A mindig kedélyes és szolgálatkész Szűcsék a harmadikról, a közös költséggel állandó elmaradásban lévő Szabóék a másodikról, a ház felújítását megfúró Rozi néni az elsőről és a részeges Kovács úr a földszint kettőből. Ezek a kis- és nagyhatalmi centrumok, illetve szövetségi rendszereik határozták meg a társasházunk életét, ahonnan húsz éve elmenekültem. A lakógyűléseken semmiben sem lehetett közös nevezőre jutni, az épület azóta is pusztul.

Ahol erős a blokkosodás, ott egyik fél mellett sem szabad elköteleződni; a kapcsolatok olyan szövevényes hálózatát kell kialakítani, amelyben mindenki velünk akar jóban lenni, és nem áll érdekében, hogy nekünk keresztbe tegyen – adta meg az útmutatást Orbán Viktor a Széll Kálmán Alapítvány zárt körű vacsoráján. Az újabban a hálózatkutatás eredményeivel ismerkedő kormányfő lelki szemei előtt már egy olyan Magyarország képe lebeg, amelynek minden kis- és nagyhatalom, illetve jelentős cég a kegyeit keresi, és amely idővel olyan középhatalommá válik, amelyről még Szent István vagy az Aranybulla-film készítői sem álmodhattak.

Az, hogy a 2023-ra irányadó külpolitikai, illetve gazdasági doktrínából egyenesen következik, miszerint egy-egy zsíros üzlet érdekében olyan rezsimeknek, multiknak is a kedvére kell tenni, amelyek látványosan sárba tiporják azokat az értékeket, amelyeket az államalapító vallott, Orbánt hidegen hagyja – lásd „A kínai pénz olyan, mint a nyugati?” című cikkünket. Fókuszban összeállításunk annak a – szintén az Orbánt fő fogásként feltálaló vacsorán elhangzott – kormányfői kijelentésnek a mozgatórugóját tárja fel, amely szerint „megfordítottuk a logikát, s már nem külföldi cégek központjainak idetelepülését ösztönözzük, hanem olyan hazai vállalatok megerősödését, amelyek regionális szinten válnak meghatározó szereplőkké”.

Csak egy, a modern világot nem értő politikus hiheti, hogy a jövőbe fektetés szempontjából kifizetődőbb a Vodafone megvásárlása, mint a pedagógusbérek – előbbi töredékébe kerülő – tisztességes emelése.

Évismétlés című cikkünk bemutatja: még a lengyel jobboldali kormány is képes volt megőrizni az oktatási rendszer olyan elemeit, mint a tanári autonómia. Orbánék a közoktatás és az egyetemek politikai függetlenségének felszámolásával elérték, hogy a magyar diákok a teljesítményükkel a fejlett országok köréből, az Erasmus-program befagyásával pedig a nyugati egyetemek kurzusairól is kiszorulhatnak.

Hogy az uniós források elapadása, az energiaválság mellett mégis honnan akad pénz a NER-cégek felpumpálására, ahhoz Gazdaság rovatunk Biztonsági felár című cikke szolgál további adalékokkal. Orbánék a több évtizedre szóló, gyakran devizában kibocsátott államkötvényekkel adósítják el az országot, amit kizárólag azért nem lehet unokázós csalásnak minősíteni, mert az árát nem az egy-két emberöltőn belül születőkkel, hanem hetedíziglen fizettetik meg a magyarokkal.

Hazárdjáték ez a javából, különösen egy olyan ország esetében, amely GDP-jének 80 százaléka a fejekben van. Igaz, a szerencsejáték sosem állt távol a „Nemzeti össze(s) tartozás” rendszerének haszonélvezőitől. A napokban Habony Árpád vette a nevére azt a fővárosi kaszinókban és az online szerencsejáték-üzemeltetésben érdekelt céget, amely 2056-ig biztosítja Orbán körei számára a profitot. Az ősi bölcsességet azonban, hogy a szerencse forgandó, a hálózatelmélet nemzetközileg elismert szaktekintélye, Barabási Albert-László újabb kutatásai is megerősítik.

DOBSZAY JÁNOS

vezető szerkesztő