfajtával közös ősünk leveleket, fakérget, de különösképpen gyümölcsöt evett. Ugyanez igaz volt egy nem annyira régen élt ősre, a csimpánzok és az ember közös ősére is. Ez a faj valamikor 5,5–7,5 millió éve élhetett, és a paleoantropológusok úgy utalnak rá, mint CHLCA (Chimpanzee-Human Last Common Ancestor; a csimpánz és az ember utolsó közös őse), ami talán jobban kiejthető úgy, hogy chilca.
Ennek a közös ősnek az étrendje nagyban hasonlított a ma élő csimpánzokéhoz. A főemlőskutató Christophe Boesch az 1970-es években kezdte tanulmányozni az elefántcsontparti Taï Nemzeti Park csimpánzait. Munkatársaival kimutatta, hogy a gyümölcs adja a csimpánzkultúrák élelmének legnagyobb hányadát, és azon belül is a füge a legfontosabb számukra.
Szövetségünk a többi fajjal
HVG Könyvek
A füge már a fent említett közös ős által létrehozott kertekben is kulcstermény volt. Nyugodtan beszélhetünk kertekről, hiszen ezek az állatok az ürülékükkel szétpotyogtatott fügemagvakból hozták létre azokat. Minél több fügét evett ez az ősi majomfaj, annál több fügefa csírázott ki mindenfelé, míg fügével nem lettek teli az erdők, azok az erdők, amelyekben e majmok leszármazottai ma is élnek. A fügefák a kolobuszmajmoknak és a rovaroknak is jól jöttek, és az előbbieket szintén meg lehetett enni.
A fügefák és más, finom gyümölcsöt termő növények terjesztése révén a gyümölcsevő majomfélék megalkották a saját világukat. A különböző tudományterületek kutatói ezt a jelenséget „világteremtésnek”, niche-konstrukciónak vagy ökoszisztéma-mérnökségnek nevezik, amely elnevezések irodalmi, művészeti, mérnöki analógiákon alapulnak. Ez a fajta „teremtés” azonban a majmok részéről passzív cselekvés, hiszen nem tudatos elhatározásból alakították, formálták az erdő összetételét. De az ember más fajokkal partnerségben megtett lépései sem feltétlenül voltak aktívak, tudatosak.
Általánosságban elmondhatjuk tehát, hogy ahol sok a majom, ott sok az általuk kedvelt gyümölcsöt termő fa is. A majmok létrehozzák a saját erdeiket azáltal, hogy széthordják és mindenfelé elszórják a megevett gyümölcsök magvait. Akár új erdőket is „ültethetnek”, ha az erdőhatárt elhagyva nyílt területekre merészkednek.
Ha viszont a majmok száma megcsappan, gyakorta ugyanez történik a gyümölcsfákkal is. Amikor az óriás lemur kihalt Madagaszkáron, a tőlük függő, nagy méretű gyümölcsöket termő fák száma is lecsökkent. Erdei majomfajok nem létezhetnek a fáik nélkül, és úgy tűnik, bizonyos esetekben ez fordítva is igaz.
A fügefajok gyakorta támaszkodnak a magjaik terjesztésében denevérekre és madarakra is. Aztán ott vannak a gyökereiken élő gombák, melyek lehetővé teszik számukra a tápanyagok felvételét a talaj kisebb pórusaiból, a növény pedig cserébe cukorral vagy zsírokkal látja el a gombát.
A beporzás terén pedig nem nélkülözhetik a darazsakat. A fügedarazsak a fügegyümölcs létrehozásának legkifinomultabb művészei. Szinte minden fügefaj virágát ezek az apró kis darazsak porozzák be. A fügék és a fügedarazsak evolúciója párhuzamosan, egymásra reflektálva zajlik immáron 85 millió éve. Amikor a fügék különböző fajokra váltak szét, ugyanez történt a darazsakkal is. Egymástól függve alakultak tovább.
A fenti cikk Rob Dunn biológus Szövetségünk a többi fajjal című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.
