Mongol vagyok. Persze csak félig, édesapám révén. Apám Mongóliában, a szovjet megszállás alatt nőtt fel. Mongólia az 1920-as évek elején döntött úgy, hogy a szovjetekhez csatlakozik, hiszen eléggé tartott a kínai befolyástól.
Apa egy kisebb településen, Dalandzadgadban született és nőtt fel, ahol sokan jurtákban laktak. Ezek báránybőrrel meg az agyaggal szigetelt, összeeszkábált „sátrak” voltak, ahol klasszikus nomád körülmények között éltek. Többnyire a kis városok határán álltak, nem volt közművesítés, és semmi, ami a mai értelemben vett civilizációhoz kötötte volna őket.
A szerzőről:
Dordzsceren Csingisz 1995-ben született Veszprémben. Magyar–mongol származású tartalomgyártó és modell, korábban pénzügyi területen dolgozott. 2019-ben a TEDxYouth@Budapest színpadán beszélt az iskolai bántalmazásról, és azóta is rendszeresen felszólal a témában. A közösségi médiában népszerű videóiban maró iróniával parodizál hétköznapi karaktereket és helyzeteket. A Forbes 2025-ben és 2026-ban is a legértékesebb magyar influenszerek közé sorolta.
Reviczky Zsolt
Lehetőség Nyugaton
Amikor apám elvégezte a középiskolát, a szocialista blokkon belül adódott egy lehetőség. Mongol fiatalokat, főként egyetemistákat ösztönöztek arra, hogy nyugatra, azaz egy európai szocialista országba menjenek tanulni. Nekik Magyarország is nyugatnak számított, és nem csak földrajzi értelemben. Mindössze egy feltétel volt: ha elvégzed az egyetemet, utána vissza kell menni Mongóliába, hogy ott hasznosítsd a tudást.
Így került apa a nyolcvanas évek elején a Veszprémi Egyetemre, ahol akkoriban vegyipari és mérnöki végzettséget lehetett szerezni. A szüleim ekkoriban találkoztak, anyám ugyanis az egyetemi csapatban röplabdázott – az egyetemista fiúk pedig elmentek megnézni a lányok meccseit meg az edzéseket, így valahogy összejött a dolog.
Anyám mesélt arról, apám milyen sokat dolgozott az egyetem mellett, és már tudott Levi’s farmert venni magának, sőt menő farmerdzsekije is volt, amivel akkoriban sokan kereskedtek. A menő cuccok, a szép ruhák számukra nagyon fontosak voltak. Anyám arra is büszke volt, hogy apám summa cum laude végezte az egyetemet, vagyis kitűnő volt.
Apám többször meglátogatta a családját Mongóliában egyetemista évei alatt, amiről anyám azt mesélte: „Apátok meztelen valaggal jött Mongóliából, aztán kiöltözve ment vissza, majd meztelen picsával jött újra Magyarországra.” Ráadásul anyám szerint ilyenkor mindent a nulláról kellett kezdenie, mert a családja az összes szép cuccát leimádkozta róla. Jó arra gondolnom, hogy apám egykor szorgalmas, bőkezű, keményen dolgozó fiatalember volt, egy valódi mintaférfi. Bár ma is így gondolhatnék rá!
Négy év Mongóliában
Az egyetemi évek alatt a szüleim Veszprémben éltek, ám miután apám lediplomázott, vissza kellett térnie a szülőföldjére. Anyám nem bírt magával, az addigra már halálos vesebetegséggel küzdő nagyanyám elé állt, és közölte, hogy akkor neki most mennie kell a szerelme után. Anyám ráadásul szintén vesebetegséggel küzdött akkoriban, így nem javasolták neki ezt az utazást egy nomád országba. De anyámat semmi nem érdekelte. Olyan szerelmes volt, hogy 18–19 évesen kirepült a szerelme családjához, és négy évet élt velük Dalandzadgadban. Később úgy mesélte, hogy apám családja nem fogadta be őt.
Ahogy kiért, szinte azonnal megdöbbent a nomád körülményektől. Az első sokk: jurtában kell lakniuk, a második: nincs hűtő. Hogy is lehetett volna egy jurtában hűtő? Hiszen az áramot sem vezették be. Mivel a romlandó élelmiszereket nem tudták rendesen tárolni, gyakran fogyasztották azt, amit egy európai ember már kidobna, mert teszem azt, savanyú szaga van, nekik azonban ehetőnek számított. Anyámnak folyamatosan emésztőrendszeri megbetegedései voltak, az immunrendszere sem szokott hozzá ezekhez a körülményekhez.
Így éltek egy darabig, amikor anyám közbenjárásának és a magyar konzulátusnak köszönhetően kaptak egy lakást. Anyám nagyon büszke volt erre, ám apám családjának mindennel baja volt. Anyám pedig érezte, hogy akár meg is gebedhet, nem fogják befogadni. Már csak azért sem szerették az európai lányt, mert volt benne némi önérzet, és folyton hangot adott annak, hogy neki köszönhetően kerültek a jurtából a viszonylagos jólétbe, így ne látogassa őket a család, és ne ugasson bele az életükbe.
