Pedig az ember mehetett volna más, úgynevezett ellenzéki úgynevezett megmozdulásra, ha föltétlenül ennek érezte szükségét. Például megtekinthette volna a hypersebességre kapcsolt Gyurcsány Ferencet, aki ezúttal nemcsak DK-s (= Demokratikus Koalíció = Gyurcsánypárt) közönségét hagyta otthon, de önnön hangjának imádatát is, így gyorsabban végzett beszédével, minthogy a sajtó azt lejegyezhette volna. Vagy elmehetett volna megnézni Szigetvári Viktort, az Együtt (-PM-Szolidaritás) elnökét, aki saját elnökségének körében virágot helyezett el Nagy Imre szobránál. Lássuk be, ezek nem túl izgalmas programok. Ahhoz is elég speciális kíváncsisággal kell rendelkezni, hogy valaki Gregor Bernadett (= művésznő) jobbikos kámigautjának legyen tanúja. Ott van akkor még a PKP (=Polgári Konzervatív Párt), de ezt Seres kolléga idejében lestipistopizta, mert a Seres-féle fetisizmusnak régóta állandó tárgyát képezik az erős liberális gyökerekkel rendelkező, magukat konzervatívnak tituláló, ám mikroszkóppal sem észrevehető pártkezdemények. (László azután nem írta meg a tudósítást, de üzeni, hogy Béndek pártelnök kiváló beszédet mondott, csak az a gond, hogy összesen ők ketten értik, nekünk meg az úgynevezett olvasóra is tekintettel kell lenni.) Az MSZP (= jelen állás szerint a legnagyobb ellenzéki párt) megemlékezésére Kaposvárig kellett volna utazni, ez kilőve. Az LMP (=hagyjuk) és a PM (az LMP-ből váltak ki, hagyjuk²) által keltett izgalmakat az eddigi tapasztalatok alapján előre meg lehetett becsülni.

Mármost mindez azért fölöttébb érdekes, mert az idei nemzeti ünnepet a kormány hagyta a fenébe. A város nincs föllobogózva, a kormánymédia visszafogott, Orbán külföldön, még az állami protokollesemények is alig látszódnak. Amennyiben nincs propagandaötlet, úgy a rendszerváltó szervezetek identitását meghatározó ’56 is felejtős. Azért én, ha ellenzék lennék, akkor ezt minimum szóvá tetettem volna.

Esetleg maradhattam volna otthon is, de annak meg a MOMA (=Modern Magyarországért Mozgalom = Bokros Lajos baloldaliak körében népszerű, jobboldali pártja) adott demonstrációs jelleget, mikor is meghirdette, hogy az idei október 23-án minden demokrata maradjon otthon, ezzel tiltakozzon a valami ellen. Avantgárd.

Így az egyszeri sajtómunkás inkább kibotorkált az ÚMK (= Új Magyar Köztársaság) „Szabad a Gazda” fantázianevű eseményére. A laza szerveződést onnét lehet ismerni, hogy tavasszal – némileg szerénytelenül – „rendszerbontó népszavazást” kezdeményezett, mely akció végül arról lett nevezetes, hogy több eldöntendő kérdést sikerült hozzá gyűjteni, mint ahány támogató aláírást.

Az egész rendezvényt nagyjából ez a kudarc határozta meg. A szónokok többnyire azt bizonygatták, hogy nem is akkor bukta, hogy nem lett eredményes kezdeményezésük. Az nem volt világos, hogy mindezt kinek bizonygatják, mert mint említettem, igen családias hangulatban zajlott a megemlékezéssel vegyes tüntetés, a Múzeum körút hétvégi forgalmában túl nagy fönnakadást nem okozott a demonstráció. Mondhatni az Orbán-ellenes közönség távollétével tüntetett, miközben a helyszínen a Vad Fruttik „Lehetek én is” című slágere szólt, ki tudja milyen megfontolásból.

Ebben a hangulatban lépett színpadra Vajda Zoltán, az ÚMK egyik ügyvivője, az Együtt (ld fenn, de inkább ne) XVI. kerületi képviselője, aki szabályosan leteremtette az ellenzéki közvéleményt, hogy nincs jelen. A cuki, rózsaszín ingben tündöklő Vajda hosszasan leprázta a kényelmes fotelben posztoló lájkvadászokat, akik nem értik, hogy nem szavakkal, hanem tettekkel kell győzni. Valóban. Hideg, rossz beszédek, nulla körítés, ez az, amiért minden demokratának és hazafinak kutyakötelessége ott hagyni az otthon melegét. Ám a szélesebb körben méltán ismeretlen Vajda nem képes gátat szabni sértődöttségének: azt ecseteli, hogy bezzeg tavaly, amikor menő volt tüntikézni, akkor bezzeg ott voltak a népek, most meg sehol, szégyelljék magukat. Nos, a Múzeum-körúti Cicero kissé eltévedt a férfi felsőruha osztályon: ez nem menőség kérdése, hanem értelemé. Amennyiben nincs célja egy demonstrációnak, közönsége sem lesz; ha a saját szereplésüktől megrészegült szervezők színre-szóra utcára próbálják vinni az embereket, akkor ez lesz a vége.

