szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

Mitől beteg a magyar egészségügy? Világjárvány és helyi kór egyaránt gyötri. Már nem a diagnózisnál kellene tartani, sürgősen a gyógyításhoz kéne látni, mert a fejlett világhoz mért lemaradásunk egyre nő. Orosz Éva közgazdász rendel.

A magyar egészségügy előtt éppúgy tornyosulnak globális meg a nyugati országokéhoz hasonló kihívások, mint sajátosak, és eközben egyszerre kell megküzdenie örökölt meg új problémákkal. De nem kell az hinnünk, hogy a változás kényszere csak a hazai ellátásra nehezedik, mindenütt tart az útkeresés, és mindenütt vannak „egyéni sajátosságok”.

Az azonban igaz, hogy a kilencvenes évek óta növekedett lemaradásunk a fejlett országokhoz képest mind az egészségügyre fordított közkiadások, mind a népesség életesélyeit illetően – derül ki Orosz Éva, a neves egészségügyi közgazdász az Esélyben publikált terjedelmes helyzetjelentéséből. Tehát, ha tetszik (ha nem, akkor is), a változtatás kényszere nálunk húsbavágóbb, mint a fejlett országokban.

Az ELTE professzora szélesebb perspektívába helyezi a hazai egészségügy problémáit, mint azt, mondjuk, a Molnár Lajos kontra Mikola István duellumból vagy a vizitdíj-mizériából eddig azonosíthattuk. A világot sújtó egészségügyi egyenlőtlenségről itt most csak annyit, hogy mélyebb, mint a gazdasági. Szemléltetésére egyetlen adat: 2002-ben a 25 legmagasabb GDP-jű ország részesedése a világ népességéből mindössze 16 százalék volt, mégis a világ GDP-jének a 80 százalékát itt állították elő, és a Föld egészségügyi költségeinek a 88 százalékát itt használták föl. A világ maradék 84 százaléknyi népessége osztozott a bolygó GDP-jének 20 százalékán és az egészségügyi kiadások 12 százalékán. Nem csoda, ha a fejlett államokat mindössze 10 százalékkal sújtotta az ún. betegségteher, a korai halálozásból adódó, 70 éves korhoz viszonyított életévveszteség, míg a maradék 90-et az alacsony- és közepes jövedelmű államok lakosságának kellett elszenvedni. Mi is közéjük tartozunk.

A fejlett országok egészségügyi tendenciái természetesen közvetlenebbül érintik Magyarországot, mint hogy mennyire sikeres a malária elleni küzdelem, vagy hogy egymillió egészségügyi dolgozó hiányzik Afrikából. Ami szembetűnő, hogy miközben az OECD államaiban 1960 és 2007 között átlagosan 10,7 évvel hosszabbodott a születéskor várható élettartam, addig a nálunk is tapasztalható javulás ellenére a rendszerváltás utáni Magyarországon relatíve romlottak az életkilátások az unió 15 magállamához képest. A magyar férfiak negyven éves korban várható élettartama 1990-ben 6,3 évvel, míg 2006-ban már 7,7 évvel volt rövidebb, mint nyugat-európai kortársaiké. Csehországban eközben a különbség 4,9-ről 3,6 csökkent.

A jelentős GDP, sőt az egészségügyi ráfordítások kiugróan magas aránya nem jelent szükségszerűen hatékonyabb egészségügyet vagy rózsásabb életesélyeket – figyelmeztet a közgazdász. Az Egyesült Államok példázza, hogy nincs automatikus összefüggés: a világ harmadik legmagasabb GDP-jével rendelkező országban költenek legtöbbet egészségügyre (16 százalék), az egy főre jutó kiadás 2,2-szerese a nyugat-európai átlagnak, mégis az „elkerülhető halálokokból” eredő halálozás ott a legmagasabb és a relatív hátrány tovább növekszik.

