Tudta, mi a különbség a késő kádári kommunista propaganda és a putyini ihletésű illiberális propaganda között? A hatalom háta mögött összekacsintó újságírók és olvasók. Az 1980-as évek puha diktatúrájában a többség azonnal felismerte, ha propagandát olvasott vagy hallott, és nem hitte el egy szavát sem, az újságírók megtanultak virágnyelven írni, az olvasók pedig remekül tudtak a sorok között olvasni. Csak aki nem akarta, az nem értette, mit jelent a zöld csempe, a sárga rózsa és a vörös farok, vagy hogy a gazdaság dinamikusan stagnál. De egyre többen akarták érteni. A közönség ki volt éhezve a nyugatias, tényeken és számokon, nem pedig párthatározatokon alapuló információkra – e tömegigény kiszolgálása repítette a HVG példányszámát a rendszerváltás idejére a százezres régióba. Sosem sírtuk vissza azokat az időket, mégis visszajöttek, csak most sokkal szofisztikáltabb a propaganda.

Bár látszólag lapok, portálok és tévécsatornák százaiból dől a tartalom, a tömegmédiumok nagy része kormányhű üzletemberek tulajdonában áll, a hatalom szócsöveként működik, a tényszegény hazugságdiétán tartott fogyasztók jelentős része pedig észre sem veszi, hogy manipuláció áldozata lett.

Az alternatív tények, álhírek és hírhamisítások tengerében nem csak a félázsiai országok polgárai fuldokolnak, nem véletlen, hogy világszerte egyre több patinás újság gondolja úgy, nem elég csendben tennie a dolgát, hanem látványosan deklarálnia kell elkötelezettségét a sajtószabadság mellett. Ezért írta fel néhány hónapja címlapjára a The Washington Post a „Democracy dies in darkness” (A demokrácia meghal a sötétségben) jelmondatot, s hasonló szellemben született a HVG új szlogenje, a „Legyen világosság!”. Ekként is jelezve, hogy ismét

egymásra van utalva a független sajtó és a tények, összefüggések megvilágítására éhes olvasó.

A sötétség számtalan árnyalatából rávakuzunk jó néhányra e heti számunkban is, stílszerűen lezárjuk például a kultúrairányítás Fekete-korszakát, bár nem állítjuk, hogy utána feltétlenül jobb lesz. Abba is betekintést adunk, mi történik, ha a magyar nyilvánosságot tovább rugdossák a putyini úton: Oroszországban kínai mintára épül a digitális nagy fal, már több tízezer internetes oldal került feketelistára. Címlapsztorinkban pedig azt latolgatjuk, atomháborúvá fajulhat-e az a szájkarate, amit a világ legsötétebb diktatúrájának és az első számú szuperhatalmának egyaránt kiszámíthatatlan vezetői vívnak.

Egyszer minden napvilágra kerül, ezen a héten például az, hogy a miniszterelnök testvére a V4 „márkanév” segítségével építgeti üzleti birodalmát. Az igazi V4 viszont egyre inkább kireked az európai politika fősodrából: Emmanuel Macron francia elnök inkább az Ausztria, Csehország és Szlovákia alkotta slavkovi szövetség trojkájával tárgyal Európa jövőjéről közelgő kelet-közép-európai látogatásán.

A nyolcvanas évek kontrasztos emlékképét Szellem rovatunk is felidézi, benne azzal a 70 ezer betűéhes emberrel, akik a Révai-nagylexikon újrakiadásának puszta hírére előleget fizettek a könyvesboltokban, a sötét oldalon pedig a reprintet végül bezúzató cenzúrahivatallal. Portréalanyunk, Halácsy Péter, a Prezi társalapítója is feleleveníti, hogy gyerekkorában mindent megnézett és lecsekkolt a Pallas-nagylexikonban. Most pedig arra tette fel az életét, hogy menekülőpályát építsen ki a beteg oktatási rendszerből, aminek jegyében hamarosan már a harmadik alternatív magániskoláját indítja. Egy pikoló világosság...

JAKUS IBOLYA

felelős szerkesztő

Kampányunk részleteiről itt tudhat meg többet.