Kilenc év a főállamügyésznek

Zavarban látszik lenni az MSZP, amióta a szocialisták elképzeléseit a kormánykoalíció akarja megvalósítani az ügyészség közjogi helyzetének erősítésekor. A szerepek mintha csak felcserélődtek volna: a baloldal vezérszónoka a múlt héten a parlamentben már-már a vádhatóság kormány alá rendeléséért kezdett lobbizni. „Nem ördögtől való egy modellváltás” – kínálgatta az ügyészséget a plénumon Lamperth Mónika volt belügyminiszter. A képviselő semmiféle magyarázatot nem adott azonban arra, miért került hirtelen esetleg „eladósorba” a szocialisták körében a vádhatóság, amelynek függetlenségét 1989 óta – egyetlen rövid megingástól eltekintve – épp az MSZP védelmezte mindig a leghatározottabban.

Müller Judit

 Nem a vaskövetkezetesség s a nyílegyenes elvi politizálás jegyében dolgozta ki aktuális alkotmánymódosító javaslatát a kormánytöbbség sem. A második Orbán-kabinet homlokegyenest az ellenkezőjét indítványozza most annak, amit 1998 őszén az első Orbán-kormány kezdeményezett. A Fidesz vezette akkori koalíció még az igazságügyminiszter fennhatósága alá akarta helyezni az annak idején Györgyi Kálmán irányította testületet – ehhez azonban akkoriban nem volt meg a kétharmados többsége. Most viszont, amikor az alkotmánymódosításhoz elegendő képviselővel rendelkezik, már nem okkupálni akarja a vádhatóságot a jobbközép adminisztráció, hanem közjogi autonómiáját kívánja formálisan kiteljesíteni.

A parlament előtt fekvő tervezet mindenekelőtt megszüntetné a legfőbb ügyész interpellálhatóságát. Az országgyűlési képviselők a jövőben csak kérdéseket intézhetnének a vádhatóság vezetőjéhez. A főállamügyész helyzete ezentúl tehát nem a miniszterekéhez volna hasonlatos – hanem az ombudsmanokéhoz és a Magyar Nemzeti Bank elnökééhez. A kabinet arra hivatkozik, hogy az interpelláció a politikai ellenőrzés eszköze, ami nehezen egyeztethető össze az ügyészség alkotmányban rögzített autonómiájával. A parlamenti számonkérés e formájának eltörlése nyilván összefügg Polt Péter egykori vesszőfutásával is. Az első Orbán-kormány bukása után volt olyan időszak, amikor a jobboldal által megválasztott legfőbb ügyészt (aki – mint a HVG-nek is megerősítették – decemberben valószínűleg újra elfoglalhatja régi hivatalát) egyetlen év alatt tizenegyszer szavazták le a plénumon. A vádhatóság fejéhez intézhető interpelláció megszüntetését az MSZP jelenleg hevesen ellenzi. A szocialisták aktuális álláspontjának hitelességével csupán az a baj, hogy korábban szinte pontosan ugyanarra készültek, mint most a Fidesz–KDNP. A Horn-kormány az interpelláció lehetőségét az egyedi ügyekben akarta kizárni, amikor 1994 és 1998 között történetesen ők voltak – a szabaddemokratákkal – kétharmados többségben. Az erről szóló alkotmánytervezetről végül azonban nem szavaztak.

Hasonló a képlet a legfőbb ügyész megválasztásának tervezett új rendjével is. A kormány itt ugyancsak azt irányozza elő, hogy a jövőben ne a miniszterelnök, hanem a főbíró és az alkotmánybírák megválasztásához hasonló procedúrával határozzon az Országgyűlés a főállamügyészről. Ez azt jelenti, hogy ezentúl kétharmados többséggel (s nem csupán 50 százalék plusz egy szavazattal) kellene dönteni a személyéről. A legnagyobb ellenzéki párt ezt az ötletet most szintén opponálja. Pedig ha valaki felüti a szocialista Gál Zoltán által vezetett egykori alkotmány-előkészítő bizottság 1997. január 7-ei keltezésű alaptörvény-tervezetét, abban ugyancsak azt találja, hogy a legfőbb ügyészt már akkor kétharmados többséggel tervezték megválasztani. A dialektika jegyében ezt az elképzelést annak idején egyedül a Fidesz kifogásolta.

