A héten beköszöntött novemberrel véget ért a – világjárvány alatt egyébként nem javallott – tömegrendezvényekben gazdag, forró ősz. Volt békemenet, vadászati kiállítás, ellenzéki előválasztás, mindenki megtalálta a kedvére való közösségi élményt. Most azonban nemcsak az esernyőt, hanem a már majdnem elfelejtett maszkot is elő kellett kotorni a fiók mélyéről.

Hiába próbált a társadalom és a kormány nem venni tudomást róla, ránk rúgta az ajtót a koronavírus negyedik hulláma, amiről Magyarország rovatunk igyekszik áttekintést adni. A delta-variáns agresszivitását mutatja, hogy annyian szorulnak jelenleg lélegeztetésre, mint egy éve, noha hatmillió honfitársunk már valamilyen fokú védelmet szerzett, hiszen legalább egy oltást kapott.

Még mindig nem nyilvános, hogy az elhunytak és a kritikus állapotban lévők között hányan vették fel az oltást, de, ha hihetünk Merkely Bélának és a nemzetközi adatoknak, elősorban az oltatlanokat érinti a járvány e szakasza. Hiába kínálja meg a kormány a munkáltatókat – és jár elöl jó példával a közigazgatásban maga az állam – az oltás kötelezővé tételének lehetőségével, ennek komoly alkotmányossági buktatói lehetnek. Könnyebb lenne ismét védettségi igazolványhoz kötni a szolgáltatások szélesebb körét – ám úgy tűnik, ezt sem vállalja a kabinet, tartva a társadalmi elégedetlenségtől.

A Covid-helyzet csak katalizálta azt a régebben kezdődött folyamatot, amit címlapsztorink mutat be. Fókuszban rovatunk sorra veszi, hány NER-közeli figura tűnt fel a gomba módra szaporodó magánegészségügyi befektetők között. Lassan összeáll a kép, hogy az Orbán-kormány miért mondott le már 2010-ben az egyre rosszabb hatásfokkal működő egészségügy reformjáról. Megvárta és segítette is, hogy létrejöjjön a magánegészségügyi hálózat, még a megfelelő számú orvosról is gondoskodott a szolgálati törvény megváltoztatásával. Cikkünk szerint nincs messze az az idő, hogy az állam az erőtől duzzadó magánszolgáltatókat vonja be az ellátásba, radikálisabban piacosítva az egészségügyet, mint azt valaha az SZDSZ álmodni merte volna. Igaz, egyelőre az állami egészségügy tetszhalott állapota a legnagyobb segítség ezen az úton. Az egyik egészségügyi szolgáltató képviselője szerint ugyanis „jelenleg akkora a fogyasztói igény, hogy alig tudunk vele lépést tartani”.

Ezt a mondatot sokan ismételgetik szerte a világban, a járvány következményeként. Gazdaság rovatunk a globális chiphiány megoldásának egyik lehetséges messiását mutatja be. Arról is ott olvashatnak, hogy a pánikvásárlásoknak köszönhetően hogyan tűnt el a piacról az AdBlue nevű dízeladalék. Világ rovatunkban kapott helyet az az elemzés, mely arról szól, hogy a részben szintén a pánikvásárlások miatt előállt gázhiányt miként használja fel Oroszország politikai fegyverként.

A világjárvány okozta hosszú távú hatások tekintetében nem sok jóval biztat Szellem rovatunk cikke sem, melyből az derül ki, hogy a nyolcvanas években a Szovjetunió tengizi kőolaj- és gázmezőinek feltárásán dolgozó magyar munkások még ma is küzdenek az ott szerzett betegségekkel, traumákkal, ha meg nem haltak.

HAMVAY PÉTER

a HVG munkatársa