A tankönyv-revíziós gondolat színeváltozásai

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
hvg.hu

A „spontán” kínai tüntetések bizonyították, mennyi gondot tud okozni egy félreérthető vagy szimplán hazug – jelen esetben japán – történelemtankönyv. Európa sem mentes a serdületlen ifjúságnak szánt olvasnivalók ürügyén kirobbant konfliktusoktól. Lassan hetven éve kezdődött meg az államok közti egyeztetés a tankönyvekről – először csak a fegyverbarátok közt, hogy aztán mára a nem egy alomhoz tartozók is szóba álljanak egymással.

I. világháborús francia képeslap.
Német macska és belga kis egér
© postcardmen.net
A pacifizmusára büszke Japán nem az első alkalommal akaszt bajuszt második világháborús kegyetlenkedéseit bagatellizáló történelemtankönyve miatt. A mostani kínai incidens előtt a két Korea tiltakozott az 1930-as évek és II. világháborús időszakot tárgyaló könyvek miatt. A jelenlegi konfliktus különösen rosszul jött a külpolitikai ugrásra készülő szigetországnak: Kína ugyanis az eddiginél is határozottabban ellenzi a tervezett ENSZ-reformok azon pontját, amely szerint Japán a Biztonsági Tanácsban állandó tagságot kapna.

Pedagógusok és társadalomtudósok egyként állítják, nagyon is indokolt odafigyelni, milyen tankönyvekből nyerik történelmi ismereteiket a tizenévesek. A többség ugyanis középiskolai tanulmányai után már nem jut rendszerezett történelmi ismeretekhez, így a későbbi világképét alapjaiban határozza meg, miket hall és olvas a szomszéd vagy nemzetével történelmi kapcsolatba került népekről.

Jakab György történelemtanár pedig egyenesen olyan "rejtett tantervekről" ír, amelyek a múltra vonatkozó ismereteknél sokkal lényegesebb szerepet játszanak abban, hogyan gondolkozzunk a múltról és közvetve a jelenről. Állítása szerint a kelet-európai tankönyvek által tükrözött "rejtett tantervek" nem igazán különböznek egymástól: "a szomszéd népeket, illetve a velük élő kisebbségeket nem ismerő vagy figyelmen kívül hagyó, a nemzeti hagyományba, nemzetállami keretekbe bezárkózó, önmagunkat másokkal szemben megfogalmazó, konfliktusos történeti tudat, történelemszemlélet [a] jellemző."

A XX. század elején nem csupán a "keletiekre" volt ez jellemző, az egymással fenekedő európai államok tankönyveiben egymást érték a saját nemzeti nagyságot feldicsérő, a rivális népeket porba alázó etnocentrikus kitételek. Ez a szemlélet mindenben megfelelt az akkori politikai igényeknek, még akkor is, ha a szövetségesi átrendeződések nyomán gyakorta lett a korábbi ősellenségből örökbarát.

Persze a politika bakugrásait a tankönyvkiadás nem mindig tudta hiba nélkül követni. Amikor a Szovjetunió és a náci Németország megegyezett Lengyelország feldarabolásában (Molotov-Ribbentrop-paktum) rögtön megindult a "történelemszemlélet" közelítése az aktuális helyzethez, és a Szovjetunió központilag németbarát lett. Még a német lovagrenddel szembeni orosz hősiességet ábrázoló, nálunk Jégmezők lovagja néven ismert Eizenstein-filmet is levették a szovjet mozik műsoráról. A frissen jött „barátság” lényegében a német invázióig tartott, és az iskolákat sem kímélte. A koncepciós perek idején már megszokott módon, idő hiányában a "tankönyvrevíziót" maguk a nebulók hajtották végre: ahogyan korábban Buharin vagy Tuhacsevszkij képét kellett feketére festeni, ezúttal a német imperializmusra és nácizmusra vonatkozó kitételeket kellett eltüntetniük saját tankönyveikből.