Európai útkeresés (Oldaltörés)

Orosz Éva a fogyasztási szuverenitás alapelvére építő amerikai modellel szemben, amelyben a finanszírozás fő formája a magánbiztosítók és a páciensek közvetlen befizetése jelenti, az európai megoldás mellett teszi le a garast, amely a szolidaritásra és az esélyegyenlőségre épít, az egyének a jövedelmük arányában járulnak hozzá a költségekhez, viszont a szükségleteik alapján férnek a szolgáltatásokhoz.

Szerzőnk azonosítja azt a jelentős kihívást, amely következtében a tiszta modellek átszíneződnek. A fejlett országok reformjai ugyanis elsősorban arra keresik a választ, „miként enyhíthető a feszültség a költségnövelő technológiai fejlődés, a betegek elvárásai és a közkiadások növekedési lehetősége között”. A fejlett államok ellátórendszerét sújtó elöregedés, valamint az új technológiák és gyógyszerek csekély költséghatékonysága pedig továbbélezik a feszültséget.

Az európai útkeresés rendkívül változatos, aranyszabály, csodaszer egyelőre nincs, s a változások mérlegét is elsietett lenne megvonni. Decentralizáció, centralizáció, privatizáció, kötelező magánbiztosítás, a kórházhálózat átszervezése, a szolgáltatók közti verseny ösztönzése, integrált ellátás-szervezési szervezetek létrehozása szerepel az étlapon. Az azonban már most látszik, hogy egyre inkább teret nyer az a fajta gondolkodás, amelyet David Byrne, az unió korábbi egészségügyi biztosa úgy fogalmazott meg: „az egészségügyi ráfordítások a gazdasági növekedés alapvető hajtóerejét jelentik”.

Hazánkban a relatív hátrány növekedéséhez vezető folyamat nem az ezredfordulón kezdődött, még csak nem is a rendszerváltás idején, hanem korábban. Orosz úgy gondolja, hogy az uniós átlaghoz képest GDP-arányosan kisebb egészségügyi közkiadások is rontanak a helyzeten. Hazánk a nemzetközi trenddel szemben nem növelte, hanem csökkentette ilyen irányú kiadásait, 1992 és 2007 között 6,6 százalékról 5,2-re, miközben az OECD átlag 7 körül alakul. Az egy főre jutó egészségügyi kiadások is csökkentek nálunk, 1992-ben még az uniós átlag 50 százalékát tették ki, 2007-ben már csak 41-et.

Sajátos problémát jelent a magyar egészségügynek a szocializmus öröksége, az egészségügyi szakszemélyzet relatíve alacsony bérezése, illetve a hálapénz – véli Orosz. Utóbbival azonban nem kalkulál, amikor a hazai egészségügyi kiadások statisztikák által rögzített mértékéről ír. Nehéz is lenne neki, hiszen a paraszolvencia-kiadás nagyságáról rejtett természeténél fogva csakis becsléseink lehetnek, de az biztos, hogy jelentős terhet rónak a betegekre.

A közgazdász csupán érinti a baloldali kormányok reform-erőfeszítéseit. Ezek szerint a 2005-ös kormányprogram, illetve a 2007-es koncepció merőben eltért egymástól. Előbbi a „kínálati oldalnak”, a szolgáltatás szféra átalakításának adott prioritást, utóbbi piaci típusú reform lett volna, amely a szolgáltatás vásárlójának szerepét az üzleti biztosítókra ruházta volna át, ilyen értelemben a „keresleti oldalt” alakította volna át. Az orvosszakma és az ellenzék ellenállása, valamint a népszavazás következtében azonban meghiúsult.

Orosz nem ejt érte könnyeket, erősen kritikus a reform irányát illetően. A válságjelenségek azonban szerinte is sürgetik a változtatást. Ő egy hosszútávú stratégia kialakítását tartja szükségesnek, amely azonban nem szünteti meg egy csapásra a feszültségeket, viszont csökkentheti őket. „A jelenlegi és a közeljövőben várható gazdasági feltételek azonban szűkre szabják az egészségpolitika tényleges mozgásterét. A politikai közállapotok […] [pedig] nem kedveznek a kormányzati ciklusokon átívelő, hosszabb távú stratégia kialakításához” – állapítja meg végezetül realistán Orosz Éva.

(Esély, 2009/6)

zádori

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!