HVG: Miközben Nyugat-Európában társadalmi kampányok folynak az iskolai erőszak megelőzéséért, Magyarországon nincs is konkrét szakkifejezés az angolul bullyingnak nevezett jelenségre: hol zaklatásnak, hol bántalmazásnak nevezik. Van jelentőségük az elnevezéseknek?

Földes Petra: Az a legnagyobb gond, hogy amíg nem tudjuk megnevezni, miről beszélünk, igazából fel sem tudjuk készíteni a társadalmat, a tanárokat arra, hogy mit kellene észrevenniük. A jelenség nagy része ugyanis látens, nem tetten érhető. Még mindig ott tartunk, hogy az attitűdöt kellene megváltoztatni, hogy egyáltalán érzékeny legyen a társadalom e problémára. Annyira tabutéma, hogy ha a pedagógusok zaklatásgyanús esettel találkoznak, gyakran beindul náluk az önfelmentő reakció: „nem igaz, hogy ekkora gondot nem vettem észre, biztosan csak játszottak a gyerekek!” Azzal kellene elkezdeni a tanárok felkészítését, hogy ezt a hozzáállást felváltsuk nyitott, beavatkozásra kész attitűddel. A bántalmazás kezelése csak a jéghegy csúcsa, sokkal fontosabb volna a megfelelő iskolai légkör kialakítása. Ahol kevesebb a frusztráció, ott nemcsak a tanulmányi eredmények jobbak, de kevesebb az erőszak is.

HVG: A pedagógusoknak éppen elég munkát jelent, hogy a nyílt iskolai erőszakot, a verekedéseket, kiabálásokat megfékezzék. Mennyi energiájuk marad a kevésbé látható zaklatások kezelésére?

F.P.: Jobb esetben valóban „csak” annyi történik iskolai erőszak címen, hogy az egyenrangúak egymás között agresszíven viselkednek. A gyerek ilyenkor szeretné levezetni a feszültségét, és nincsenek ennél érettebb viselkedésmintái. De már ez is élhetetlenné teszi az iskola világát, és leköti a pedagógusok energiáit. Valójában minden erőszak, így a nyílt verekedés és a bántalmazás megelőzésére is ugyanaz a megoldás működik: ha van egy biztonságos közeg, ahol a gyerekek azt érzik, hogy elfogadják őket és pozitív csoportszerepet játszhatnak, ők maguk is készek lesznek megvédeni a csoport normáit. Ott kezdődik az egész, hogy érezniük kell a gyerekeknek, valaki kíváncsi rájuk. Nem véletlen, hogy éppen a szakiskolákban a legtöbb a zaklatásos eset, hiszen itt kudarcokkal bőségesen megpakolt diákok gyűlnek össze, és jellemzően nincs arra törekvés, illetve inkább energia, hogy közösséget formáljanak belőlük. A zaklatók és az áldozatok is mindig rossz közérzetű fiatalok. Előbbiek magabiztos magatartása mögött is alacsony önértékelés bújik meg, bár ezt erélyes fellépéssel jól kompenzálják, ügyesek a felszíni szociális kapcsolataikban, a többieket könnyen maguk mellé tudják állítani.

Fülöp Máté

HVG: A tanárképzés során oktatják-e egyáltalán a konfliktuskezelést?

F.P.: Én éppen akkor hagytam ott a tanárképzést, amikor három évvel ezelőtt visszaalakították osztatlanná. Ezzel a lépéssel ugyanis komoly, pedagógiai pszichológiára fordítható kreditek vesztek el. A kétéves mesterképzésbe belefért a pedagógiai képességfejlesztés elnevezésű kurzus, ahol a konfliktuskezelés képességét valóban gyakorlati alapokon, nem pedig előadásokon sajátíthatták el a hallgatók. Az osztatlan képzésben esélytelenné vált, hogy ezekre érdemi idő maradjon. Ráadásul nem mindegy, hogy valaki 19 évesen kezd pedagógiát tanulni, amikor még maga is szinte gyerek, vagy három évvel később. Sok főiskolai végzettségű pedagógust is oktattam a mesterképzésen, akik a mindennapos munkájukban találkoztak az iskolai agresszió különféle eseteivel. A terepről jövők hálásak voltak az esetmegbeszélés, illetve a kárhelyreállító (resztoratív) konfliktuskezelés módszeréért, többször hívtak, hogy mutassam meg az otthoni tantestületüknek is. Vagyis volna rá módszer, és bár semmiképp sem szeretnék ennek az őrült oktatásszabályozási rendszernek ötleteket adni, a 32 órás kötelező benntartózkodást, bár a létével nem tudok egyetérteni, ilyen szakmai tartalmakkal értelmesen is meg lehetne tölteni.