Az egyetlen számottevő eltérés a korábbi és a jelenlegi tervek közt az, hogy Orbánék (hétfőn benyújtott külön törvénytervezetükben) hat évről kilenc évre növelnék az ügyészség első emberének mandátumát. A hosszabbítás kétségkívül az új legfőbb ügyész minél erősebb bebetonozását szolgálja. E javaslat azonban ugyancsak nem teljesen példa nélküli: elég az alkotmánybírák megbízatása körül több mint egy évtizede folyó csatározásra utalni.

De miért is áll a Fidesz érdekében az, hogy szinte maradéktalanul valóra váltsa az MSZP ügyészséggel kapcsolatos egykori közjogi programját? A lehetséges válasznak legalább egy részét az LMP frakcióvezetője, Schiffer András adta meg a parlamentben. Az ügyvéd-politikus emlékeztetett arra, hogy a vádhatóság kormány alá rendelése esetén a felügyelő minisztert elszámoltathatnák (interpellálhatnak) az Országgyűlésben, amit a koalíció egyáltalán nem ambicionál. Ráadásul – folytatta az LMP frontpolitikusa –, ha valóban bizalmi embert rak kilenc évre a legfőbb ügyész székébe a kormánytöbbség, akkor jó ideig garantáltan nem fogják kinyomozni azokat az ügyeket, amelyeket a koalíció nem óhajt kivizsgáltatni.

Schiffer levezetése e ponton véget ért, a gondolatmenet azonban nagyon is folytatható. Egy olyan országban, ahol az új hatalom feltett szándéka, hogy a korábbi kormányzat egyes vezetőit bíróság elé állítsa, kétségkívül nehezebb az ügyészséget politikai megrendelések végrehajtásával vádolni, ha formálisan a bíróságokéhoz hasonló a függetlensége. Az egyébként, hogy elszámoltatásokra készül a jobbközép adminisztráció, aligha kérdéses. Elég Kövér László házelnök és Lázár János fideszes frakcióvezető néhány nyilatkozatát elolvasni. A Fidesz a jelek szerint úgy kalkulál, hogy a saját fegyverével – a független ügyészséggel – fogja térdre kényszeríteni a következő években legfőbb politikai ellenfelét.

Arról, hogy a szóban forgó közjogi konstrukciók közül a köztársaság hosszabb távú érdekeinek melyik felel meg inkább, természetesen többféle elmélet létezik. Annyi biztos, hogy Nyugat-Európában (kivéve Nagy-Britanniát és Portugáliát) a végrehajtó hatalom szárnyai alatt működő vádhatóság számít általánosnak. Ez a modell működött 1871-től a múlt század közepéig Magyarországon is. Meglehetősen széles körben elterjedt vélekedés szerint különben a kormánytól független vádhatóság voltaképpen sztálinista örökség Kelet-Európában. Valójában az autonóm ügyészség ideája régebbi keletű. „A miniszternek az ügyészséggel szemben fennálló utasítási (...) joga nemcsak az ügyészség önérzetének árt, de kárára van az igazságszolgáltatásnak is, mert lehetővé teszi a politikai befolyást, a pártszempontok érvényesítését a büntető igazságszolgáltatásban” – írta már 1916-ban az egyik legnevesebb hazai büntetőjogász, Finkey Ferenc. Két évtizeddel később, 1935-ben, amikor koronaügyésszé nevezték ki, ő volt az, aki beiktatási beszédében voltaképpen megkérdőjelezte azokat az elveket, amelyek alapján éppen elfoglalta fővádlói hivatalát. Elmélet és praxis már akkor sem járt okvetlenül „kéz a kézben”.

BABUS ENDRE