Személyi edzés

„Az a párt, amely megfosztja meghatározó szerepétől az MSZP talán leghitelesebb arcát, és helyette egy leharcolt, újabban kimondva is a Fideszhez simuló figurát (Orbán kedvenc ellenzéki politikusát) juttat Botka helyére, az menjen és húzza le magát” – dühöngött egy antiorbánista berkekben népszerű blog szerzője a hétvégi MSZP-tisztújítást követően. Nagyon hasonló reakciókat váltott ki a szocialisták döntése azokból az újbalos, civil körökből, amelyek elvben a baloldal megújulásának garanciáját képeznék (HVG, 2016. június 9.), és amelyeket – láthatóan – mély szakadék választ el a hivatalos politikától.

A szocialista párt döntéshozatalára persze máskor sem feltétlenül gyakorolt hatást a külvilág, pontosabban az MSZP-ben előszeretettel keverték össze saját belső helyzetüket az országéval. Ennek legszebb példája Szili Katalin 2005-ös köztársaságielnök-jelöltté emelése volt, amelynek eredményeképpen az akkori ellenzék adhatott végül elnököt, és az MSZP-nek évekig társbérletben kellett kormányoznia. Most ekkora horderejű ügyről a pártnak nem állt módjában határozni, és ami magát az elnökválasztást illeti, ott – első ránézésre – nem is történt semmi megdöbbentő. Molnár Gyula egykori XI. kerületi polgármester a második fordulóban 176:133 arányban legyőzte Tóbiás József eddigi elnököt. (Harangozó Tamás parlamenti képviselő 67, Szanyi Tibor EP-tag 45 szavazattal már az első fordulóban elvérzett.)

Nagyobb meghökkenést okozott, és valószínűleg messzemenőbb következménnyel jár majd, hogy a választmányi elnökségért folyó küzdelemben Hiller István korábbi oktatási miniszter, volt pártelnök 201 szavazattal maga mögé utasította a 134 voksot gyűjtő Botka László szegedi polgármestert. Ennek azért volt jelentősége, mert korábban Botka – éppen a HVG-nek – egyértelművé tette, hogy amennyiben leváltják a választmány éléről, úgy miniszterelnök-jelöltként sem lehet vele kalkulálni. Ráadásul a kongresszus hetében rukkolt elő a Medián azzal a felméréssel, amely a szimpatizánsok körében mérte a különböző szocialista vezetők népszerűségét, és amely azt mutatta, hogy Botka 85, míg Hiller 64 százalékos elfogadottságú a támogatók körében.

Éppen ezért a szavazás jelentőségét – és Botka kijelentését – most a prominensek igyekeznek kisebbíteni. Az MSZP történetében húsz évig meghatározó szerepet játszó egyik politikus szerint nem jó ugyan, hogy nem tudták elkerülni a két erős, kifelé is vonzerőt jelentő ember pályázását ugyanarra a posztra, de úgy véli, a választás nem erről szólt, hanem arról, hogy a választmány „a kormányzás előkészítő műhelye vagy programalkotó műhely legyen”. „A kongresszus a két koncepció közül választott, és nem egyik vagy másik személyt akarta elküldeni” – tette hozzá, megtoldva azzal, hogy ha lett volna „kormányzóképességi felelős”, akkor arra Botkát 140 százalékkal választják meg.

„Ilyen nincs” – ezt már a most leváltott irányvonal képviselői mondják, nem arra célozva, hogy ilyen tisztség nem létezik, hanem hogy minden realitást nélkülöz az az elképzelés, amely szerint valakit menesztenek, és utána az ország élére ajánlják. Ők úgy látják, hogy a kongresszus lépésével az a legnagyobb baj, hogy nélkülözi a politikai gondolkodást. „Hónapokon keresztül gyötörték Lacit, hogy valljon színt a miniszterelnök-jelöltséget illetően, majd amikor most ezt megtette, tehát a plénum előtt elmondta, hogy vállalja a felelősséget, és ezt dübörgő taps fogadta, két órával később orrba vágják, hogy azután többen menjenek hozzá a Hiller-szavazók közül, hogy ideális jelölt lesz. Ez nonszensz.” A két megközelítés jól világítja meg a párt régi betegségét: sokan a külső sikert is feláldozzák a belső érvényesülés oltárán.