Német cenzorok a fegyverbarátoknál (Oldaltörés)

I. világháborús francia képeslap.
Európa elfenekeli Vilmos császárt
© postcardmen.net
A harmincas évek vége egyébként is választóvonalnak számít a tankönyvmizériák történetében. A náci Reich kezdeményezi ugyanis először sikeresen, hogy legalább fegyverbarátai tankönyveiben „hitelesebb” kép jelenjen meg a németségről. Németország a harmincas évek végén több szövetségesével kulturális egyezményeket kötött, amelyek létrehozták az ún. történész vegyesbizottságokat, amelyek a történelem fintoraként ma is mintául szolgálnak a tankönyvrevízióban megállapodóknak. Az olaszokkal kötött egyezmény XXI. cikkelye például kimondja. „A szerződő felek gondoskodnak arról, hogy a tanítás során használatos tankönyvek tartalma megfeleljen a történelmi igazságnak és a német-olasz egyetértés szellemének.” Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy az olaszok elfogadták a németek számára alapvető jelentőségű fajelméleti megközelítést, míg a németek tudomásul vették az olasz tankönyvekben megjelenő a latin-mediterrán kultúra primátusát hangsúlyozó szemléletet – derül ki Molnár Péter cikkéből (Századok, 1999/IV.).

Az olaszoknak Dél-Tirolról és az „északi faj különlegességéről” szóló kitételeken kívül alig volt kifogásuk a német tankönyvekkel kapcsolatban. Nem így a németeknek, akik terjedelmes listát állítottak össze a germánokat és a németeket sértő kitételektől. Szó, mi szó, nem éppen két nép barátságát bizonyította, hogy az egyik talján tankönyv például a németek az olaszokkal szembeni ősi gyűlöletről beszélt. Vagy egy másik azzal magyarázta, hogy a reformáció nem terjedt el Itáliában: „egy olyan ország, mint a kifinomult kultúrájú Itália, alkalmatlan volt a még félig barbárnak tekintett németek tanításainak elfogadására.”

A legmulatságosabb, hogy még Benito Mussolini első világháborús naplórészlete is áldozatul esett a német cenzoroknak. A Duce ugyanis említést tett arról, hogy az osztrák hadsereg katonái tűz alá vettek egy olasz hadikórházat.

Mint látható, a németek az olaszoknál hatékonyan érvényesítették szempontjaikat, nem csoda hát, hogy a magyarokat is meghátrálásra kényszerítették. Igaz, a korrekció a háború végnapjaiban már nem került sorra, és a világégést követően nem csak vitatott szöveghelyek, de maguk a tankönyvek is eltűntek az iskolákból.

Molnár Péter tanulmányából (Századok, 1997/II.) kiderül, hogy a magyar-német vegyesbizottság 1943-ban és 1944 háromszor is ülésezett – ez a német-magyar elhidegülés időszaka –, de míg az egyre határozottabb német követelések meghallgatásra találtak, addig a németek nem mutattak fogékonyságot a magyar érzékenység iránt. Pedig a Pukánszky Béla egyetemi tanár vezette magyar szekció komolyan vette a dolgát, és 233 tankönyvet olvasott át, és részletes hibalistát állított össze. A magyarok nagyon szerették volna ha kiradírozódnak efféle mondatok: „Ez a föld – Magyarország – nagy részben ősi germán-német kulturtalaj és már nagyon régóta németek által lakott.” A magyar uralkodói körökben is egyre nagyobb ellenszenvvel kísért Volksbund-szervezkedés közepette pedig nem csoda, hogy a magyarok a hazai svábság évezredes üldöztetésére és felülmúlhatatlan kiválóságára vonatkozó textusokat se nézték jó szemmel. Egy - hiába - sérelmezett példa: a németek kiszorításában „a magyar és a cseh politika volt a legkíméletlenebb, ennek ellenére a német népcsoport tekinthető az egyetlen államalkotó elemnek”.

A németek elérték, hogy a magyarok rábólintsanak a zsidó írók és a német emigránsok nevének és műveinek eltávolítására, a zsidó vonatkozású írások eltüntetésére, így került ki a könyvekből Heine személye és versei vagy Lessing Bölcs Náthánja. De áldozatul estek az akkurátus cenzoroknak a németeket becsmérlő kurucdalok is. Ráadásul – ami a magyaroknak különösen fájt – az Anschluss következtében birodalmi németté lett Burgenlandot nem szerepeltethették a trianoni veszteséglistán, és még az atlaszokban is korrigálni kellett volna a „hibát”.

A német-francia modell (Oldaltörés)

I. világháborús francia képeslap.
Joffre tábornok elfenekeli a Kaisert
© postcardmen.net
A háború utáni új Európában – különösen az egy szövetségi rendszerhez tartozók között – magától értetődően vetődött fel, hogy miután az ellenségeskedés zsigeri és ideológiai megalapozásában fontos szerepet kaptak az iskolai tankönyvek, úgy a megbékéléshez is muníciót szolgáltathatnának.