Amikor megnyíltak a határok, vagyis a nyugati világban egyetemi végzettséget szerzett fiataloknak már nem kellett a hazájukban kamatoztatniuk a tudásukat, így a szüleim is visszaköltöztek Magyarországra.
Főnixmadárként kiemelkedve a nihilből
Akár a körülmények, akár a természetük miatt alakult így, az életükben szinte minden, amit felépítettek, pillanatok alatt össze tudott omlani. Kezdődött azzal, hogy amit anyám tizennyolc éves koráig összeszedett, azt Magyarországon hagyta, mert neki a szerelme után kellett loholnia. Aztán nagy nehezen összekapartak odakint egy lakást és ami az élethez kell, majd megint üres kézzel jöttek vissza Magyarországra.
A szüleimről sok mindent el lehet mondani, de egy biztos: amikor reménytelen volt a helyzetük, mindig főnixmadárként emelkedtek ki a nihilből. Nem királyságot építettek, de azért egy panelt a veszprémi lakótelep nyolcadik emeletén csak összehoztak.
Az anyai nagyapám még harcolt az 1956-os szabadságharcban, el is vitték a szovjetek Moszkvába. Fogoly lett. Kicsi gyerekként még sokat röhögtünk azon a nővéremmel, hogy a papának mindössze négy foga van, és ezért nem tudja rendesen megrágni az ételt. Amikor aztán a mama elmondta, hogy a papának szovjet katonák verték ki a fogait, már nem volt annyira poénos ez a történet. Nyilván sok családba megtörten tértek vissza a férfiak, papának pedig eleve volt hajlama az alkoholizmusra, amit a fogság traumája csak tovább erősített.
És hogy mit tesz az alkohol? Anyám Veszprémben, egy emeletes családi házban töltötte a gyerekkorát, volt autójuk is, nem panaszkodhattak. Aztán nagyapám alkoholizmusa és játékszenvedélye elvitt mindent, a kertes házból emeleti lakás lett, és megkezdődött a szokványos panelsztori.
A nagyszüleink halála után ezen a panelen az öt testvérnek kellett osztoznia. Amikor a szüleim hazatértek Mongóliából, és beköltöztek ide, a másik négy testvér tartotta a markát, hogy fizessék ki a részüket, így nem volt más választásuk, hiteleket vettek fel, hogy törleszthessék az adósságukat. Mi a nővéremmel ebbe a helyzetbe születtünk bele a kilencvenes években.
https://www.youtube.com/watch?v=QWSkH3UNwRg
Családi traumák
Anyám sokszor mesélt a kapcsolatuk kezdetéről is, és ezekből a történetekből utólag az rajzolódott ki előttem, hogy már akkor sem volt minden egyszerű közöttük. Anyámat épp kórházban kezelték, amikor egyik délután szöget ütött a fejében, hogy apám biztosan megcsalja, így kórházi köntösbe bújt, és úgy ment ki a közeli bisztróba, ahová az egyetemisták jártak. Benyitott, majd meglátta apámat egy másik csajjal. Rendezett is rögtön egy kisebb jelenetet.
Talán apám nem is igazán szerette volna, hogy ez a kapcsolat komolyra forduljon, de nem volt elég bátorsága megmondani, mit érez. Anyám közben a saját alkoholista apja elől menekült egy másik férfihoz. Ilyen alapok mentén nehéz erős érzelmi viszonyt kialakítani. És valljuk be, apám már az egyetemi évei alatt bebizonyította, hogy nem kizárólag anyámra irányítja minden figyelmét. Kettejük kapcsolatát tehát kezdettől fogva erősen meghatározta mindaz, amit külön-külön magukkal hoztak.
Apám traumája a családjához kötődött. Azt nem tudom, mennyire szerette a mongol rokonait, de miután megtapasztalta, milyen a nyugati színvonal, egy szemvillanás alatt rádöbbent, hogy a korábbi életéhez már nem tud visszatérni. Miután gyökeret vert Magyarországon, lassan megszakította minden kapcsolatát a múltjával.
Amikor jött a hír, hogy a mongol nagyapám meghalt, apám durván inni kezdett. Ez több hónap intenzív bódult állapotot jelentett. Aztán jött a következő drámai hívás. A mongol nagyim 99 évesen nagyon beteg, és azt várja, hogy még utoljára láthassa a fiát. Apám ezt csendben meghallgatta, de nem utazott ki az édesanyjához – mondjuk, nem is lett volna miből. És ahogy lenni szokott, hamarosan megérkezett a halálhír, apám pedig még inkább az üveg fenekére nézett. Úgy tűnt, hiába akart elszakadni, a lelkiismerete folyamatosan gyötörte, és nem tudta feldolgozni a saját döntését: nem akart visszakerülni abba a traumatikus környezetbe, amelyet egyszer már maga mögött hagyott.
