Gabriella a Nők Lapja Caféra írta meg történetét, ebből szemlézzük a leglényegesebb megállapításait. Amikor arról ír, mit is csinál egy óvónő, a teljesen egyértelmű feladatok felsorolása mellett hozzáteszi, hogy:

„olykor adományként kifizeti a belépődíjakat a rászoruló gyermekeknek, mert fontos számára, hogy ők se maradjanak ki az élményből.”

Beszél arról is, hogy „ha van egy-két asztalos, festő, parkettcsiszoló apuka, akkor velük még az óvodavezető is igyekszik ápolni a kapcsolatot, hiszen nagy segítség, amikor a szülők lefestik, lecsiszolják, lelakkozzák, összeszerelik, és megjavítják akár az épület bizonyos részeit, akár a bútorokat vagy az udvari játékokat. Ugyanis a fenntartónak mindenre nem futja és az állami normatíva sem képes mindezt fedezni.”

Aztán ellátja azokat a beteg gyerekeket is, akikért még nem jöttek a munkából a szülők. Mert dolgozni akkor is be kell menni, ha a gyerek beteg, otthon maradni rizikós, könnyen kirúgják az embert

„Mindezeken túl elvégzi a sok, törvény által előírt, értelmes vagy értelmetlen adminisztrációs feladatot, naplót vezet mindenről, rendszeres időközökben írásban rögzíti a gyermekek fejlődésének értékelését.”

Egyre többször látja azt is, hogy a szülők csak lepasszolják a gyereket az óvodába, majd ott foglalkoznak velük, nevelik őket, otthon nem kell. „Az, hogy a család felkeljen egy órával korábban azért, hogy legyen idő együtt reggelizni és beszélgetve elsétálni az oviig, az a legtöbb családban elképzelhetetlen. Komoly feladatok vannak: munkába kell menni, útközben a gyereket is le kell adni, hazafelé be kell vásárolni, a gyereket meg el kell vinni a különórára, aztán haza kell vinni.”

Írását azzal zárja, párbeszédet akar generálni, mert „mindenkinek könnyebb lenne, ha egyértelmű lenne a családok helye és felelősségi köre, és az oktató-nevelő intézmények és bennük a pedagógusok helye és felelősségi köre. A család iránti tisztelet is megkövetelné, hogy a család a megfelelő helyet kapja meg a társadalomban.”

(Kiemelt képünk illusztráció.)