A legismertebb és legpozitívabb példa a német-francia tankönyvrevízió volt, amely sikeresen illeszkedett a két „ősellenség” közti enyhülési folyamatba, sőt annak az egyik motorja volt. Itt nem csupán arról volt szó, hogy az egymást sértő állításokat „gyomlálták” ki a tankönyvekből, hanem alapvető szemléleti váltás történt, az eddig a nemzeti küzdelmekre, hősökre és politikai történésekre összpontosító, szükségképpen konfliktusokra épülő történelemábrázolást felváltotta egy modernebb, a gazdaság-, társadalom-, mikro-, mentalitás- és kultúrtörténetre építő, így az együttélést és a kapcsolatokat hangsúlyozó megközelítés. Ennek a csúcspontja, hogy ma már Elszász-Lotharingiáról egyazon tananyagot tanulhatja a francia és a német nebuló – mondta a hvg.hu-nak Mink András, a Közép-európai Egyetem Nyílt Társadalom Archívuma (CEU OSA) kutatója.

Salat Levente politológus szerint a francia-német modell intézményi háttére követendő példát ad a magyar-román megbékélésnek. Éppen ezért a kolozsvári Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja – ahol Salat „civilként” tevékenykedik – szorgalmazza, a román-magyar kormányközi együttműködés keretében  tűzzék napirendre, hogy az 1963-ban alapított Francia-Német Ifjúsági Iroda (FNII) mintájára hozzák létre ennek a román-magyar megfelelőjét.

A követendő példa számai mindenestre elképesztőek: 1963 óta a két ország több mint hétmillió fiatalja vett részt az FNII által támogatott 200 ezer rendezvényen. A több mint 7000 csereprogramban évente 200 ezer francia és német fiatal utazott egymás országába.

A megbékélés sikerét nem csak olyan politikai gesztusok jelzik, hogy rendszeressé vált, egymás teljes jogú képviselete az unió szerveiben, hanem a változások "leszivárogtak" a társadalomba is, különsen a németbe. Évek óta a franciák vezetik a németeknél a legrokonszenvesebb népek listáját, és magyar történészék állítják, elvétve találkozni olyan német historikussal, aki ne beszélne franciául.

Parázsló ellentétek (Oldaltörés)

Sok kupica vegyes
A történész vegyesbizottságok a részes államok tudományos akadémiái égisze alatt működtek, olykor - főleg a '60-as években - a párttörténeti intézeteket is bevonták a szervezésbe. A Szovjetunión kívül Magyaroraszág listavezetőnek számított a bizottságok gründolásában. A grémiumokat elsősorban közös tudományos ülésszakokra,  kutatási programokra, a vendégkutatók segítésére, intézményi együttműködések megolajozására hozták létre, és hogy "ápolják a két ország népének a közös forradalmi múltból táplálkozó barátságát". Az egyes országok azonos számú taggal vettek részt a bizottságokban (3-10 fő), amelyeket társelnökök irányítottak.
Csehszlovák-magyar: 1959-be jött létre. "Utódjaként" ma is működik a szlovák-magyar bizottság.
Lengyel-magyar: 1961-ben jött létre.
Német (NDK)-magyar: 1961-ben jött létre.
Magyar-román: 1970-ben alakult, első ülését egy évvel később tartotta. Az 1980-as években annyira elmérgesedik a helyzet (a román udvari történetírók és háromkötetes Erdély története miatt), hogy több ülése elmarad.
Jugoszláv-magyar: 1964-ben jött létre.
Szovjet-magyar: 1969-ben jött létre.
A magyar történészek a tömbön belül kivételes helyzetűnek számítottak, hiszen nyugati országok történészaivel is intézményes kapcsolatban lehettek.
Olasz-magyar: 1964-ben jött létre.
Francia-magyar: az UNESCO által kezdeményezett, kifejezetten a középiskolai történelemtankönyvek megvitatására létrehozott bizottság a hatvanas évek közepén működött.
Osztrák-magyar: 1969-ben az osztrák-magyar műszaki-tudományos együttműködésről szóló egyezmény keretében alakult. Az összes közül legnagyobb hatása volt a magyar a tankönyvekre, és eléri azt is, hogy az osztrák tankönyvekben 1848 magyarjai nem egyszerűen rebellisek, hanem olyanok, akik sajátos érdekeket képviselnek, a birodalmi érdekekkel szemben.
Forrás: hvg.hu saját gyűjtés
A szocializmus évtizedeiben az egykori béketábor országainak elvileg rendezni kellett volna a "burzsoá történetírás keltette zavart", ahhoz kellő alapot bitztosított a közös ideológia, a marxizmus-leninizmus és a proletárinterneacionalizmus. Ehhez képest a korábbi ellentétek változó intenzitással, de lényegében tovább parázslottak. A szövetségesek közti kulturális és tudományos egyezmények rendelkeztek a történész vegyesbizottságok felállításáról, amelyek időközönként évente-kétévente ültek össze.

