Továbbra is esetleges, mi történik a szexuális erőszak áldozataival

Stiller Ákos

HVG: Évtizedekkel ezelőtti „többrendbeli” iskolai megrontás okán kormánypárti képviselők a gyermekek elleni szexuális erőszak elévülhetetlenségéről szóló törvényjavaslatot nyújtottak be a parlamentnek. Kinek lesz ettől jobb?

Virág György: Az elévülési idő kitolásában van ésszerűsség. Évtizedek is eltelhetnek, amíg az áldozat tud és akar is beszélni arról, ami vele történt. Más kérdés, reális lehet-e a büntetőeljárás ilyen időtávban. Komolyak a kétségeim, hogy olyankor vannak-e még bizonyítékok. Értelme akkor lehet, ha az áldozat kezdeményezi a büntetőeljárást, mert neki fontos, hogy valami történjen.

HVG: A magyar adatok szerint tavaly 371 gyereket bántalmaztak szexuálisan, miközben az Európa Tanács minden ötödik gyerek érintettségéről beszél. Melyik szám áll közelebb a valósághoz?

VGY: Óvatosan kell kezelni a kriminálstatisztikai adatokat, mert köztük és a valóság között olykor óriási a szakadék. Különösen igaz ez a gyerekek sérelmére elkövetett erőszakos szexuális cselekményekre. Az áldozatok megkérdezésén alapuló felmérések azt mutatják, hogy ezekből a cselekményekből sokkal több van, mint ami a statisztikákból tükröződik. Az Európa Tanács ön által említett Ötből Egy (One in Five) kampányában széles értelemben használták a szexuális erőszakot, illetve a figyelembe vett magatartásokat. Idesorolták az internetes pornográfiát és zaklatást is, és a szexuális sérelem valamennyi formáját. Nem arról van szó tehát, hogy minden ötödik gyereket megerőszakolnának.

HVG: Az ET szerint az is szexuális abúzusnak tekintendő, ha valaki egy gyerek előtt néz pornófilmet vagy él szexuális életet. Végül is mit értsünk szexuális bántalmazáson?

VGY: Tulajdonképpen minden olyan szexuális motivációjú cselekedet bántalmazás, amely úgy szól a felnőtt résztvevő öröméről, hogy közben a gyerek számára káros, sérülést okozó. A történések megítélésében általában kétféle szélsőséges álláspontra hajlunk: egyfelől a bagatellizálásra, amikor nem akarjuk vagy nem merjük észrevenni azt, ami ellen feltétlenül fel kellene lépnünk, másfelől a túlreagálásra, amikor viszont ártatlan cselekedetekből lesz ügy. Nyilván abszurd, ha például a fürdést az azonos nemű szülővel vagy a gyerek utcán pisiltetését minden körülménytől függetlenül bántalmazásnak tekintik, mert ezek önmagukban nem bántalmazások és nem is személyiségrombolók. Ugyanakkor a gyermek pszichoszociális fejlettségének nem megfelelő ingerlés nyilván károsan hat. A pornófilm ilyen lehet. Az elválasztó vonal a szeretet és a vágy különbsége. Amíg a szülő és a gyerek közötti kapcsolat szeretetalapú, tehát nem a felnőtt akarata, vágya, hanem a gyerek szükséglete, igénye, „jólléte” a meghatározó, addig rendben van. Ferenczi Sándor, a Nyelvzavar a felnőttek és a gyerekek között című híres előadásában fogalmazta meg találóan: a gyerek a gyengédség nyelvén beszél a felnőttel, amit az félreért, és a szenvedély nyelvén válaszol. Itt is valami ilyesmi történik. Amikor a gyengédség helyett a szenvedély jelenik meg, arra oda kell figyelni.

HVG: Hogyan lehet bizonyosságot szerezni a szexuális bántalmazásról?

VGY: A bántalmazott gyerek megváltozik. Tulajdonképpen bármi gyanús lehet, ami hirtelen éles váltás a gyereknél. Ha valami furcsa, szokatlan, nem olyan, mint volt, és ennek nem tudom az okát. Például az egyébként közvetlen, beszédes gyerek zárkózottá, befelé fordulóvá, hallgataggá válik, vagy az amúgy „szelíd” gyerek hirtelen agresszív lesz. Nagyon beszédes a váratlan szexuális ismeret és érdeklődés, a szexuális játékok, a nyílt és gátlástalan maszturbálás. Vagy éppen a tanulmányi eredmény hirtelen és megmagyarázhatatlan leromlása. Persze azt, hogy a gyerek megváltozott, csak akkor veszem észre, ha mindennapi a kapcsolatunk, ha tudom, milyen volt eddig. Fontos, hogy a gyerek merjen, tudjon beszélni, és hogy legyen olyan támogató személy, aki meg tudja hallgatni, és képes segíteni abban, hogy a szilánkokra tört bizalom újraépülhessen. Az elkövető a legtöbbször ismerős, nem idegen. Ez nehezíti a gyerek helyzetét, akit az elkövető gyakran megfélemlít, megfenyeget, hogy senki sem fog hinni neki, vagy azzal, hogy „anyuval vagy apuval lesz valami nagy baj”, ha ő beszél arról, ami történt. Az is ambivalenciát okoz, hogy egyébként szeretett személy az elkövető, aki arra lenne hivatott, hogy szeresse és segítse őt, tehát nem lehet rossz, amit csinál. A kisebb gyerekek gyakran nem tudják, hogy ami velük megesik, az nem általános, és csak egy idő után, a többi gyerekkel kommunikálva jönnek rá, hogy ez valami rossz. Nagyon fontos, hogy ne legyen titok, mert a titok megbetegít, lelket rombol. Ezek az áldozatok – gyerekek, felnőttek egyaránt – nagyon nehezen nyílnak meg, mert rettenetes bűntudatuk van, szégyellik az egészet, és magukat is a történtekért, és azt gondolják, hogy ha beszélnek róla, akkor őket hibáztatják majd. Ez a félelem sajnos nem alaptalan. A megerőszakolt gyerekek és felnőttek azt az illúziót táplálják, azt akarják hinni, hogy az idő majd begyógyítja a sebeket, majd elfelejtődik az egész. De az idő semmit sem hoz helyre, és ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. A feldolgozásához az kell, hogy az érintett meggyászolja a veszteségét. Ehhez át kell élni újra a fájdalmat, meg kell érteni, hogy ami történt, az nem személyes, és nem ő tehet róla, és bár az élet nem lesz olyan, mint anélkül lett volna, de ettől még élhető.

