A gyávaság áthatja a mindennapi életünket. Rengetegszer visszariadunk olyan magánéleti vagy szakmai döntések meghozatalától, melyek pedig teljes összhangban vannak személyes értékeinkkel és az általunk vallott társadalmi célokkal.
Brené Brown egyetemi tanár és kutató úgy jellemezte a bátorságot, mint hajlandóságot sebezhetőségünk kimutatására és önmagunk őszinte kifejezésére mások társaságában, beleértve kudarcaink nyílt bevallását, a ránk irányuló kritika megszívlelését, és tudásunk hiányosságainak elismerését.
Mégis oly ritkán tárulkozunk ki őszintén. Mindnyájan ültünk már olyan értekezleten, melyen kollégáink vonakodtak újító ötleteik megosztásától, vagy épp attól, hogy figyelmeztessék feljebbvalójukat bizonyos problémákra. És számos alkalommal voltunk tanúi mások húzódozásának attól, hogy rossz hírt közöljenek vagy kínos véleményt nyilvánítsanak ki.
Az emberek jelentős hányada képtelen szembenézni a félelmeivel, és érdemleges kockázatot vállalni. Sokan választják a kényelmesebb utat, és tekintik a gyávaságot egyszerűen identitásuk szerves részének – mindez egyértelműen arra utal, hogy a bátortalanság elterjedt, mondhatni, alapvető emberi sajátosságunk. Amint úgy érezzük, hogy veszély leselkedik ránk, olyan erők kezdenek munkálni a testünkben és a lelkünkben, melyek megakadályoznak a bátor fellépésben. Társadalmi környezetünk egyes elemei még inkább eltántorítanak attól, hogy merészen kiálljunk, és arra ösztönöznek, hogy visszahőköljünk a cselekvéstől.
https://hvg.hu/hvgkonyvek/20260520_szeretne-sokkal-batrabb-lenni-van-egy-jo-hirunk-a-mereszseg-tanulhato
Félénknek születtünk
Amikor veszély leselkedik ránk, vagy stresszhatás ér mindennapi környezetünkben, az amigdalánk, agyunk elsődleges érzelemszabályozó régiója túlélési reakciót aktivál: jelzéseket küld más agyterületeknek, hogy a harc, a menekülés vagy megdermedés reakcióját váltsák ki.
Ez a válasz az idők során elődeink szüntelen erőfeszítéseinek következtében alakult ki, hogy minél hathatósabban alkalmazkodjanak a környezetükhöz. A természetes szelekció folyamatában őseink közül túlnyomórészt a félősebb, kockázatkerülő egyedek adhatták tovább a génjeiket a következő nemzedéknek, akik a veszedelem első jelére mentették az irhájukat.
Allan V. Horwitz szociológus ebből kiindulva megjegyezte, hogy ha az ember jobban belegondol, a bátorság valójában zavarba ejtő jelenség. Evolúciós nézőpontból cseppet sem világos, miért érte meg őseinknek valaha is figyelmen kívül hagyni ösztönös félelmeiket, és fejest ugrani egy veszélyes élethelyzetbe.
A közhiedelem szerint a gyávaság olyan titkolt jellemvonás, mely előbb-utóbb úgyis napvilágra kerül. Noha a pszichológusok korábban nem kapcsolták össze szorosan a bátorságot és a gyávaságot a lelki alkattal, egyes közelmúltbeli kutatások a jelek szerint alátámasztják ezt az összefüggést. A szakemberek újabban a bátorságot – különösen a szókimondó nyíltságot – olyan egyéb személyiségvonások hangsúlyozott jelenlétével társították, amilyen a kockázatvállalás, az önzetlenség, a nyitottság az új tapasztalatokra, és az érzelmi stabilitás. A gyávákat ellenben jóval kevésbé jellemzik a fenti tulajdonságok.
Még ha alkatunknál fogva nem is lennénk hajlamosak a gyáva viselkedésre, pillanatnyi érzelmeink is eltántoríthatnak a merész cselekvéstől azáltal, hogy befolyásolják tapasztalatvilágunkat. Egy vizsgálat során a kutatók megállapították, hogy a félelem hatására a vizsgálati alanyok hajlamossá váltak visszariadni a kockázatvállalástól, és borúlátón értékelni a jövőt, míg dühbe gurulva könnyebben reszkíroztak, és derűlátóbban tekintettek a következmények elé.
A konformizmus gyávaságot szülhet
A velünk született, evolúciós eredetű késztetések mellett a társadalmi tényezők is tovább erősíthetik a gyávaságot. E tényezők egyike a társak által kifejtett nyomás. Környezetünk tagjai az adott közegtől függően finom – vagy akár nagyon is kifejezett – nyomást gyakorolhatnak ránk, hogy tartsuk a szánkat vagy tartózkodjunk a beavatkozástól, azt éreztetve, hogy máskülönben kirekesztenek, megszégyenítenek vagy háttérbe szorítanak minket.
Emberi beidegződés, hogy súlyt helyezünk a környezetünkhöz fűződő harmonikus kapcsolat ápolására, hiszen ott munkál bennünk a csoporthoz tartozás, az elfogadás és a csoportszellem alapvető igénye. Rémisztőnek és veszedelmesnek érezzük tehát mindazokat a lépéseket, melyek veszélyeztethetik társas kapcsolatainkat, ezért is döntünk gyakran úgy, hogy inkább lenyeljük kikívánkozó mondanivalónkat, és a kisujjunkat sem mozdítjuk.