A magyarok élen jártak a béketábor országai közt a bizottságok gründolásában. Niederhauser Emil professzor, aki maga is több bizottság munkájában vett részt, sőt a csehszlovák-magyarnak egy ideig az elnöke is volt, a hvg.hu-nak úgy jellemezte a bizottságok tevékenységét, hogy azok többnyire tudatosan kerülték a rázós témákat. Nyilván az óvatosságnak köszönhető, hogy a tankönyveket a vegyesbizottságok általában nem vizsgálták. Bár itt is akadt kivétel: a csehszlovák-magyar az 1970-es években több alkalommal foglalt állást a cseh, a szlovák és a magyar tankönyvek egymást érintő megállapításairól. De hiába állapodtak meg egymással a történészek, ha a központilag irányított tankönyvkiadás nem hajtotta végre a korrekciókat.

Niederhauser úgy emlékszik, hogy a vegyesbizottságok ülésein nem voltak heves viták, hiszen többnyire olyanok kerültek be, akik ismerték a másik fél történelmét. Ezzel együtt a protokolláris jellegű hivatalos beszámolók is azt mutatják, az ellentéteket nem mindig sikerült a szőnyeg alá seperni. Az 1985-ös csehszlovák-magyar biztossági ülést lezáró Tilkovszky Lóránt elnök például fontosnak tartotta megjegyezni, hogy "elhangzott a vitában több nem kellően átgondolt (...) eszmefuttatás (...) is, ez nem keltett jó benyomást egyik félben sem. Nem engedhetjük meg azonban, hogy megsértődjünk".

Egy 1980-ban készült állambiztonsági ügynöki jelentés pedig beszámol az 1980-ban Bukarestben ülésező román-magyar bizottságban zajló vitáról is. Ebből kiderül, hogy Hahn István, a magyar ókortudomány nagy öregje a dákóromán kontinuitás tarthatalanságáról győzködte román kollégáit. Az az állítása pedig, hogy Románián kívül senki sem hiszi már el a hipotézist, talán csak az egyetlen franciákon kívül, akik még udvariasságból, de egyre kevesebb meggyőződéssel bólogatnak, bizonyosan nem maradt válasz nélkül.

A Niederhauser szerint az egyébként "igen jámbor" Győrffy Györgynek is sikerült beletrafálnia a szlovák nemzettudtaba, amikor több cikkben is cáfolta, hogy a "Nagymorva Birodalom" kiterjesztette volna uralmát a Kárpát-medencére. "Ezek után Szlovákiában vele ijjesztgették a gyerekeket, tehát szóba se jöhetett, hogy bármelyik ülésünkre meghívjuk őt" - kommentálta a fejleményeket Niederhauser.

A Nagymorva Birodalom és a dákóromán kontinuitás elméletéről itt olvashat!

Etnocentrizmus és alternatívái (Oldaltörés)

