Hegyi Norbert az ELTE-n szerzett magyartanári diplomát, 24 évig tanított, mielőtt szerdán beadta a felmondását. A pályáját Budapesten, a 17. kerületi Laborcz Ferenc (később Podmaniczky János Evangélikus) Általános Iskolában kezdte, ott, ahol korábban maga is tanult. Két évtized után azért költözött Sopronba, hogy a német szakos fejlesztőpedagógus felesége Ausztriában dolgozhasson, két tanári fizetésből ugyanis már nem tudtak megélni ekkor a fővárosban.

2018 óta dolgozott a Lackner Kristóf Általános Iskolában, ahol a nyelvtan és az irodalom mellett nem szakos tanárként tanított éneket, drámát és etikát is. Idén egy hatodikos osztálynak volt az osztályfőnöke. A diákjaitól és a kollégáitól is könnyek között búcsúzott el, amikor egyhétnyi magányos, folyamatos polgári engedetlenség után úgy döntött, hogy otthagyja a magyar közoktatást.

hvg.hu: Miért kezdett bele egyedül a polgári engedetlenségbe?

Hegyi Norbert: Már a kölcseys kollégák elbocsátása is nagyon megrázott, de a karinthys tanárok kirúgása volt az a pont, amikor világossá vált, hogy nem maradhatok tovább csöndben. Más eszközöm nem volt, mint a nyilvános és szimbolikus kiállás. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a polgári engedetlenség egy drasztikus és radikális vállalás, olyasmi, amit egzisztenciális és egyéb félelmek miatt is nehéz meglépni, amiről épp ezért mindenki csak maga dönthet. Így én senkivel nem egyeztettem előre, egyedül jelentettem be a polgári engedetlenségemet december elsején.

hvg.hu: Mit szóltak ehhez a bejelentéséhez az iskolájában?

H.N.: Az iskolaigazgatóm megértett és elfogadta. Volt, aki megkérdezte, hogy jól meggondoltam-e ezt az egészet. Erre csak azt tudtam mondani, hogy nagyon el vagyok keseredve, és úgy érzem, már nincs más lehetőségem, mert az írott törvény nem egyeztethető össze a belső, erkölcsi meggyőződésemmel. Bár nem ismertem a budapesti kollégáimat, pontosan így álltam volna ki akkor is, ha a saját tantestületünkből küldtek volna el bárkit ilyen méltatlanul.

Egyszerűen nem legitimálhattam a Belügyminisztérium döntését a maradásommal.

hvg.hu: Hogy nézett ki az a hét, amikor nem vette fel a munkát?

H.N.: A polgári engedetlenség alatt is megterveztem az összes órámat és segítettem a helyetteseim munkáját. Sőt, a szünetekben bementem a diákjaimhoz is, megbeszéltem velük, hogy mi lesz a tananyag, de azt is elmondtam, hogy az órát most nem én tartom meg.

hvg.hu: Az ön tiltakozásához ugyan polgári engedetlenség formájában senki nem csatlakozott sem az iskolában, sem a városban, de azért az elmúlt héten többször is megmozdultak a pedagógusok Sopronban. Miért döntött mégis a felmondás mellett?

H.N.: Azt reméltem, hogy a kiállásom lehet olyan példa, amelyhez majd más is csatlakozik, de kényszeríteni senkit nem akartam hasonlóra. Azt már korábban is éreztem, hogy a sztrájkok – amelyeknek a szervezésében már tavasszal is részt vettem – finoman fogalmazva sem zökkenőmentesek. Mivel jellemzően ugyanazok az emberek álltak bele a tiltakozásokba, és ezeknek az embereknek a száma sosem volt elég ahhoz, hogy az iskola működésének ellehetetlenítésével valódi nyomást tudjunk gyakorolni a rendszerre, ezért nőtt a feszültség a tantestületen belül is.

Ebben a helyzetben csak az védett volna minket, ha többen vagyunk és több felé oszlik a felelősség.

