Nehéz helyzetbe hozhatjuk ismerőseinket, ha nekik szegezzük a kérdést, hogy mégis miről és minek alapján készülnek szavazni június 7-én. Már ha egyáltalán van ilyen szándékuk. A közvélemény-kutatások (a Mediáné ugyanúgy, mint az Eurobarométeré) már most érdektelenséget prognosztizálnak egész Európában. Akik pedig mégis elmennek voksolni, aligha az uniós szakpolitikai kérdések gondos mérlegelését követően teszik ezt, sokkal inkább hazai pártpreferenciáik segítenek nekik választani.

„A választónak idehaza nem mondják meg a pártok, hogy az egyes szakpolitikai kérdésekben milyen különféle pozíciók vannak az EU-ban, vagy általában mi különbözteti meg az egyes pártokat az unióhoz való viszonyukban” - mondja Krekó Péter. A Political Capital elemzője hozzáteszi, a magyar kampányt két téma dominálja, a válságkezelés - annak is csak a hazai vonatkozásai -, s az etnikai feszültségek, illetve az ezt meglovagoló Jobbik jelenléte. Gondolhatunk persze sajátos magyar provincializmusra, de valójában az egykori keleti blokk országaiban is hasonló a helyzet, sőt, valószínűleg az EU-t magát saját polgárai általában nem érzik magukénak, így az EP-választásoknak eleve nincs elegendő mozgósító erejük.

Érdeklődés hiányában

Lengyelországban keveseket érdekel az EP-választás, a jelenlegi választási kampányban egyáltalán nincs – európai kérdéseket feszegető – választási program. A lengyelek nincsenek egyedül, hiszen a szlovák fodrászok sem a közelgő EP-választásokról csevegnek. Északi szomszédunknál a tavaszi elnökválasztás szinte teljesen elnyomta az EP-kampányt. A választás ugyanakkor a szélsőjobboldalnak kifejezetten fontos lehet: a Ján Slota vezette soviniszta Szlovák Nemzeti Párt most először kaphat székeket Brüsszelben. A kormányválságon átesett Csehországban sem az európai kérdések, hanem a belpolitikai ügyek dominálnak, a két nagy, egymással viaskodó lengyel párt is erősen negatív kampányt folytat már kora tavasz óta. Tovább régiós áttekintésünkhöz.

Alacsony az érdeklődés az EU iránt, s nincs elegendő tudás róla a közvéleményben – mondja az elemző –, s utóbbiban az is közrejátszik, hogy az uniós forrásból megvalósuló sikertörténeteket rendszerint a helyi-, vagy kormánypolitikusok igyekeznek kisajátítani. Akik pedig közvetlenül a bőrükön érzik az uniós szakpolitika hatásait – például a magukat francia társaikkal összehasonlító gazdák –, azok gyakran elégedetlenebbek, mint a csatlakozás előtt. Kevés ismeretünk van arról, mennyiben volt jelentősége annak, hogy az elmúlt öt évben a 24 magyar uniós parlamenti képviselő  – idén a Lisszaboni Szerződés alapján már csak 22 fős kerete lesz Magyarországnak  – közül mennyien ültek a szociáldemokrata, a liberális, vagy a néppárti frakcióban. Az mindenesetre az Eurobarométer 2004 és 2008 között felvett adataiból is kitűnik, hogy a kormány és az EU megítélése kéz a kézben jár idehaza: ha a kormány iránti bizalom csökken, a közösség iránti is csökken.

A nagy vereség pánikot szülhet

Kérdés persze, miként értelmezik a magyar pártok az EP-választáson elért eredményeket. Öt éve a szocialisták még azzal igyekeztek kisebbíteni vereségük súlyát, hogy felemlegették: minden uniós kormányerő közül még ők kaptak ki a legkisebb arányban. Valóban, tőlünk nyugatabbra is a kormányon lévők belpolitikai teljesítményét értékelték (le) a választók, továbbá azt, hogy az iraki katonai jelenléttel kapcsolatban milyen álláspontot foglaltak el. (Az ellenzék általában a csapatkivonást hajtogatta.) És hiába is igyekezett annak idején az MSZP kisebbíteni az EP-választási kudarcot, Medgyessy Pétert mégis éppen azt követően sikerült leváltaniuk (még ha technikailag ő mondott is le).