„Azt, hogy Botka összekötötte a választmányi elnökséget a miniszterelnök-jelöltséggel, sokan nem vették komolyan, ez hülyeség is volt, de Botkát kijózaníthatta, hogy nem ő az örök reménység. Kiderült: nem szent tehén, ha arrogánsan csinálja, amit csinál, büntetlenül nem lehet lehülyézni mindenkit. Ennek ellenére nem akarja őt senki kidobni, miniszterelnök-jelölt simán lehet” – kommentálta a történéseket a 2014 előtti vezetéshez erősen kötődő egyik képviselő, akinek ezúttal is kulcsszerepe volt a dolgok ilyetén alakulásában. A győztes csapat többi tagja is változatlanul elképzelhetőnek tartja Botka élre állítását 2018-ban, csakhogy ehhez az érintettnek is lesz egy-két szava. A környezetében úgy interpretálják a miniszterelnöki jelöltség ajánlgatását, hogy az új vezetés nem csupán megregulázni akarta a szegedi városvezetőt, hanem be akarja bizonyítani a tagságnak, hogy Botka sértődékeny, ha nem vállalja a pozíciót. „Márpedig a legnagyobb gond nem is az, hogy hihetetlenül szerencsétlen az optikája, amikor egy párt által kiakolbólított figura a listavezető, hanem hogy nem hiszünk Molnárék koncepciójában.” Már ha van ilyen, mert azt is hozzáteszik, hogy szerintük ez a választás a 2018-as vereségről szólt, arról, hogy ki az 20-25 szocialista, aki bekerül a következő Országgyűlésbe.

Az valóban elég egyértelműnek tűnik, hogy a Fidesz örül a fejleményeknek. Egy nappal a kongresszus előtt a szélsőkormánypárti Magyar Idők eddig soha nem tapasztalt kedvességgel közelített egy ellenzékihez, amikor interjút közölt Hiller Istvánnal. (A legkeményebb kérdés talán ez volt: „Nem hiányzik a katedra?”) Az MSZP egyik fővárosi vezetője elismerte: sokakat aggaszt Hiller egyre látványosabb jobboldali kötődése. A parlament alelnöke a fideszes kapcsolatról a HVG-nek ezt mondta: „hazugság, mesterkedésnek fogom fel, nem foglalkoztat. A legbiztosabb ellenérv, hogy szombaton 60-40 százalékban választottak meg.”

Akár van kormánypárti ösztökélés a háttérben, akár nincs, az változatlanul kérdés, mit tervez a következő választásra a baloldal jelenleg még legnagyobb pártja. A kongresszus utáni nyilatkozatok kötelezően optimisták, ám az nem látszik belőlük, hogy egy új ellenzéki összefogás miben különbözne a 2014-estől. Ennél a pontnál pedig mégiscsak van jelentősége az elnökválasztásnak is, nem csak a Botka–Hiller-összecsapásnak. Molnár Gyula még megválasztása előtt a HVG-nek elmondta, hogy a legutóbbi ellenzéki megállapodást elsősorban kommunikációs hibának tartja. Azt az üzenetet fogalmazta meg, amellyel a „kormányváltók” két éve is próbálkoztak: még egyszer, utoljára bizalmat kell szavazni a baloldali ellenzéknek, mert még mindig ez a legjobb, illetve a fiataloknak is félre kell tenniük a fenntartásaikat.

„Ilyen alapon nem lehet csinálni, nem lehet megspórolni, hogy kiválasztanak egy indulót” – mondja Gőgös Zoltán, aki a Tóbiás-szárnyhoz tartozott ugyan, de újraválasztották elnökhelyettesnek. „Gyulának kimaradt néhány év az életéből, ami érthető, mert a pereivel volt elfoglalva, ám így nem töltötte velünk a Mesterházy-időszakot, fogalma sincs az akkori dilemmákról” – mondja erre az új elnök egyik párttársa. „A legkisebb rosszra hivatkozás nem jön be, mert legutóbb sem jött be, csak valamiféle innovatív akciókkal lehetne újabb szavazókat bevonzani, ilyen lehetett volna az előválasztás, amelytől viszont az új vezetés ódzkodik” – fűzte hozzá. Annyival kiegészítette, hogy új állításokra is szükség volna a karanténból kitöréshez, merthogy még ők a legkevésbé rosszak, azt miért hinné el bárki is. Illetve aki elhiszi, az most is valamelyik baloldali párt támogatója, és félő, hogy igazából ennek a kisebbségnek az újraosztásáért folyik a verseny, és nem a választási győzelemért – adtak hangot aggodalmaiknak többen.

Ezen a bázison viszont nem az lesz népszerű, akinek a hangja a táboron kívülre is hallatszik, aki képes megnyerni másokat is, hanem aki a leghangosabban tudja képviselni a már eleve elkötelezettek vágyait. Ennek fényében nem meglepő, hogy a többi ellenzéki szervezetben, illetve az elemzők között is elterjedt az a vélekedés, hogy a hétvégi szocialista tisztújítás legnagyobb győztese nem más, mint Gyurcsány Ferenc, aki újabb esélyt kapott, hogy egyszer megint az egyesült baloldal vezetője legyen.

HONT ANDRÁS, WINDISCH JUDIT