Tudom, hogy sokan támogatták a döntésemet, mégsem tudtak hasonlót meglépni, így elkezdtem azt érezni, hogy az egyéni akcióm sarokba szoríthatja a kollégáimat és még inkább a feletteseimet. Nem akartam bűnbak lenni.

hvg.hu: Nem gondolt arra, hogy ha nem önként távozik, hanem megvárja, hogy kirúgják, akkor bűnbak helyett mártír lesz, és ez megadhatja a hasonló kiálláshoz szükséges löketet a kollégái számára?

H.N.: Sem a kollégáimat, sem a feletteseimet nem akartam arra kényszeríteni, hogy az én személyem miatt kelljen kiállniuk, vagy akár felmondaniuk. Mire kedden megkaptam a saját figyelmeztető levelemet a tankerülettől, világossá vált, hogy ha végigviszem ezt, az ugyan nagyobbat szólna, de mivel egyedül vagyok, az lehet az ára, hogy a morális dilemmát másokra terhelem rá: vagy engem rúgnak ki, vagy ők távoznak, kizárólag miattam.  

hvg.hu: Milyen volt otthagyni a diákjait?

H.N.: Nagyon megrázó. Szerdán, mikor beadtam a felmondásomat, bementem a gyerekekhez is, hogy elbúcsúzzunk. Szerettem őket tanítani, de azt éreztem, hogy ha csak olvassuk a Walesi bárdokat, és közben a tetteim nincsenek összhangban azzal, amiről ez a mű szól, akkor azt üzenem, hogy a szó csak írott malaszt és semmi több.

Szerintem nemcsak olvasással, de példamutatással is lehet tanítani, én most az utóbbit tettem.

hvg.hu: Mi lesz most a hátrahagyott osztályaival?

H.N.: Nem tudom. A rendszerből nagyon sok tanár hiányzik, bajban van most az iskola is. Mivel sok órában és többféle tantárgyat is tanítottam, nem tudom, mikor találnak mást a helyemre. Azt tudom most megtenni, hogy még bejárok, próbálom segíteni az átmenetet, elmondom a helyetteseknek, hogy hol tartunk a tananyagban, mit és hogyan kellene folytatniuk. Csütörtökön egyeztettem a volt osztályom új osztályfőnökével és a szülőkkel is, akiktől egyébként csak nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam.

hvg.hu: Haragban vált el a kollégáitól?

H.N.: Egyáltalán nem haragban, sőt szomorúan, könnyek között búcsúztunk. Kívülről talán el sem lehet képzelni, hogy hogyan gyászolnak meg valakit a kollégái, ha úgy távozik, ahogy én tettem. Volt, aki konkrétan, csak miattam feketében jött be az iskolába a felmondásom után, de más módon is kifejezték a kollégáim a szeretetüket, és ezért nagyon hálás vagyok nekik.

hvg.hu: Azt tudja már, hogy ön hogyan folytatja?

H.N.: Még nem. Nem úgy ugrottam bele a felmondásba, hogy lett volna egy másik tervem. Most bejelentkezem álláskeresési járadékra, így lesz három hónapom kitalálni azt, hogy hogyan tovább. Nem szeretném abbahagyni a tanítást, nyilván gondolkozom olyan nem állami oktatási formákban is, amelyekhez nem kell a Belügyminisztérium fennhatósága alá tartoznom.

hvg.hu: Minek kellene változnia ahhoz, hogy mégis visszatérjen a közoktatásba?

H.N.: Azonnal vegyék vissza az összes kirúgott tanárt, kezdődjön érdemi tárgyalás a pedagógusok követeléseiről és legyen önálló oktatási minisztérium. Ha ezek teljesülnének, akkor lehetne legalább remény arra, hogy valamikor majd megfelelő mederbe terelődnek a dolgok az oktatás ügyében. Persze azt, hogy ez meg is történjen, illúziónak gondolom. Magyarán nem tervezem a visszatérésemet, már csak azért sem, mert nem akarok egy olyan országban élni, ahol egy rendőr irányítja az oktatást.