Egy nagy vereség komoly folyamatokat indíthat el a baloldalon, s előre nem látszik, ez esetben miként viszonyulnak majd a kormányhoz az egyes szocialista képviselők – mondja Krekó, aki szerint a szocialisták kampánya nélkülözi a hatásos üzeneteket, még a saját szavazótábort sem szólítja meg hatékonyan. Megpróbálhatja ugyan az MSZP csökkenteni a választás tétjét, mondja az elemző, de erre öt éve is, meg a tavalyi népszavazás alkalmával is ráfázott.

Fidesz-kampánynyitó a Városligetben © MTI

A Fidesz ugyanis eközben hatékony mozgósításra készül: Orbán Viktor szombaton elmondott, a kormány elszámoltatását kilátásba helyező beszéde lényegében a Jobbik-szavazókat kívánja elszipkázni a szélsőjobboldali rivális párttól, és a részvétel növelésével igyekszik rontani a szélsőjobboldali párt esélyeit. A Fidesz Jobbikhoz fűződő viszonyát már korábban is boncolgattuk: eszerint a Fideszhez, illetve személyesen a pártelnökhöz kötődő stratégia alapja, hogy a néppárt nem tűr meg maga mellett más erőt a jobboldalon. A Fidesz egy évtizede következetesen ragaszkodik ehhez, a taktika hosszú távú sikere azonban kétséges, azóta ugyanis nem nyertek parlamenti választást Magyarországon. A polgári párttól jobbra eső szavazóknak címzett mondandó feltehetően a győzelemhez szükségesnél több mérsékelt szavazót riaszt el. A Fidesz a potenciális Jobbik-szavazókat igyekszik megszólítani, amikor főleg a közbiztonságról, s etnikai konfliktusokról beszél, egyúttal igyekszik elidegeníteni őket a szélsőjobbos párttól, azt emlegetve, hogy kormánypárti kreatúrák.

Felmerülhet persze a kérdés, hogy miért éppen ebből a körből akarja kiszorítani a Fidesz a Jobbikot, hiszen a távoli Brüsszelben semmilyen együttműködési kötelezettsége nincs vele, a szélsőjobbos párt a vele egyívásúakkal kerül egy frakcióba, s úgy boldogítják egymást. „Ha a Jobbik – a várható alacsony részvétel mellett  – bejut az EP-be, máris életképes politikai formációnak tűnik, márpedig a parlamenti választásokon, tehát jövőre is azoknak a kispártoknak lesz esélyük, akikről a szavazók eleve feltételezik, hogy bejutnak a parlamentbe, s nem vész kárba a voksuk” – vázolja Krekó. A Fidesz tehát annak igyekszik most elejét venni, hogy jövőre okozzon fejfájást neki a Jobbik.

LMP: akarják ők ezt?

Egyelőre úgy fest, semmilyen vizet nem zavar a Lehet Más a Politika (LMP). A párt egyelőre még az induláshoz szükséges ajánlócédula-mennyiséget sem gyűjtötte össze, bár ezt péntekig még megtehetik. Komoly kérdés azonban, hogy miként díjazzák a magyar választók azt a politikai erőt, amely egy választáson indulva éppen ambíciómentességét igyekszik hangsúlyozni. „Jól látható frontemberek, anyagi erőforrás, s a

Az SZDSZ egyik plakátja © MTI

választókat érdeklő politikai témák nélkül nem lehet kampányolni, márpedig az LMP-nek nincs valódi vezetője, kampányra nem tud költeni, s egyetlen fő üzenete a politika tagadása” – értékel a Political Capital elemzője. A politikatagadók kórusához ráadásul már csaknem minden párt csatlakozott: ezt teszi maga a kormánypárt is a hangsúlyozottan szakértői kabinet felállításával.

Az SZDSZ plakátjaiból – "Ki legyen a harmadik erő?" – egyértelművé válik, hogy a párt már kizárólag a Jobbik által dominált közbeszédre reflektál. Ez kockázatos is lehet, legalábbis elemzőnk így látja. Az MSZP ugyancsak a Jobbik-Fidesz együttműködésre fókuszál üzeneteiben, így kérdéses, hogy a szabaddemokraták kiket tudnak még ezzel pluszban megszólítani – mondja Krekó, emlékeztetve arra is, hogy a liberális párt következetesen vitt gazdasági témáiról mintha teljesen lemondott volna. Nem így az MDF, amely éppen ezt a kurrens témát igyekszik lefedni Bokros Lajos felmutatásával, ugyanakkor az MDF eddig nem tudta mérhető támogatottságra váltani a Bokros Lajos listavezetővé választásával elért kommunikációs előnyt. A gyönge szereplés ugyanakkor mind az SZDSZ, mind az MDF számára a jövő évi végzetes kudarc előjele lehet.