Prőhle Gergely, meglehet, nem szorul védelemre. Lelkiismerete előtt ellengendő nyugalmat nyújthat neki a tény, hogy heves támadások érik mind népi-plebejus oldalról (nevezzük így), mind balliberális részről (nevezzük így). Az eset azonban túlmutat önmagán, a liberális-konzervatív polgárról szól, maradék helyéről a magyar közéletben. (Óh, ezek a kikerülhetetlen címkék, óh, szegény mindenestül kiátkozott liberalizmus, miközben büszkén hivatkozunk a liberális Széchenyire és Kossuthra, Deákra és Eötvösre.)

Révész: Nem Prőhlét kell sajnálni, sajnálni magunkat kell

1. Német földön jól kiképzett, három idegen nyelven elegánsan kommunikáló, sokat olvasó és zongoráló fiatalemberrel gazdagodott a liberális értelmiség a 90-es évek elején. Az egyéni szabadság és jogkiterjesztés, a nyílt társadalom és a tájékozott polgárok sokrétű politikai szocializációján alapuló liberális demokrácia prófétájáról, a szabad demokrata Friedrich Naumannról elnevezett német pártalapítvány élére került a szépreményű ifjú.

Mi is a baj Prőhle Gergellyel? Külső meggondolásoktól függetlenül nagy, osztatlan egésznek tartja a magyar kultúrát. A "Magyar Idők"-ben ezért aztán a fejére olvassák, hogy az általa vezetett Petőfi Irodalmi Múzeum rendezvényeinek vendégeit nem szigorú politikai kritériumok alapján válogatja meg, hogy ott – Uram bocsá’ – esetenként nem kormányhű szerző is szót kap. Holott ugye "ránk szavaztak", amiért is "jogunkban áll" nem csak a parlamentben, hanem a kultúrában is fölényes többséget alkotni. Járul pedig ehhez a nyomósnak szánt érv, hogy a Múzeum a kormány pénzét költi. Így követve a dzsentri logikáját, miszerint a banda annak a nótáját húzza, aki egy százast nyomott a prímás kezébe. A hasonlat mindehhez még sántít is, hiszen a kormány nem a saját zsebébe nyúl, hanem az adófizetők pénzét költi. Révai József pedig, annak idején a kultúra állami kisajátításának ideológusa ma talán mégsem lehet immár példakép.

Mi és csak mi, itt mi uraljuk a teret. Halljuk az egyik oldalról. A másik oldal éppoly engesztelhetetlen véleménye a HVG-ben olvasható. "Itt vagy mi leszünk, vagy Mucsa lesz", nyilvánította ki 1990 tavaszán a Szabad Demokraták egyik meghatározó szelleme, és a jelszó – magvas hozzájárulásként a nemzet egységéhez – kimondva, kimondatlanul mindmáig él a fejekben. Probléma viszont, ha nem igazolható. Ha a túloldalon egy művelt, nyelveket beszélő, irodalomban és klasszikus zenében járatos európai áll. Nos, ez esetben a jellemével van baj, minden más elképzelhetetlen; törtető karrieristának kell lennie, elvtelen opportunistának. E gondolkodás számára kizárt, hogy valakit, aki a miénktől eltérő politikai nézeteket vall, meggyőződése is vezérelheti, hogy belőle sem hiányzik okvetlenül a jó szándék. Akik a magyar baloldalon magukat liberálisnak nevezik (tisztelet a kevés kivételnek), egyet soha nem voltak és – úgy tűnik – lesznek képesek megérteni: azt, hogy a tolerancia a liberalizmus egyik legfontosabb ismérve.

E sorok írója Prőhle Gergelyt mintegy 25 esztendeje ismeri. Vele beszélgetni, véleményét kikérni mindig érdekes és érdemes volt. Áll ez akkor is, ha időnként nem értettünk egyet. Prőhle elkötelezte magát, végezte munkáját államtitkárként és diplomataként – jól-rosszul, ki-ki eldöntheti önmaga. Ám ahhoz kétség nem fér, hogy mindenkor azok közé tartozott, akik számára "az árkok betemetése" több volt, mint üres frázis. Mint ahogy mai helyén is úgy véli: az ország kultúrája közös ügy, ápolása nem politikai törésvonalak kérdése. Rossz, nagyon rossz jel és a társadalomra káros lenne, ha Prőhle és a hasonló szellemiségű polgárok végképp kiszorulnának a közéletből.

A szerző a Neue Zürcher Zeitung korábbi budapesti tudósítója