HVG: Akkor mi hiányzik ahhoz, hogy komolyan vegyék az iskolákban a problémát?

F.P.: Sok minden. Az iskolákban még csak hely sincs erre: nem építettek olyan társalgó helyiségeket, amelyek alkalmasak volnának effajta beszélgetésekre. A tanárok pedig az előírt követelmények miatt folyamatosan stresszben vannak és időzavarral küzdenek. Nemrég beszéltem egy tanítóval, aki elmesélte, hogy az alsós pedagógusoknak nincs is saját helyük a tanáriban; az osztályteremben, a tanári asztalnál kell ülniük szünetben is. Vagyis nincs belekalkulálva az életükbe, hogy egy kicsit feltöltődhessenek a gyerekek nélkül. Ha valaki ennyire stresszkeltő munkahelyen dolgozik, hogyan lehetne tőle elvárni, hogy az ilyen súlyos helyzetben, mint az iskolai bántalmazás kezelése, proaktív legyen?! Sokszor maguk a tanárok sincsenek megfelelő állapotban ahhoz, hogy észrevegyék a bántalmazásos eseteket. Márpedig csak akkor tudnak eredményesen beavatkozni, ha nagyon határozottan, egészen a megbékélésig képesek elvezetni a szereplőket. Enélkül ugyanis azt kockáztatják, hogy a bántalmazók csak dühösebbek lesznek az áldozatra.

Fülöp Máté

HVG: Vannak egyáltalán pozitív példák Magyarországon?

F.P.: Kevés. A Zöld Kakas Líceum Mentálhigiénés Szakközépiskolában például, amelyben a cél a máshonnan kihullott viselkedészavaros gyerekek érettségiztetése. a pedagógiai program része a helyreállító konfliktuskezelés. Ott azt vallják, hogy nincs kis probléma, minden probléma megoldását meg kell keresni! Ők az Amerikából importált Szemtől-szembe módszert használják, ami olyan kárhelyreállító konfliktuskezelési módszer, ahol egy közösségi beszélgetés, úgynevezett konferencia keretében jutnak el a résztvevők a megoldásig. A helyzet minden szereplőjének – függetlenül attól, hogy ő az áldozat vagy az elkövető – van támogatója, aki lehet akár osztálytárs, szülő, vagy külsős, tehát máshonnani barát. Nem ügyvéd, vagyis nem az adott ügy megítélésével kapcsolatban támogatja a fiatalt, hanem a személyében. Az a lényeg, hogy a megoldás sosem a büntetés, hanem a jóvátétel.

HVG: Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetnek néhány éve volt egy alternatív vitarendezés témájú projektje, melyben jobbára szakiskolai pedagógusokat készítettek fel az iskolai konfliktusok kezelésére. Mi lett az eredménye?

F.P.: Bár több mint 70 szakiskolába eljutottak a projekt zárótanulmánya szerint, alig látszik a felkészítés hatása a tanárok magatartásában. Sajnos sok előremutató kezdeményezés hull pontosan ugyanígy a semmibe; meg kellene tanulni végre, hogy nem elég néhány tanár felkészítése, de ezzel párhuzamosan szükséges az intézményi szervezet felkészítése is arra, hogy képes legyen a működési rendszerébe illeszteni az új elemeket, akár konfliktuskezelésről, akár innovatív tanítási módszerekről van szó.

(Az iskolai erőszakról, a gyerekek közt terjedő agresszióról, az ennek hátterében álló társadalmi jelenségekről részletesen olvashat a HVG eheti számában.)