Pontosan úgy, mint a parlamenti ellenzék esetében, melynek kritikájára – mármint a parlamenti ellenzékére – a szónokok rendre visszatértek, kár, hogy nagyjából azon az alapon, hogy „mi legyünk már ott, ne ők”, ugyanis jobb ötletük nekik sincs annál, mint hogy majd a legközelebbi parlamenti választáson lesz valami. Tényleg. A rezsim által szabályozott, megrendezett és felügyelt választáson fogják majd leváltani a rezsimet, ha már egyszer ez nem jött be. Nagy ötlet.

De még mindig kellemesebb volt ezt hallgatni, mint az SZDSZ egykori rádiókuratóriumi delegáltját, Kozák Mártont, aki hamisítatlan magyarozásba kezdett. Ő már nem egyszerűen az ellenzéki térfél tömegeit, de az egész magyar népet kárhoztatta a jelen állapotokért, és a magyar karakterből vont le épületes tanulságokat a rendszer jellemzését illetően. Én meg csak csodálkoztam, hogy miként maradhatott fönn a liberális párt húsz évig ilyen nagyszerű középkáderekkel. Igazsághoz tartozik, hogy közben még a közszolgálati egyetem tanára, Lattman Tamás is beszélt, nem túl eredeti gondolatokkal, de legalább összeszedetten, na nem úgy a Kozákot követő fölszólaló, aki Nádudvarról érkezett, hogy biztosítsa a kötelező mennyiségű populizmust. A talányos nevű Színes Magyarországért Párt (= szegények pártja, ő mondta) vezetője azzal indított, hogy „sokan vagyunk”, mely megállapítás tükrözi a valóságot, amennyiben egy XIII. kerületi SZTK délelőtti várakozóit soknak tartjuk. Majd folytatta azzal, hogy szegények vagyunk, de hülyék nem, és hogy néppártot épít. Sok sikert, csak hadd menjünk már haza.

De érkezett alkalmi szerzőnk, a szociológus-punkzenész, Hammer Ferenc, akinek a szavait – iránta való kíméletből – nem ismertetném, mindenesetre az elbúcsúzása parádés volt: „éljen a szabadság, éljen a haza, rock & roll”. Azt nem tudom, hogy a Bolgár Györgyön és a sárgarózsán szocializált hallgatóság hogyan fogadta, mert nem volt idő lamentálni, mivel a szervezők valami egészen különös okból úgy vélték, nem volt még elegendő rózsaszín ing, ezért visszaengedték a színpadra az ingtulajt, aki ott folytatta, ahol egy órával korábban abbahagyta. Az Ausztriában nyolc évig fogva tartott, ám fogva tartója iránt végül erős érzelmi kötődést kialakító Natascha Kampusch és a magyarok közt vont meredek párhuzamot, azt állítva, hogy Magyarország Stockholm-szindrómában szenved.

Ez is tévedés, de erről Gomperz szerzőtárs másfél évvel ezelőtt megírta azt, amit tudni kell: „a Stockholm-szindróma önmagában nem kielégítő magyarázat. A magyar népet túszul ejtették, mégis túlzás azt állítani, hogy beleszeretett az agresszorba. Legfeljebb félig. Itt inkább azzal a jelenséggel állunk szemben, amikor az elcsigázott túszok döbbenten nézik, ahogy a rohamozó szabadítók felbuknak a saját lábukban, és estükben halomra lövik egymást. Nem csoda, ha ijedtükben inkább foglyok maradnának. Választás van. Menekülés nincs. Hívhatjuk Budapest-szindrómának”.

Én viszont egyáltalán nem szenvedtem Stockholm-szindrómában, már nagyon szerettem volna szabadulni, főleg, amikor értesültem, hogy az évforduló apropóján az LMP társelnöke a férfiközpontú történelemírásra panaszkodott, Bokros Lajos afelett örömködött, hogy mennyien maradtak otthon, míg Vona Gábor szerint ’56 a „Horthy-rendszer utolsó föllobbanása volt”, ami nem egyszerűen történelemhamisítás, hanem a kádári propaganda százszázalékos igazolása.

Ekkor végre fölcsendült az ellenzéki rendezvény zárószáma: egy kórus elénekelte az örömódát, és így már tényleg többen tartózkodtak a színpadon, mint a közönségben. Azt, hogy az ellenzék nem tudja képviselni a népet, vagy annak nagyobbik részét, eddig is tudtuk. 2015.  október 23-án bejelentették, hogy nem is akarják, sőt kifejezetten zavarja őket a demokrácia újjáépítésében a nép mint olyan. tehát inkább én is haza mentem. Örüljön egy kicsit Bokros Lajos is.