1948 és 1953 között titkos háború zajlott Magyarország és Jugoszlávia között, amelyben a két ország hírszerző szolgálatai csaptak össze – írja Ritter László a História magyar–szerb együttéléssel és a két nép közös múljával foglalkozó számában. A szovjet blokk és Tito Jugoszláviája közötti titkos háború azért is külön fejezet a hidegháború történetében, mert egyformán sztálinista rendszerek állambiztonságai vetélkedtek egymással – helyez képbe a történész.

Míg a hírszerzéssel három magyar szerv is foglalkozott (kettő ÁVH-s és egy katonai), addig a riválisnál csak egyetlenegy központosított szervezet. A magyaroknál szovjet tanácsadók dolgoztak, ami két szempontból is hátrányos volt: egyrészt, míg Budapest minden lényegest továbbítottak Moszkvába, addig a birodalmi szervek semmit sem közöltek velünk, másrészt, a magyarok – mint Ritter írja – megörökölték a szovjet katonai és állambiztonsági hírszerzés közötti konfliktust, ami lerontotta a hírszerzés hatékonyságát.

Sztálinnak a jugoszlávokkal történő szakítása utáni első akciók mai szemmel meglehetősen gyerekesnek tűnnek, de akkor valódi huszárvágásnak számítottak. Eleinte egymást lejárató propagandaanyagokat terjesztettek illegálisan, így például a magyarok postán küldték el kétezer jugoszláv szakszervezeti vezetőhöz az SZK(b)P KB Titóékhoz írott szakító levelét. A jugók a Rajk-per után voltak leginkább tevékenyek a propagandaanyagok levélpostai terjesztésében. A legkomikusabb akció talán mégis az volt, amikor a bécsi nemzetközi vásáron 1950 májusában a jugoszlávok hivatalos tájékoztató füzetét sikerült az ÁVH ügynökeinek olyanra cserélni, amiben a belgrádi vezetés elleni (moszkvai) vádak szerepeltek.

Ritter László levéltári kutatásai bizonyítják, a diplomáciai jegyzékekben és sajtóban megjelenő kölcsönös vádak emberrablásokról, merényletekről, meglepő módon többségükben nem a két fél propagandaszüleményei, hanem megtörtént esetek.

A legelképesztőbb közülük, amikor a jugoszláv hírszerzés (UDB) háromfős ügynökcsoportja illegálisan átlépve a határt elrabolta a Tito-ellenes jugoszláv emigráció egyik magas rangú vezetőjét, Dusán Vidovicsot. Hamis ÁVH-s papírokkal tőrbe csalták, majd az összes ellenőrzést kijátszva Jugoszláviába hurcolták. Ami már csak azért sem lehetett könnyű, hiszen Titóék kiközösítése után a nálunk létrehozott 9000 négyzetkilométeres déli határsávban még a belső területeknél is szorosabb volt a hatósági kontroll, így például ott csak külön igazolvánnyal lehetett tartózkodni. (Mint a História egy másik cikkéből, Stefano Bottoni írásából kiderül, a sors fintora, hogy mire 1955-ben teljesen kiépült a déli katonai védelmi bunkerrendszer, Moszkva megenyhült Belgrád irányában, és a magyarok nekiállhattak bontani.)

Az 1952. januári veszélyes emberrablás vezetője Bálint László „többszörösen büntetett kalandor” volt, aki 1950-ben menekült Jugoszláviába. Az ÁVH kitett magáért, megsokszorozta az UDB-akció eredményét, mert hét másik Tito-ellenes vezetőt vett őrizetbe Vidovics nyomtalan eltűnése miatt.

Augusztusban újra átdobták Bálintékat, immár azzal a feladattal, hogy az emigráció elsőszámú emberét, Boris Verstovseket kéne elrabolniuk. Sikerült is nekik, de az ÁVH ezúttal résen volt, és – mint Ritter írja – „a Rákosi-korszak legnagyobb embervadászata indult meg”. A szervek majd’ kilencezer embere tíz napon át üldözte a csoportot, és rövid tűzharcban Algyőtől keletre fogta el őket.

Ezzel együtt a Bálint-ügy az ÁVH egyik leglátványosabb kudarcának minősült, a magyar vezetés sokkolva volt. Ráadásul a jugó ügynökök kirakatpere is kudarcot vallott. Hiába felelt meg ugyanis a vádak többsége a valóságnak, ha a Rajk-per után már senki sem hitte el, hogy a mostani eset nem Rákosiék újabb színjátéka.

A titkos háború áldozatait nehéz pontosan meghatározni. Ez a bizonytalanság látszik abban is, hogy a cikk szerzője is hol „több mint száz halálos áldozatról”, hol meg „több száz halálos áldozatról” beszél – ami logikailag nyilván nincs kizárva, de azért érezni a különbséget. Mindenesetre eddig egyetlen esetben bizonyítható merénylet, amikor az egyik UDB-s muraszombati ügynök lelőtte az őt felfedő ÁVH-informátort.

Ha nem csak a halálos áldozatokat tekintjük azonban áldozatnak, akkor a jugoszláv–magyar szembenállásnak százezrek lehettek közvetett vagy közvetlen kárvallottjai. A hírszerzési háború legnagyobb vesztesei leginkább maguk az ügynökök lehettek, akiket a határ menti településekről szerveztek be, olyanokat, akiknek baráti, rokoni kapcsolataik voltak a túloldalon és beszélték a célország nyelvét. Ha jól végezték a dolgukat, új feladatot kaptak, ha nem, internálták, bebörtönözték őket. Nyilvánvaló kárvallottak maguk a nemzetiségi közösségek is, jugoszláviai magyarok, magyarországi szerbek és horvátok. Emellett a paranoiás intézkedések a határsávok lakosságának életét elviselhetetlenül szűk keretek közé szorították (nálunk háromszázezren laktak akkor a zónában), nem is szólva arról, hogy mindkét oldalon ezreket („titóistákat” és „kominformistákat”) internáltak, börtönöztek be nézeteik, származásuk miatt és koholt vádak alapján.

(História, 2010/1–2)

zádori