Szigorúan nézve azt is mondhatnánk, hogy az apám valamennyire kihasználta anyámat. Apám nem rossz ember, sőt az egyik nagy fájdalmam vele kapcsolatban éppen az, hogy a saját érdekeiért és értékeiért soha nem tudott megküzdeni. Nem feltételezem, hogy nem szerette anyámat vagy nem kötődött hozzá. De ettől még csajozgatott az egyetem alatt, és élte a maga kissé önző életét.
Én magam egy terápián jöttem rá, hogy az embernek egész életében az a feladata, hogy megértse saját magát és a környezetét… És amikor az önmunkában eljutottam oda, hogy már volt igényem rálátni a szüleim valódi helyzetére, akkor éreztem, hogy jelentős lépést tettem a gyógyulásom útján.
Viccen kívül
HVG Könyvek
Mongol is, magyar is
Emlékszem, ahogy totyogós koromban apával sétálunk, fogom a kezét, és tágra nyílt szemmel kérdeztem tőle: Apa, én most mongol vagyok? Vagy én most magyar vagyok? Hát, kisfiam, te mongol is vagy, meg magyar is – felelte, amit igazából nem értettem, mert nem tudtam elhelyezni magam a megfelelő koordináta-rendszerben.
Ha bárki az arcomra nézett, láthatta, hogy a szemem mandulavágású, a bőröm színe is különböző, el is könyvelte, hogy Ázsiából jöttem, és ezzel meg is volt a skatulya. Már az óvodában erőszakkal szembesítettek azzal, hogy olyan terhet cipelek, amelyet nem kértem. A külföldi gyerek státusz más. És másnak lenni néha sajnos gyilkos dolog. Már az oviban én lettem a kínai gyerek. Na de akkor hol is a hazám? Egyre inkább az foglalkoztatott, hogy mennyire határozza meg az életemet az, ahonnan jövök, ahogyan kinézek és amilyen adottságokkal indulok. Idejekorán felismertem, hogy magamban kell helyretennem, hogy ki vagyok és hová tartozom.
Aztán jön a kamaszkor, amikor mindent máshogy akarsz csinálni, mint a szüleid. A szembehelyezkedésnek van egy alattomos illúziója: attól, hogy tudod, milyen nem akarsz lenni, könnyen azt hiheted, tudod, milyen vagy valójában. Így gyorsan fel lehet skiccelni egy hamis önképet, amely aztán elkezd meghatározni. Közben pedig folyamatosan ott motoszkál benned a kérdés: vajon jó helyen vagyok a többi gyerek között? Egy közösségben vagy igazodsz a csoport dinamikájához, vagy könnyen a perifériára kerülsz. Gyerekként persze képtelen voltam végiggondolni, vajon a külsőmmel, a viselkedésemmel, a beszédstílusommal vagy bármi mással lehet-e a baj, hiszen mindent kizárólag a mongolságomhoz kötöttem.
Amikor történelemórán a tatárjárásról tanultunk, egy pillanatra sem mertem fölnézni a könyvből, ugyanis tudtam, hogy az osztálytársaim már forgolódnak felém, kuncogva bámulnak, és nem akartam a pillantásaik kereszttüzében létezni. Talán egyedül a földrajztanárom – aki mai napig lájkol minden velem kapcsolatos bejegyzést a Facebookon – érdekelődött komolyan afelől, ami engem mássá tett. Amikor egy bulin két lány odacsapódott hozzám, és elkezdtek arról beszélni, hogy milyen szép és különleges vagyok, nézzek már a tükörbe, csak akkor jöttem rá, hogy talán félvérnek lenni nem is „akkora bűn”.
Persze a sztereotípiák működnek az emberekben. Hiába születtem és nőttem fel egy vidéki magyar város lakótelepének nyolcadik emeletén, úgy néztek rám nap mint nap, mint egy ufóra. Mi a mongol kultúráról csak annyit tudtunk, hogy befolyásolta a külsőnket, és karácsonykor nem ponty úszkál a kádban, helyette apám kétfajta mongol ételt készít: az egyik a hoshur, a másik pedig a bóz. Mind a kettő tésztába csomagolt fűszerezett sertéshús. Az egyiket olajban sütik ki, a másikat gőzben főzik. Nekünk ennyi maradt a mongolságból.
De amikor végre rájössz, hogy nem te vagy az egyetlen ember ezen a bolygón, aki olyan helyre született, ahol a külseje vagy a származása miatt soha nem lehet átlagos, az valahol felszabadító érzés. Ami miatt az egyik ember szemében a gyűlölet tárgya lehetsz, éppen amiatt leszel különleges valaki máséban.
A fenti cikk Dordzsceren Csingisz Viccen kívül című könyvének szerkesztett részlete. A szeptember 25-én megjelenő könyvet itt rendelheti meg előrendeléssel.
A könyv bemutatójára szeptember 30-án, 19 órakor kerül sor az Akvárium Klubban. Az esemény házigazdája: Peller Mariann. A könyvből felolvas: Kenderes Csaba színművész. További részletek itt.
Csingisz - Viccen kívül (könyvbemutató)
HVG Könyvek