A társas nyomás gyakran visszariaszt minket attól, hogy szembenézzünk félelmeinkkel, és merészen kiálljunk. Ez a befolyás felerősíti szorongásainkat, és olyan irányban torzítja a világlátásunkat, hogy könnyebben behódoljunk az ösztönös gyávaságnak.
A gyáva is lehet makulátlan jellem?
Mielőtt elítélnénk a gyávaságot és minden olyan egyént, akinek bizonyos élethelyzetekben inába száll a bátorsága, fontos mélységében megértenünk e viselkedésforma biológiai, társadalmi és kulturális okait.
Elég egy pillantást vetnünk a tudományos adatokra, és a gyávaság erkölcsi megítélése máris tarthatatlanná válik. A mindennapokban gyáván viselkedő emberek erkölcsi tekintetben nem feltétlenül kárhoztathatók. Ők is csak közönséges emberi lények, akikben velük született késztetések munkálnak, és akik magukra hagyva úgy küzdenek meg ezekkel a késztetéseikkel, ahogyan tudnak. Ha alaposabban szemügyre veszünk néhány gyávának kikiáltott személyt, rájövünk, hogy ezek az emberek gyakran sokkal inspirálóbbak, mint első pillantásra hinnénk.
A merészség mikéntje
HVG Könyvek
Egy ilyen „jellemes gyávát” mutat be az olvasónak Willian Ian Miller a The Mystery of Courage (A bátorság misztériuma) című regényének hőse, Robert J. Burdette, polgárháborús veterán. Burdette a fronton szolgálva találkozott néhány olyan bajtárssal, akik bővelkedtek ugyan különböző erényekben, ám egyszerűen képtelenek voltak leküzdeni magukban a késztetést, hogy visszahőköljenek a veszélytől.
Ez a bizonyos makulátlan jellemű gyáva, idézi fel Burdette, „derék katona volt, és jóképű férfi… a pallérozott elméhez zengő hang társult.” Rendszerető és lelkiismeretes bajtársnak bizonyult, aki mindig nagylelkűen viselkedett a többiekkel. Tudatosan készült a csatára, és feltett szándéka volt, hogy katonatársaival vállvetve harcol, és hősiesen farkasszemet néz a halállal. Ám amint az egységét rohamra vezényelték, egyszerűen megbénult az akarata.
Becsületére legyen mondva, nem szegték kedvét a kezdeti kudarcok. Ám amikor az igazság pillanata elérkezett, mégis minden alkalommal a nyakába vette a lábát. Burdette idővel mégis kezdett tiszteletet érezni bajtársa iránt pusztán azért, mert az minden egyes alkalommal oly szilárdan eltökélte magában, hogy végre diadalt arat gyávasága felett. Hiszen mások, a valódi nyúlszívűek már azelőtt dezertáltak, hogy sor került volna az első ütközetre. Jellemes gyávánk azonban oly eltökélten küzdött ösztönei ellen, ahogyan csak tőle tellett.
Bizonyos tekintetben akár bátrabbnak is tarthatták volna, mint azokat a vitézeket, akik helytálltak ugyan, de csak azért, mert valamilyen oknál fogva nem gyötörte őket olyan szívszorongató félelem. Bámulatos jellemerőre volt szüksége, hogy minden egyes alkalommal rendíthetetlenül megpróbálja leküzdeni bénító szorongását. „Hiszen végső soron ki is a gyáva? – teszi fel a kérdést Burdette. – A nyúlszívűek és hitvány árulók, akik rögvest megfutamodnak, első pillantásra lelepleződnek. De mi a helyzet az önmagukkal tusakodó gyávákkal? És hogyan különböztethetjük meg őket a valódi hősöktől?”
Az ember gyáván is lehet igazi jellem, amennyiben szívvel-lélekkel igyekszik érdemleges áldozatokat hozni, még akkor is, ha sosem sikerül egészen felülkerekedni a félelmein. Szintúgy derekas magatartás, ha valaki életének bizonyos területein bátran lép fel, még ha más téren be is adja a derekát a félelmeinek. Az ilyen személy idővel akár makulátlan jellemmé is fejlődhet, olyan emberré, akit egyre kevésbé vernek béklyóba eredeti szorongásai.
Ez persze korántsem azt jelenti, hogy az illető minden egyes esetben hősiesen fog megnyilvánulni – kockázatvállalási hajlandósága természetesen továbbra is attól fog függeni, hogy épp milyen élethelyzetbe kerül. Példának okáért nagy a valószínűsége, hogy bizonyos személyekért vagy ügyekért készséggel kockáztatná az életét, másokért azonban nem. Ám ha megteszi a szükséges lépéseket világszemlélete megváltoztatása érdekében, és visszaszorítja a félelemválaszát felnagyító vagy eltorzító erőket, akkor igenis képes lesz megerősíteni magában az általános hajlamot a bátorságra.
A legészszerűbb kiindulási pontot azok a kockázatok jelentik, melyek legerőteljesebb félelmeinket aktiválják. Egyes élethelyzetekben a veszélyek, amelyek visszariasztanak bennünket, nagyon is valóságosak. Ám ha rászánjuk a szükséges időt, hogy ne csupán rettegve várjuk a veszélyt, hanem megpróbáljuk értelmezni és feldolgozni az esetlegesen bekövetkező eseményekkel kapcsolatos bizonytalanságunkat, máris kezelhetőbbnek és elfogadhatóbbnak látjuk a kockázatvállalást.
A fenti cikk Ranjay Gulati A merészség mikéntje című könyvének szerkesztett részlete. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.