Stiller Ákos

HVG: Segít valamit az áldozatnak, hogy az állam az elévülhetetlenséggel is jelzi, a bántalmazást nem hagyja annyiban?

VGY: Csak látszólag gondolkodik egységesen a társadalom a szexuális erőszakról. Nagy indulatokat vált ki egy ilyen ügy a médiában, az emberekben. Az erőszakos szexuális elkövetők, különösen a gyerekeket bántalmazók a mélykultúrában, a börtönhierarchiában is alacsony szinten vannak, és általában bántalmazzák őket. Egy vizsgálatunkban a megkérdezettek az emberölés után a szexuális erőszakot tartották a második legsúlyosabb bűncselekménynek, és a büntetését enyhének ítélték. Ugyanakkor a válaszadók majdnem fele szerint a megerőszakolt nő maga is tehet arról, ami vele történt. Fontos lenne, hogy megfelelő segítséget kapjanak az áldozatok, és azok is, akik nem akarnak újra szexuális bűncselekményt elkövetni. Ehhez képest az állami cselekvés elsősorban a jogszabályalkotásban jelenik meg, ami bár fontos, önmagában nem nyújt igazi segítséget. Akció jellegű tevékenységek vannak, de hiányzik a megfelelő állami ellátás; ami van, azt jórészt civil szervezetek nyújtják, állandó támogatás nélkül. Az áldozatokat segítő Eszter Alapítvány ambulanciája például a szükséges források hiánya miatt októbertől már nem tud új jelentkezőket fogadni, pedig az igényeket jelzi, hogy egy éve várólistával dolgozik.

HVG: Másfél évtizede éppen a HVG-ben mondta, hogy saját barátait-ismerőseit-rokonait sem biztatná arra, hogy feljelentést tegyenek. Változott a véleménye?

VGY: Ha le nem is beszélném őket, de elmondanám nekik, hogy ez mivel jár. Nagyon erősen van jelen a médiában ez a kérdés, és talán a társadalom és a hatóság tagjai is szenzitívebbek már. A baj az, hogy változatlanul esetleges, mi történik az áldozattal a büntetőeljárás során. Szerencsés esetben képzett, érzékeny rendőr jár el az ügyben, pszichológust is bevonnak az eljárásba, a bíró is odafigyel, az ügyész is megértő – van erre is esély. Máskor évekig húzódik az eljárás, és a sokadik szakértő vizsgálja a gyereket. Jó, hogy vannak gyerekmeghallgató szobák a rendőrségen, de hiába, ha nincs megfelelő mélységű képzés az ebben dolgozók számára.

HVG: Gyakran eldurvult gyermekelhelyezési perbe keveri bele valamelyik szülő az abúzus kérdését. Van olyan jel, ami alapján eldönthető, hogy ez csak alaptalan vádaskodás?

VGY: Sajnos nem ritka, amikor két felnőtt az egymás elleni küzdelmében fegyverként használja a gyereket, hogy elégtételt vegyen a személyes sérelmeiért. Ezek az emberek nem szeretik a gyereket. A pszichológus szakértők helyzete sem könnyű ezekben az ügyekben. Gyakran olyan feladatra kell vállalkozniuk, amit valójában a rendelkezésre álló eszközökkel és idő alatt nem lehet megoldani. A pszichológia nem objektív tudomány, valamiért mégis természettudományként kell feltűnnie az adott eljárásban, és a bíróság kérdésére igen vagy nem választ kell adni. Első ránézésre vagy egy óra alatt sokszor nem lehet megállapítani, hogy attól traumatizált egy gyerek, ami vele történt, vagy attól, hogy már jó ideje mondják neki, hogy az történt vele, ami nem történt vele. A gyerek még a legbékésebb válásnál is sérülhet. De a válást és a válás utáni helyzetet is meg lehet úgy oldani, hogy az a legkevésbé legyen rossz a gyereknek.