Szálka és gerenda
A Csehszlovákia 1968-as megszállása után három évig nem ülésező Magyar-Csehszlovák Történész Vegyesbizottság 1971-ben döntött arról, hogy kölcsönösen megvizsgálják egymás általános és középiskolai tankönyveit. Az 1974-es ülésen a szlovák-magyar reláció volt terítéken, és néhány kérdésben döntés is született. A magyarok elfogadták, hogy a könyvekbe ne használják a Felvidék kifejezést, hanem a "szlovák lakta területeket", sőt a 19 századtól már a Szlovákia kifejezést. A magyarok megígérték, hogy erősebben fogják hangsúlyozni Magyarország soknemzetiségű voltát. Cserében a szlovák tankönyvek a két nép kapcsolatánál "jobban érvényesítik az osztályszempontokat". A Rákóczi-féle szabadságharc megítélésében nem tudtak dűlőre jutni, és 1848/49 kapcsán is csak tapintatosságra biztatták egymást. Szó esett még az őszirózsás forradalomról, a monarchia felbomlásának pozitívumairól, az antifasiszta mozgalmakról is. A magyaroknak jobban meg kellett világítaniuk Magyarország felelősségét Csehszlovákia szétzúzásában. A magyar delegáció legnagyobb sikere az volt, hogy elfogadtatták: "szlovák részről ne vessék fel, mintha a csehszlovákiai magyar kisebbségnek kollektív felelőssége volna Csehszlovákia szétzúzásában 1938-39 folyamán." Persze a megállapodást nem követte tett, és a kollektív bűnösséget megfogalmazó benesi dekrétumokat ma is szent tehénnek tekintik Szlovákiában és Csehországban.
A cseh-magyar viszonylatban kevesebb volt a vitás pont. Az 1976-os ülésen főleg a szlovákok által felvetett problémák kerültek szóba. Az egyetlen speciálisan cseh kérés csak az volt, hogy "ajánlatos a magyar helyett magyarországi jakobinus mozgalomról beszélni, tekintettel a résztvevők nemzetiségi összetételére".
A Szovjetunió és az államszocialista rendszerek összeomlása utáni demoktratikus átmenet elvileg újból magával hozhatta volna a tömeges és mély tankönyvrevíziót, de eddig erre még nem került sor. Sőt, a nacionalizmusok éledésével mintha több lenne a neuralgikus pont. Történész vegyesbizottságok még ma is - jól-rosszul, de - működnek, ám mivel a tankönyvek rizikós területnek számítanak, és a kölcsönös fogadókészség is többnyire hiányzik, jelentős előrelépés máig nem történt. 2000-ben létrehozták például a szlovák-magyar tankönyvrevíziós munkacsoportot - immár a szlovákiai magyar és magyarországi szlovák szakértőket is bevonva -, de a munka megfeneklett.

Salat Levente kolozsvári politológus szerint Romániában a régi nacionálkommunista történetírás ugyan még tartja magát, de már megjelennek korszerű, alternatív szemléletű román történetírók is. Közülük Lucian Boia és Sorin Mitu munkásságát emelte ki. Utóbbi alternatív középiskolai tankönyvet is írt, amely számos a szaktudományos közleményekben már kikezdett, de a közoktatásban még használatos történeti mítoszt cáfolt meg. Mitu ellen emiatt évekkel ezelőtt összehangolt támadás indult, és a történész kénytelen volt a közéletből kivonulni.

Salat szerint jó kezdeményezések nem csak a tudomány felől indulnak, hanem a pedagógusoktól és a civilektől is. A tanszabadságot kihasználva több didaktikai segédkönyv készült például pedagógusoknak.

Magyarországon a leghangosabban a Történelemtanárok Egylete (TTE) szorgalmazza a változásokat. Az alternatív tankönyvek ugyan már megjelentek az oktatási piacon, de a leginkább oktatott olvasnivalókban egyelőre még mindig alig érzékelhető a kisebbségek történelmi jelenléte, többnyire csak valamelyik konfliktus kapcsán kerülnek elő. A jelenlegi szűk nemzeti keretek közé szorított történelemszemlélet nem elég érzékeny a környező népek sérelmeire, képtelen más oldalról is bemutatni a történelmi eseményket - nyilatkozta a hvg.hu-nak Miklósi László, az egylet elnöke.

Miközben a magyar tankönyvírás elsősorban a vele szoros történelmi kapcsolatban álló népekkel kapcsolatos tankönyv-revízióval van elfoglalva, már új "globális" problémákkal kell szembenéznie. Tavaly decemberben Kairóban rendeztek egy nemzteközi konferenciát, amelyen az arab és az iszlám világot érintő, a nyugati világ tankönyveiben megjelenő negatív sztereotípák volt a téma.

Az Arab Liga, az UNESCO és az arab, illetve iszlám világban tevékenykedő testvérszervei (ALECSO, ISESCO) által szervezett rendezvényen a meghívott nyugati országok mindegyike terjedelmes hibalistát kapott, hogy tankönyveik hol tévednek, vagy hol sértik meg az arabokat és muszlimokat. Magyarország is kapott egy kairói professzor által összeállított kifogásjegyzéket. A Magyar UNESCO Bizottság éppen ezért kezdeményezte a párbeszédet, és a közeljövőben egy aztalhoz ülteti az arab országok képviselőit, a kairói professzort, illetve a magyar pedagógus- és történészszakma krémjét.

Gresiczki Péter, a Magyar UNESCO Bizottság főtitkára csak annyit volt hajlandó elárulni a kairói kifogásokról, hogy a moszlim kritikusok általánosságban nehezményezik, hogy az iszlám és az arabok nem súlyuknak megfelően szerepelnek a magyar tankönyvekben, alig van szó a kulturális kapcsolatokról, félreértelmezik a "dzsihád" fogalmát, és helytelenül állítják azt, hogy az iszlám elnyomja a nőket.